Petrozsényi Nagy Pál | Én, Petrozsényi Nagy Pál

Szépirodalom - próza

Én, Petrozsényi Nagy Pál

 

(Önéletrajzi dokumentumregény korabeli fotókkal)

II. rész

14.

 

Egészségem javulásával megjött az étvágyam. Nagyszerű, ugyanakkor újabb dilemma, mert hogy lehet jóllakni egyetlen diétás ebéddel, úgyhogy reggelire és vacsorára is maradjon? Szégyellem bevallani, de már csak bevallom, hogy ugyancsak összefutott a nyál a számban, amikor elképzeltem Zsolti családját néhány méterre tőlem a vasárnapi ebédnél. Na, most szürcsölik a levest. Vajon csirke- vagy kacsacombot tálal Csöpi a krumplihoz? Bár nagyon szerettem, Judit ritkán kényeztetett el sütivel. A nővére asztalán minden vasárnap ott illatozott valamilyen sütemény, hozzá bor, pálinka a Marsa család urának. Egészségedre! – ürítettem rá én is a poharam tele jófajta csapvízzel, amit onnan természetesen egyikük sem láthatott, mint ahogy azt sem, miként potyognak bele kibuggyanó könnyeim. Állj, állj meg vándor, mit csinálsz? – ütköztem meg magamon. Egy öregember nem sír, vagy ha mégis, akkor még mindig nagyon dúl, kavarog odabent nála valami. Márpedig mi is az én mottóm? Mens sana in corpore sano: ép testben ép lélek. Ha valaki ezt nem érti, annak nem árt, sőt, egyenesen ajánlatos alaposabb kezelésbe venni a pszichéjét. Ámen! – csorgattam fejemre ekkor a vizet a pohárból. Átkozott Ceauşescu, ha a sátán nem szabadítja a világra, ma már én is Egivel együtt poharazgatnék Nagyváradon vagy Kolozsvárt, boldogan hancúrozó unokáim körében. Ettől az élménytől azonban maga Judit is megfosztott azzal, hogy nem akart gyereket. Ráhagytam, ha nem, nem, nekem volt egy, én ennyivel is beérem. Pedig ha akkor egy kicsit is elgondolkozom egy második gye­rek előnyén, ma én is vidáman ebédelnék saját családom körében. Esetleg egy új asszony… Bingó! – ütöttem a homlokomra. Ez az az ugródeszka, aminek a segítségével újra visszatornászhatnám magam egy korábbihoz hasonló életmódba. A kor nyilván nem akadály, mert ha bármelyik társkeresőbe is lapozunk, rögtön láthatjuk, hány özvegy akarja egy férfi oldalán újrakezdeni az életét. Oké, regisztráljunk! Az Első Találkozás és Randivonal épp megfelelőnek mutatkozik. Bocsáss meg, Muci, de mi mást tehetnék, minthogy én is alkalmazkodjam a szokáshoz. Talán árulásnak tűnik, de nézd, Kamil is öregkorára nősült újra, és milyen jól tette. Ő biztosan nem nyafog Botond utcai lakásán (mint a te bolond exférjed), hanem főzőcskéz, ír, napozik, és fütyöl a világra. A társkeresőben sokan megnéztek, de megismerkedni velem már senki sem óhajtott. Hogy a csudába, ilyen csúf lennék! Beletelt vagy két hét, amíg rájöttem, mit kifogásolnak bennem az özvegyek. Csendes, házias, otthonülő férfi – jellemeztem magamat. Hát ez az! Melyik özvegyasszony akar manapság otthon ülni az élettársával/férjével, sütni-főzni, takarítani? Legfeljebb kizárólag magának, mert azt, amit eddig tett annyi éven át a gyerekéért, férjéért, annak slussz, ezentúl már csak az utazásra, múzeumlátogatásokra, tengerparti nyaralásokra stb. fókuszál, és ehhez bőven elég egy gardedámféle szerepet be­töltő úriember is. Barátság, őszinteség, gazdag lelkivilág. Frázisok, cél a szórakozás, hogy végre valahára bepótolja azt, amit sok asszony a gyerekek, férj, munka miatt vagy egyszerűen pénz híján képtelen megvalósítani. Jogos igény, igaza van? Fogas kérdés, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy megint csak hoppon maradtam.

Türelmetlenül várom a nyugdíjam. Ez az első alkalom, amikor házhoz kapom a pénzemet, bár arra még várnom kell kerek egy hónapot, meg arra is, hogy tisztázzam, általában mekkora havi kiadással kell számolnom, hogy a kettőt összevetve kiszámíthassam, meddig az eddig, és stop, nincs tovább. Ezt persze sokan nem értik, főleg Gyuszi, a gondozóm, aki mindenből, kerül, amibe kerül, a legjobbat akarja megvenni.

– De Gyuszikám, fogd már fel végre, hogy nekem nem a legjobb, hanem a legolcsóbb árura van szükségem. Tudod, hogy nincs lóvém, vagyis egyelőre van, de az a tartalék, amihez csak akkor nyúlok, ha nemcsak ígérik, hanem de facto, meg is adják az özvegyi pótlékot.

– Miért, még nem adták meg, különben is én csak kedveskedni akartam, Palikám.

De ne az én pénzemen – vágtam volna vissza, de lenyeltem. Minek sértsem meg ezt a derék gyereket, amikor csakugyan jót akar, no, meg a további magyarázkodásnak sincs értelme. Olyan emberként, aki még életében nem nélkülözött, úgysem tudná felfogni, miért osztja valaki három részre az ebédjét, ha reggelizni és vacsorázni is szeretne.

Fifi megbámulja a szájmaszkom

A híreket hallgatva meglepődve vettem tudomásul, hogy már a szociális otthonok is megteltek COVID–19-cel fertőzött beteggel. Hogy mik vannak! Eddig azt hittem, ha valami biztonságot nyújthat ezekben a hónapokban, az éppen egy ilyen jól védett és igazgatott intézmény. Vajon a kecskeméti Margaréta Otthon is fertőzött? Ilyen szempontból nézve tiszta szerencse, hogy még mindig az ajtaja előtt toporgok, és ahogy elnézem, még jó sokáig. Ám ez alkalommal nem az ügyintézés miatt, hanem mert mindenütt jó, de legjobb a megszokott komfortzónánkban. Itt senki sem zavar, dirigál, azt csinálok, amit akarok. Nem kell megosztoznom másokkal a „szobámon”, és éjjelről éjjelre sem kell bedugnom a fülemet, hogy ne halljam szobatársaim fűrészelését. Még szép, olyan bolond azért nem vagyok, hogy Trabantra cseréljek egy Mercedest. Hacsak nem kényszerből, konkrétan szólva, amennyiben nem szorulok állandó orvosi kezelésre. Ebben az esetben, de csakis ebben jöhet számításba az a virágszál, amelynek a kegyéért eddig hiába versenyeztem. Hogy aztán mi lesz, amikor egyszerűen kijelentik, ha nem foglalom el a szobát azonnal, kezdhetem a várakozást elölről, még csak el sem merem képzelni, és akár az is előfordulhat, hogy megint egy diliházban kötök ki.

Akárhogy is alakul, minden jel arra mutat, hogy nem kevés időt töltök még ebben a vityillóban, következésképp nem árt, ha alaposan kitakarítom, és rendbe rakom a fészkemet. Könnyelmű elhatározás volt, mert ekkora rendetlenséget, mint amit szegény Judit hagyott maga után, csak úgy számolhattam volna föl, ha a cuccai háromnegyed részét kidobom. Hát igen, azért, bocsánat az őszinteségemért, de neki is megvolt a maga gyöngéje. Egy darabig tettem-vettem, próbálkoztam, végül feladtam. Ma is ott áll minden, ahova ő rakta, itt-ott rendben, de a legtöbb helyen egymás hegyén-hátán, mint a szardíniák a dobozban.

A rendrakás felfüggesztése újabb tétlenségre kényszerített. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal, csak ültem, sétáltam, amit hosszú távon biztosan nem lehet ép testtel és lélekkel kibírni. Ezt vette figyelembe maga a kormány is, amikor itt-ott megpróbál enyhíteni a járványintézkedések szigorán. Úgy hírlik, májustól a kijárási korlátozást is feloldják, csupán maszkot kell továbbra is viselni, és persze betartani az egymástól való másfél méteres távolságot. A szobában fel-alá sétálva képzeletemben sűrűn felbukkant Stefan Zweig sakknovellájának főhőse, dr. B., aki egy szűk zárkában hozzám hasonlóan sétálgatott, mint a ketrecbe zárt oroszlán, aztán feltalálta magát, és elkezdett önmagával sakkozni. De mit csináljak én? – kérdeztem Fifitől. Nem sok sikerrel, annál nagyobb érdeklődéssel bámulta a maszkomat.

– Írjál! – biztatgatott Kamil ismételten.

– Éltessen, hogy van miért élned: az írás, a műveid, melyek sokkal értékesebbek annál, hogy szükségük lenne a szentmártonijánosok kegyes rábólintására – egészítette B. Tomos Hajnal is a Káfé Főnixtől.

Merci, Hajnalka, ezt nem felejtem el neked. Nem is halogattam sokáig, hiszen eddig is alig bírtam ki, hogy ne írjak. Megszokás, unalom, szórakozásvágy, vagy valami egész más, megmagyarázhatatlan erő hajtott a billentyűzethez? Persze nemcsak most, hanem úgy, általában. Ez sem fogatlan kérdés, ugyanakkor szakállas is, ezért fátylat rá, rágódjanak rajta a nálam okosabbak. Ismerve fiam megcáfolhatatlan logikáját, ő bizonyára így felelne: az írás nálad nem egyéb, mint a lúzerek pótcselekvése. Nem baj, én mégis nekivágok. Amúgy lúzeresen. Eleget írtam magamban Ceauşescu és a Balaton utcai ideiglenes vesztegzár idején. Témának meg itt a valóban való világ, amilyennek azt egy öregember érzékeli. Így született meg az Én, Petrozsényi Nagy Pál önéletrajzi regény 2. része. Tegyük hozzá, ennek is csak egy része, ami­nek folytatását maga a jövő fogja megírni. Cseke Gábor, a Káfé Főnix szerkesztője örömmel fogadta az ötletet, és nyomban biztosított számomra egy helyet a lap hétfői számában. Az első oldalak megírása után unalmam úgy eltűnt, mint a tavalyi hó, és én ismét elememben éreztem magamat. Írás közben, bármilyen hihetetlennek tűnik is, megfeledkeztem Jancsi, Judit haláláról, Egi elvesztéséről, meg hogy néhány hónap alatt sikerült aggastyánná változnom. Ez ám a varázslat, de vajon másokat is elvarázsoltam-e, tudniillik egy tollforgatónak ez lenne álmai non plus ultrája. Oké, ne általánosítsunk, az én non plus ultrám. Szerintem nem varázsolt el, sőt, bizonyos jelekből ítélve még csak el sem olvassák, amit éjt nappallá téve körmöltem. Hogy ezért ki hibás, az író vagy olvasó, megint oly kérdés, amibe nem érdemes belegabalyodni. Egy dolgot azonban mindenképp elértem: ezzel az aktussal részben kitölthettem azt a bizonyos űrt, mely csaknem megfojtott, és fojtogat ma is néhanapján. Fogalmazhatnék úgy is, hogy íróként megbuktam, ám pszichológusként a legjobb úton haladok. Akkor haladjunk tovább a magunk esze szerint – dörzsölgettem elégedetten a kezemet. Nehéz felfogás, depresszió, álmatlanság, feledékenység, Alzheimer-kór – sorolta észrevételeit legutolsó beutalójában Dudás doktornő. Az elsőt kapásból hárítottam. Evidens, hogy nehezen értek meg valakit, ha meg sem hallom, mit beszél. Ezért inkább a fülemet, nem az eszemet kellene kezelni, amihez bőven elég lett volna egy szimpla hallókészülék. Depresszió. Gyógyítás scippával. Nem használt, csak amikor a szorongásaimat előidéző okok is megszűntek. Utána egyből más színben láttam a világot, már tudtam aludni, és a kezem sem reszketett úgy, ha kezembe vettem az újságot. Ugye, milyen egyszerű? Amint megszűnik az ok, az okozat is köddé, párává változik. A pszichiátrián ki is tapintották annak rendje és módja szerint a bajok gyökerét, hanem a kezelésével már a kutya sem törődött. Vagy ha mégis, gyakran annyi köze volt a beteghez, mint az allegóriának a filagóriához. Emlékezet. Na, itt elakadtam! Hogy a túróba tartsam észben, miért mentem a kamrába, udvarra, hányadika van ma, vagy mire is akartam örökké lótó-futó gondozómat a múltkor megkérni? Nem telt el sok idő, és erre is rájöttem. Túl nagy a nyomás az agyamon, melyben másodpercek alatt milliónyi klip is felvillan, amire felejtéssel reagálok. Aha, tehát spontán védekezési reflexről van szó. A megoldás ezek után pofonegyszerű: kikapcsolom a klipeket, és csak a legközelebbi célpontra koncentrálok. Hát koncentráljunk! Sajnos kitalálni valamit egy, megvalósítani kettő. Sebaj, majd idővel! A földet sem egy nap alatt teremtette a Jóisten. Ezzel szemben elértem, és ez részben kárpótolt a kudarcért, hogy skartba tehettem Dudás doktornőt, világosabban szólva sikerült kiiratkoznom a Hunyadi városi körzetből. Nem, nem bosszúból tettem, mindössze túl távol volt nekem az a rendelő, míg a másikat, ahova lakókörzetileg is tartoztam, kurta tíz perc alatt is elértem. Hogy ezzel mit nyertem egészségügyileg, majd elválik, de az tuti, hogy ezentúl nem kell fuvarért könyörögnöm Gyuszinak, ha el szeretnék menni az orvoshoz. Röviden és velősen: ismét léptem egyet előre.

Általában reggel hétkor ébredtem. Pár ásítás, kis nyújtózkodás, és már siettem is a mosdóba, utána séta. Pillanat, leírom, és kifüggesztem a falra, mint II. Rákóczi Ferenc Rodostóban a programját. Bár jól elvagyok az írással, nem lehet reggeltől estig körmölni, emellett dolgozgatni kell a kertben is, ásni, kapálni, kiporszívózni a szobákat… Trá-trá-trá, mellet ki, kezet fel, én így harcolok a vírussal.

Napirend

7 óra: Ébresztő
7:05 Toalett
7:10 Séta, torna
7:40 Reggeli
8:00 Gyógyszerbevétel
8:05 Írás
13:00 Ebéd
13.15 Írás
14:00 Gyógyszerbevétel
15:00 Napozás
18:00 Vacsora
(18.15: Írás)
20:00 Gyógyszerbevétel

Közben: egyéb foglalkozás (kutyaetetés, bevásárlás, porszívózás, fűnyírás stb.)

Huh, akadt már tennivalóm, csak győzzem szuflával! Május. Egyre gyakrabban és melegebben süt a nap. A kertben nyiladoznak a liliomok. Egy barackfa azonban már áprilisban megfagyott. Egyelőre vásároltam néhány paradicsom-palántát, a többit majd meglátjuk. A vírus még jelen van, de már kevésbé rettegnek tőle az emberek, főleg amióta újranyílnak a boltok, éttermek, egészségügyi rendelők. Szerintem túl korán, mert a láthatatlan gyilkos még lesben áll. Én nem félek tőle, de nem is dőlök be neki. Tudom, hogy még jó párszor meg fog minket gyötörni. Csupán az a kérdés, mikor, hol és mennyire.

 

(Részleteket közöltünk Petrozsényi Nagy Pál Én, Petrozsényi Nagy Pál önéletrajzi regényéből)

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Én, Petrozsényi Nagy Pál”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés