Agócs Károly | Műfordítás: művészet, vagy mesterség?

Kultúra, művészet

Műfordítás: művészet, vagy mesterség?

Korunkban, amikor már több évtizedes múltra tekint vissza a fordítás tudománya, a traduktológia, szakmai körökben még mindig fel-felmerül a kérdés, melyet alighanem már az a fordító is felvetett magának, aki elsőnek ültetett át egy irodalmi művet az anyanyelvére, több száz évvel ezelőtt: művészi teljesítmény-e, vagyis művészet-e a műfordítás? Igaz, a kérdést ma már olyan formában szokás feltenni, amely magában foglalja a választ: Miért nem művészet a műfordítás? Miért csak az eredeti írás tekinthető műalkotásnak? A kérdés feltevésének ez a formája ugyanakkor azt is sugallja, hogy akár művészetnek is lenne tekinthető, ha valamilyen apróság nem hiányozna ehhez a minősítéshez. Hiszen a jó fordító a jó író talán valamennyi erényét magáénak mondhatja, úgymint magas szintű szövegalkotási készség, páratlanul gazdag szókincs, kiváló stilisztikai érzék, kreativitás stb. Sőt a forma, a megjelenítés színvonalát illetően a fordítása akár felül is múlhatja a forrásnyelvi szöveget. (Íratlan törvény bár, hogy a fordítás ne legyen jobb, mint az eredeti.) Ám műalkotásnak mégis csak az eredeti tekinthető, a fordítása pedig csak annyiban eredeti, hogy magán viseli a fordító intellektusának, de még lelki alkatának is bizonyos jegyeit, mint ahogy arra még utalásokat teszünk a későbbiekben.  Egy, a zene világából vett példával élve, egy zongoradarab gitár-átirata a maga nemében felülmúlhatja az eredeti kompozíciót, ha például jobban kihasználja az ebben a hangszerben rejlő lehetőségeket, mint a komponista a zongora által kínáltakat, mégis csak egy műalkotás átirata, adaptációja marad, szerzője pedig ezzel a teljesítményével „csak” kiváló szakembernek, mesterembernek minősíthető, nem pedig alkotóművésznek. Van még egy körülmény, amelynek okán még nagyobb megbecsülés illetné meg a fordítót, anélkül azonban, hogy egyértelműen művésznek minősülne: a feladata, munkája – természetesen minőségi irodalomról beszélünk – valójában nehezebb, mint az íróé. Első olvasatra ez akár abszurdnak is tűnhet, de gondoljunk csak arra, hogy az író (általában) ihletből ír, egyfajta kegyelmi állapot áramlatának sodrásában születik benne a szöveg, melyet viszonylag gördülékenyen, többé-kevésbé állandósult lendülettel fektet írásba. A fordító számára ez a szöveg azonban idegen, és mondatról mondatra kell újraalkotnia az anyanyelvén, olykor napokig töprengve egy-egy megoldáson, vagy csak a lehető legjobb megoldáson.

 

A fordítói lelemény

A fentebb felsorolt írói erények mellett a fordító számára alapvető fontosságú az absztrakciós képesség, ami ilyen értelemben a gondolati tartalmat megjelenítő adott nyelvi formától való elvonatkoztatás képességét jelenti. Ez az alapja egy olyan fordítói erénynek, amely külön figyelmet érdemel. Ez pedig a leleményesség, aminek köszönhetően a fordító képes jól eltalált, „frappáns” megoldást találni különösen nehéz, első látásra akár lehetetlennek tetsző fordítói feladatokra is. G. Flaubert L’éducation sentimentale c. regényét Gyergyai Albert fordította, a címmel azonban nem boldogult, és Tóth Árpádhoz fordult segítségért. Szó szerinti fordítása: Az érzelmi oktatás/nevelés/tanítás. Magyarul semmilyen változatban se hangzik jól, Tóth Árpád leleményét viszont akár jobbnak is találhatjuk, mint az eredetit: Érzelmek iskolája. A. Milne Winnie the Pooh című híres meséjének francia fordítása a Winnie l’ourson (Winnie, a medvebocs) címet kapta, a spanyol verzióban pedig az eredeti cím szerepel (!), Karinthy Frigyes viszont a Micimackó címet adta neki, ami megintcsak igazi fordítói lelemény. J. D. Salinger legismertebb regénye a The catcher in the rye (szó szerint: Az elfogó a rozsban), melynek főhőse egy lázadó kamaszfiú, aki nem akar felnőtté válni, és ha megkérdezik tőle, mi akar lenni, azt feleli, „elfogó a rozsban” (az elfogó – ‘catcher’ – egy baseball-játékos poszt), ami persze abszurd, nemlétező foglalatosság. A könyv 1964-ben jelent meg magyarul, Gyepes Judit fordításában, Zabhegyező címmel. Igazi fordítói lelemény ez is, hiszen a magyar nyelvben aligha találnánk képtelenebb elfoglaltságot, mint a ‘zabhegyezés’.

Egy kortárs spanyol író, Javier Marías egy rövid elbeszélésében (El viaje de Isaac – Isaac utazása) találkoztam egy gondolattal, amely mélyen megérintett, és mindjárt felmerült bennem a kérdés, hogyan fordítanám le. A mondat egy hármas átok történetének bölcseleti-misztikus végkövetkeztetése. A harmadik átok elvileg nem teljesedik be, mert akit sújtana (az átok értelmében meg kell majd halnia harmincéves kora előtt, és nem lesz sírhelye), az meg se születik, meg se fogan. A misztika felől közelítve azonban őrajta teljesedik be leginkább, ő a leginkább halott, mert megjövendölték a világra jövetelét, így pedig akinek tudomása van a jövendölésről, annak a tudatában már létezik, ám sose fog kijutni a halál (= nemlét) birodalmából. Az eredeti mondat: “El que no se concibe es quien muere más.” Szó szerinti fordításban: „Aki meg se fogan, az hal meg leginkább.” Logikailag hibás a forrásnyelvi mondat, hiszen a ‘meghal’ igét (‘muere’) használja, amikor csak az halhat meg, aki él. A ‘halál’ szó (‘muerte’) lett volna a helyes, mert az nemcsak az élettani folyamatot, történést jelenti, amit egész pontosan a nem használatos ‘meghalás’ szóval fejezhetnénk ki, hanem a nemlét birodalmát is. Ennek megelelően így fordítottam a mondatot: „Meg se foganni a legteljesebb halál.” Egy fordítói kurzuson házi feladatként adtam az eredeti  mondatot lefordításra, egy hetük volt rá a hallgatóknak. Csak egy valaki boldogult vele, aki azonban nemcsak hogy jobb megoldást talált, mint én, hanem a lehető legjobb megoldással, igazi fordítói leleménnyel szolgált: „Holtabb a holtnál, ki meg se fogan.” Érdekességként meg kell jegyeznem, hogy nem tartozott a kiemelkedően jó képességű leendő fordítók közé.

 

Újrafordítások

Az idő múlásával a nyelv is változik, legalábbis főleg ami a szóhasználatot illeti, emiatt pedig időről időre indokolt lehet a nagy klasszikusok újrafordítása is. Nem könnyű feladat, hiszen meg kell találni a középutat a klasszikus és a modern nyelvezet között ahhoz, hogy hiteles legyen a fordítás; ne csak tartalmában, hanem nyelvezetében is őrizze a múlt idők szellemét, ugyanakkor befogadható legyen a mai olvasó számára. Ráadásul olyan nagy elődök munkáihoz kell hozzányúlni – költőkről szólva – mint Arany János, Vörösmarty Mihály, vagy a későbbi generációkból Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc. Az újrafordítást esetenként az is indokolja, hogy egy-egy fordítás nem állja ki az idő próbáját, kétségeket vet fel a minősége, vagy akár szembetűnőek a hiányosságai. Nádasdy Ádám nyelvészprofesszor éppen azért vállalkozott három Shakespeare-dráma, a Hamlet, a Lear király és a Szentivánéji álom újrafordítására alig egy évtizeddel ezelőtt, mert helyenként elavultnak, a mai befogadó számára sok helyütt nehezen érthetőnek, vagy egyenesen érthetetlennek találta Arany János nyelvezetét. Érdekes sorsot élt meg Baudelaire Les fleurs du mal c. verseskötetének magyar fordítása. Először György Oszkár és Térey Sándor fordította le közösen A rossz virágai címmel (1920), majd három évvel később Babits Mihály, Szabó Lőrinc és Tóth Árpád A romlás virágai, 1991-ben pedig Tornai József ismét A rossz virágai címmel. Bár A romlás virágai sokkal inkább elnyeri a tetszésünket, a kötet sugalmazását, üzenetét illetően a másik, szöveghű változat a helyes, ugyanis nem a romlásból (züllésből), hanem a rosszból, a fájdalomból, szenvedésből, kitaszítottságból, a pusztulásból táplálkozó virágra, a szépre, a költészetre utal. Albert Camus 1942-ben megjelent L’étranger című, a maga idejében kultikus kisregénye, az egzisztencializmus egyik alapműve magyarul először 1948-ban jelent meg Közöny címmel, Gyergyai Albert fordításában, majd 2016-ban fordította újra Ádám Péter és Kiss Kornélia az eredetivel egyező, Az idegen címmel. Hogy érdemes volt-e újrafordítani, arról egy nagyszerű elemzés olvasható Magyar Miklós irodalomtörténésztől az alábbi linken: http://konyvkultura.kello.hu/kritika/2017/01/camus-forditas

