Míg érik a szó a számban,
érkezik-e már a gondolat,
vagy megérzek és gondolok,
s betűkké fon az alkonyat.

Úgy hullámzik, mint a szívem,
mintha csak magam diktálnék,
s lelkem zúgását ontanám
e pazar vadonvilágért.

Serceg, fogam között inog,
médium súg ármányt gazul,
jó kapuzár megcsikordul,
mert hazug jön arcátlanul.

De besurran otthonomba
a világ korhelylevese,
ízlelgessem mások bűzét
édes akácillat helyett.

Magamét venném, eltolom,
de a szemét csak egyre gyűl,
és bebújik ágyam alá,
s áldozatra les, ha gyengül.

Emberöltők nyomora rí
giga-bájt hullámhosszain,
s nem küzdenek Antigonék
temetetlen halottjain.

ExChora görcs olajfája
nyögve még gyümölcsét ontja,
míg fogy az idő és a kéz,
s „extraszűz” nedv hull a porba.

Gondolat, szó, mély kútba ful’
az alkony fáj, ha rút az éj,
s a feloldó hajnalt várva
még ránk szól a nap és a fény.

De az ember csak fúr, farag,
csillagok közt „otthont” keres,
megváltót vár, kit megfeszít,
hogy bűnét vállára tegye.

A körúton fagylaltos mér,
szemben az adóiroda.
Résnyi lyuk az élvezeten.
A szín punk, s az íz? Áfonya.

Megosztás

Tweet