A varázstükör
A lány kissé tanácstalanul álldogált a boszorkánybolt egy félreeső zugában a falon, fejmagasságban elhelyezett homályos, vastag üveglap előtt, mely alatt ez a felirat állt: VARÁZSTÜKÖR.
– Segíthetek? – lépett hozzá az eladó, egy testes, sötét bőrű, kortalannak látszó nő. – Fizetni kell érte – mondta aztán máris, meg se várva a választ, és közölte is az árat.
A lány egy kicsit sokallta, de némi habozás után odaadta neki a pénzt.
– Rendben – mondta amaz. – A tükör olyannak mutat – magyarázta aztán tárgyilagos hangon –, amilyennek mások látnak téged. Ennek megfelelően az arcod jobb oldala a tükörképeden is jobboldalt lesz, ami felőled nézve a bal oldal. Állj pontosan szembe vele, egy kicsit közelebb. Így jó lesz. Öt képet fogsz látni.
Azzal megnyomott egy gombot az üveglap oldalán, mire az kivilágosodott, majd körvonalazódni kezdett benne a lány arcképe, és csakhamar tisztán, élesen láthatóvá lett.
– Mintha valaki idegent látnék – mondta a lány kissé csalódottan. – Pedig én vagyok, kétségtelenül.
– Ilyennek lát téged az, aki először lát – mondta a nő.
Hamarosan eltűnt a kép, és megjelent egy másik.
– Azt hiszem – mondta a lány némi gondolkodás után –, ilyennek látom magam a tükörben mindig, csak fordított a kép.
– Ilyennek lát téged az, aki nap mint nap lát, és elfogad olyannak, amilyen vagy – magyarázta a nő.
Hamarosan megjelent a harmadik kép.
– Érdekes – csodálkozott el a lány. – Mintha nem lennék egészen biztos abban, hogy én vagyok, pedig a megszólalásig hasonlít rám.
– Ilyennek lát az, akinek ismerős az arcod, és biztosan tudja, hogy valamikor dolga volt veled, de nem emlékszik, hogy mikor és mi – magyarázta a nő.
Csakhamar előtűnt a negyedik kép.
– Milyen ellenszenves vagyok! – lepődött meg a lány.
– Ilyennek lát az, aki gyűlöl – mondta amaz.
Eltűnt ez a kép is, de az utolsó mintha egy kicsit lassabban bontakozott volna ki.
– Nahát! – csodálkozott el a lány, ahogy végre teljes élességében látta. – Nem lehetek ilyen szép!
– De ilyennek lát az, aki igazán szeret téged – mondta erre a nő.
Fogságban
A legapróbb részletekig megtervezte a szökést, minden eshetőséget figyelembe véve. Már csak a megfelelő alkalomra várt, bizonyos körülmények szerencsés egybeesésére. Tudta, hogy akár hónapokig is várnia kell. Senkinek se beszélt a tervéről. Igaz, egyszer megpróbálta szóba hozni az Ácsmesternek. Mindenki így emlegette, a szakmája miatt. Komoly, megfontolt, halk szavú ember volt, jóformán még elején a férfikornak. Rendíthetetlen derű sugárzott belőle, a közelsége bátorítást adott. A földije volt, bár egy távolabbi faluból.
– Te sose gondolsz a szökésre? – kérdezte tőle a pihenő alatt, ahogy egy kőtömbön üldögéltek.
Az nagyot szívott a cigarettájából, majd lassan kifújta a füstöt.
– Az ember élete bármilyen formában egyfajta fogság – mondta aztán, de nem nézett rá. –Minekünk meg valamiért ez a formája is kijutott. Helytállni, az a legfontosabb. A legjobbat adni magunkból, ilyen körülmények között is. Ebben nagyobb az esély a túlélésre, mint a szökésben.
A háború már több éve véget ért, ők azonban nem tudták, hogy szabadulnak-e valaha is a fogságból, a kényszermunkatáborból*.
Sikerült végrehajtania a tervét, és nem kevés viszontagság után végül hazajutott. Ám egy kicsit idegennek találta egykori környezetét, és valamiért nem érezte magát igazán szabadnak. „Az ember élete bármilyen formában egyfajta fogság.” – jutottak eszébe gyakran az Ácsmester szavai. Kisszerűnek érezte a mindennapok teendőit, gondjait, és érdektelennek a történéseit. Egyre inkább szégyellte, hogy megszökött; mintha cserbenhagyta volna a sorstársait.
A következő évben szabadon engedték a hadifoglyokat. Biztosra vette, hogy az Ácsmester is hazakerült. Egy napon elhatározta, hogy felkeresi. Elutazott hát a falujába. Betért a kocsmába, és a csapostól érdeklődött felőle, miután kért egy pohár bort.
– Nem került haza – mondta az, és megtöltötte a poharat, majd átnyújtotta neki. – Egy fogolynak sikerült megszöknie a táborból – folytatta –, és nem is akadtak a nyomára. Megtorlásul kivégeztek hármat. Ő is közöttük volt.
Felhajtotta a borát és elköszönt. A kocsmából kilépve hirtelen felismerte, hogy egy bizonyos értelemben életfogytig tartó fogság vár rá: a bűntudat fogsága.
* Az egykori Szovjetunióban csak Sztálin halála (1953) után kezdték hazaengedni a hadifoglyokat.
Hozzászólások