J.D. Salinger már említett sikerkönyve se kerülte el az újrafordítást; Barna Imre a szöveghű, Rozsban a fogó címet adta neki, ami enyhén szólva nem talált osztatlan elfogadottságra, hiszen a könyv elolvasása nélkül nem értelmezhető. Abban azonban egyetértenek a kritikusok, hogy maga a fordítás sokkal hitelesebb, mint az első, mert annak a nyelvezete túlságosan finomkodó az eredeti mű szókimondó stílusához képest.

 

Egy kis mítoszrombolás

Egyik írásomhoz szükségem volt John Keats Óda egy csalogányhoz c. versének a VII. versszakára. Maga a vers A világirodalom legszebb versei c. antológiában (Európa kiadó, 1988) olvasható. Összességében kiváló a fordítás, éppen az említett versszakot azonban néhány ponton eléggé kifogásolhatónak találtam, ami miatt vettem a bátorságot, és magam is megpróbálkoztam a lefordításával.

 

Keats: Ode to a Nightingale

Thou was not born for death, immortal Bird!
No hungry generations tread thee down;
The voice I hear this passing night was heard
In ancient days by emperor and clown:
Perhaps the self-same song that found a path
Through the sad heart of Ruth, when, sick for home,
She stood in tears amid the alien corn.

Tóth Árpád fordítása:

Te nem halálra lettél, és irigy
Idő rád nem tipor, örök madár!
Éji dalod mondhatatlan rég sír így:
Hány császár s bús bohóc hallotta már!
Óh, épp ez a dal járta át talán
A Rúth szívét, állván az idegen
Rozs közt, mikor síró honvágya fájt!

 

Megkövetve Tóth Árpádot, az alábbiakat kifogásolom a fordításában:

„…irigy idő rád nem tipor” – aligha mondanánk az időről, hogy irigy; a ‘hungry generations’ szó szerinti jelentése ‘éhes generációk’, de generációk alatt nyilván az évszázadokat kell értenünk. Az pedig, hogy az ‘idő tipor’, képzavar, hiszen tiporni csak élőlény képes; a szó hallatán vagy olvastán én mindenekelőtt a bikára asszociálok. Az eredetiben a ‘bohóc’ szónak (clown) nincs jelzője; a fordító önkényesen használja egyik kedvenc jelzőjét. (Mint fentebb említettük, a fordítás helyenként magán viseli a fordító intellektusának, de még lelki alkatának is bizonyos jegyeit.) „a Rúth szívét” – zavaró a határozott névelő a személynév előtt. „…mikor síró honvágya fájt” – újabb képzavar, hiszen csak ő sírhatott, a honvágya semmiképp.

 

Az én verzióm:

Sorsod, örök Madár, nem csúf földi vég:
Győzöl mohó időn, sorra századon;
Dalod, mit e múló éjen hallok én,
Hallgatta császár s bohóc is tűnt koron.
És Ruthnak honvágytól bús szívét is
Ez, ugyanez az ének járhatta át
Míg idegen kalász közt könnyezve állt.

 

(Megjegyzés: a költő a bibliai nőalakot idézi meg, Ruth könyvében azonban nem esik szó se csalogányról, se madárdalról.)

A fordíthatóság problematikája külön fejezete a fordítástudománynak, és már a próza műfajával kapcsolatban is felmerül. Általános az egyetértés abban, hogy minden fordítás szükségképpen tökéletlen, egyetlen mű se fordítható le veszteségek nélkül, vagyis semmilyen forrásnyelvi szöveg nem ültethető át egy másik nyelvre valamennyi stilisztikai finomságával, konnotációjával, teljes holdudvarával. Különösen érvényes ez a költészetre. Általánosságban elmondható, hogy a klasszikus versek bizonyos mértékig fordíthatók, mint azt láthattuk a fentebbi versszak esetében, a modernebb vagy modern versek már alig, vagy egyáltalán nem. Más szóval a fordítónak a legtöbb esetben a maga versét kell megalkotnia az eredeti alapján, megpróbálva átérezni, átélni az azt sugalmazó ihletet.

Vessük össze kritikus szemmel az alábbi verset, illetve annak nyersfordítását a műfordításával.

 

P. Verlaine: Chanson d’automne – Őszi sanzon

 

 

Les sanglots longs
Des violons
De l’automne
Blessent mon coeur
D’une langueur
Monotone.

Tout suffocant
Et blême, quand
Sonne l’heure
Je me souviens
Des jours anciens
Et je pleure.

Et je m’en vais
Au vent mauvais
Qui m’emporte
De çà, de là,
Pareille à la
Feuille morte.

 

nyersfordítás

Az ősz hegedűinek
hosszú zokogásai
monoton mélabúval
sebzik meg
szívemet.
.

Minden fojtogató
és sápadt, amikor
üt az óra,
én emlékezem
a régi napokra
és sírok.

És elmegyek
a gonosz széllel,
mely elsodor engem
innen-onnan, akár
a halott falevelet.

 

Tóth Árpád fordítása

Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.

S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Míg éjfél kong,
Csak sírok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart
Mit felkavart
A rossz szél…

 

Azt látjuk, hogy az első versszak a lehetőségekhez képest szöveghű, és a mély mássalhangzók dominanciája jól adja vissza az eredeti versszak hangulatát, zeneiségét. Kifogásolható talán a ‘húr zsongása’, hiszen egy húr nem képes zsongani, ráadásul a ‘zsongás’ pozitív tartalmú szó, inkább a tavaszt juttatja eszünkbe, főleg Sinding Tavaszi zsongás című rövid zenei remekművének ismeretében. A második versszakban a fordító igencsak eltávolodik az eredetitől, betegként szól magáról, önkényesen, hiszen az eredetiben nem szerepel ilyen utalás. Itt is tetten érhető a fordításpszichológia fentebb már említett állítása. Mint ismeretes, Tóth Árpádnak komplexusa volt gyenge fizikuma és ki-kiújuló tüdőbaja miatt, és bizonyára ebből az indíttatásból hivatkozik az egészségi állapotára. Kifogásolható a ‘halvány’ jelző, betegről szólva a ‘sápadt’ volna a természetes. Az ‘éjfél kong’ is furcsa szókapcsolat, hiszen rendesen pl. egy üres hordóra mondjuk, hogy kong. Nyilván úgy értendő, hogy kongatják az éjfélt, bár az eredetiben ‘üt az óra’ (sonne l’heure) szerepel. Egy kis logikai, sorrendiségi hiba is van a versszakban, mert úgy értelmezhető, hogy a költő sír, és amiatt „kél elé a sok tűnt kéj”, nem pedig fordítva. Az utolsó versszak szintén jelentős eltávolodást mutat az eredetitől, amiben nem kap hangot ilyen közvetlen módon a költő halálvágya. Furcsállhatjuk a ‘rossz szél’ szókapcsolatot is, hiszen a ‘mauvais’ azt is jelenti, ‘gonosz’.

Nagy kihívás, izgalmas vállalkozás volna újrafordítani ezt a kis remekművet is.

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Műfordítás: művészet, vagy mesterség?”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés