A bűn
Rögtön felismertem, ahogy megpillantottam az estély színes-zajos forgatagában. Eléggé megváltozott a jó húsz esztendő során, amióta utoljára találkoztunk. Ám ahogy közelebb keveredett hozzám, már nem voltam egészen biztos benne, hogy ő az. Szemmel tartottam, és egyszerre csak találkozott a tekintetünk. Mintha értésemre adta volna, hogy szót akar váltani velem. Ő az, mégiscsak, gondoltam.
Sokszor elképzeltem, hogy ha véletlenül találkozunk valamikor, a szemébe mondom, hogy nem bocsátottam meg neki, és soha nem is fogok. Most azonban rájöttem, hogy nem vinne rá a lélek. Rosszat tennék vele, ártanék neki, ha megtenném. Hisz idővel a bűntudat is csillapodik. Gyógyul, akárcsak a bűn ejtette seb. Végül semmivé lesz. Miért is éleszteném fel benne, ennyi idő múltán? Talán nem is érzett bűntudatot, se megbánást. Akkor meg főleg nem lenne semmi értelme. Az is lehet, hogy rég elfelejtette a bűnt, amit elkövetett ellenem. Sőt már úgy emlékszik, hogy én követtem el őellene. Önszuggesztióval könnyen befolyásolható az emlékezet; az ember egy idő után már úgy emlékszik, hogy a körülmények kényszere alatt cselekedett, majd pedig úgy, hogy azok a körülmények indokolták is a bűn elkövetését, tehát az jogos volt, vagyis egyfajta igazságszolgáltatás beteljesítése. Önszuggesztió folytán a bűnös még azt is képes elhitetni magával, hogy valójában ő az áldozat.
Hirtelen elhalványultak a fények, kellemes homályba merült a hatalmas terem, ahogy játszani kezdett a zenekar. Már csak pár lépésre volt tőlem. Egy csinos, középkorú hölggyel beszélgetett, oldalvást állva nekem, de amikor belekortyolt az italába, felém pillantott. Talán mégse ő az, gondoltam. Azt kívántam, bárcsak ne ő lenne. Körülnéztem, hátha látok valaki ismerőst a közelemben, akit megszólíthatnék, de nem láttam. Amikor visszafordultam, már ott állt előttem, és mindjárt a poharamhoz koccintotta a magáét.
– Légy üdvözölve – mondta, némi gúnnyal talán, mélyen a szemembe nézve.
Ő volt az.
– Viszont – válaszoltam kényszeredetten. Úgy láttam, egy kicsit többet ivott a kelleténél.
– Csak annyit akarok mondani – szólalt meg újra, miután belekortyolt a poharába –, hogy nem bocsátottam meg neked, és soha nem is fogok. Bár lehet, nem is éreztél bűntudatot, se megbánást, és rég elfelejtetted a bűnt, amit elkövettél ellenem. Vagy már úgy emlékszel, hogy én követtem el teellened. Az önszuggesztió…
– Attól tartok, összetéveszt valakivel – szakítottam félbe, és örömteli meglepetést színlelve odafordultam egy régi ismerősömhöz, aki éppen elhaladt mellettünk. Hosszan elbeszélgettem vele aztán.
Egyenlő esélyek
Háttal a lövészárok falának támaszkodva cigarettázott a két katona. Alkonyodott már, és a láthatáron kéklő dombok felett sötét felhők gyülekeztek.
– Emlékszem – szólalt meg egyikük, miután lassan kifújta a füstöt –, ahogy ott álltál a pályaudvaron, nem messze tőlem, egy oszlopnak támaszkodva, magányosan. Megfogott az egykedvűséged. Arra gondoltam, milyen szerencsés vagy, hogy nem búcsúztat senki. Valamiért biztosra vettem, hogy nincs is senki, aki aggódna érted, akinek hiányozni fogsz, és rájöttem, hogy a halál távlatából nézve ez a legteljesebb szabadság. Ezt a szabadságot sejtettem meg az egykedvűséged mögött, és irigyeltelek érte. Velem ott volt apám, anyám, a nagyanyám, nagyapám, a három testvérem és a menyasszonyom, ahogy láthattad. Egyszeriben lelkifurdalásom támadt, amiért a háborúval járó viszontagságok mellett én is gondot okozok majd nekik, ha nem is a magam hibájából persze. Akkor fogtam fel, hogy éppolyan kiszolgáltatottak, sebezhetők, mint én.
Mélyet szívott a cigarettájából, majd kissé hátravetette a fejét és úgy fújta ki a füstöt.
– Benned viszont a biztos túlélőt láttam – folytatta. – Ezért igyekeztem mindig a közeledben maradni. Remélem, nem tűnt fel neked.
A másik halkan felnevetett.
– Nem – mondta aztán. – Egyáltalán.
Eltűnődött egy kicsit, miközben mélyet szívott a cigarettájából, aztán beszélt tovább.
– Én meg tebenned láttam a biztos túlélőt. Mindig is hittem a szeretet oltalmazó erejében, és úgy gondoltam, hogy minél többen szeretnek valakit, az annál kevésbé sebezhető. Ezért igyekeztem én is a közeledben maradni. Remélem, neked se tűnt fel.
– Nem – mondta amaz némi késéssel, miután kifújta a füstöt, igyekezve leplezni a meghatódottságát.
Szótlanul cigarettáztak tovább.
Egyszerre csak tompa, elnyújtott morajlás hallatszott a távolból. Talán mennydörgés volt, talán ágyúszó. Önkéntelenül egymásra néztek.
Még az éj beállta előtt kezdetét vette a háború egyik legádázabb ütközete. Hetekig elhúzódott, ők pedig egy visszavonulást követő átcsoportosítás folytán messze kerültek egymástól.
Jó húsz esztendő múlva, egy nagyszabású ünnepi rendezvényen egyikük megpillantani vélte a másikat a sokaságban. Megpróbált a közelébe kerülni, de csakhamar szem elől vesztette.
Hozzászólások