Hajnal Mária | A kopjafa

Szépirodalom - próza

A kopjafa

Megvetően nézte az osztályterem nejlonköpenybe bújtatott diákjait. A fehérre meszelt arcát mintha pengével metszették volna meg a szája vonalában.  A vékony, elkeskenyedett ajkait élénk rúzzsal fedte be. A maszkká kövült arca alatt egy tehetséges festő lelke élt, akit a nyugati művészvilág hajdan a vállára emelt, de a vasfüggöny ebbe a szűk, levegőtlen tanterembe kényszerített.

Sosem tudják meg, mi a szabadság és a felhőtlen élet – gondolta, majd az osztálynapló után nyúlt.

Követte a tantervi kritériumokat, már rég megölte a benne élő anarchistát, aki színháborút követelt volna, aki merészen, kisollóval vágta volna le a gyerekekről ezt a rémes egyenruhát, aki megtanította volna nekik, hogy mennyi érzést rejt a világ és azt, hogy lehet ábrázolni a fények és árnyékok játékával. Festékes dobozokat szeretett volna a levegőbe dobálni, és a hulló színek alá állni, de ehelyett, unottan és kiégve rajzórát tartott az 5/b-nek.

– Kevés jegyetek van, hozzátok ki a házi feladatotokat!

Nem tudta, honnan is tudhatta volna, hogy a szénfekete hajú, bogárszemű kislány apukája egész délutánt szánt erre a házi feladatra. A cseresznyefalécből kopjafát kellett varázsolni!

Vésővel, késsel, húsklopfolóval haladt az előrajzolt vonalak mentén a büszke apuka és próbált bástyát, darázsfészket, csillagokat és írásjeleket faragni a puha fába. Különös gondot fektetett az emlékoszlop tetejére, melynek meg is lett az eredménye, hisz egy hibátlan korona vonalai rajzolódtak ki a gondossága okán.

A gyerekeim többre viszik, mint én! Lehetnének orvosok vagy ügyvédek – gondolta elszántan, miközben farigcsálta a fát.

A céllövöldés fia, elhagyva a roma hagyományokat, röghöz kötötte magát és egy panellakás kényelmében reménnyel telve a jobb jövőben bízva, otthont teremtett.

A kopjafa elkészült, ott várta a tanár ítéletét a kislány barna kecses kezében, amikor a mögötte ülő szőke barátnője meghúzta a haját.

– Figyi! Nem hoztam el a házimat, kölcsön adod? Én úgyis a névsor végén vagyok, te előttem viszed ki, talán nem veszi észre. Kérlek-kérlek!

A döntés előtt cikáztak a gondolatai a gyereknek, nem volt még elég erős ahhoz, hogy nemet mondjon, így bizonytalanul és kelletlenül nyújtotta át a kis emlékművet az osztályzás után, melyre hármast kapott.

Firkált és álmodozott, virágokat, szívecskéket, napocskákat rajzolt a papírra és várta vissza a kopjafáját, melyet épp akkor nézett meg a tanárnő, azzal a különbséggel, hogy a tulajdonjogot felette most nem ő gyakorolta.

– Köszi, hogy odaadtad, képzeld, én ötöst kaptam! – huppant vissza boldogan a búzavirágkék szemű kislány a padba!

Ismét az övé volt a házi feladata, letette a padra és figyelte. Hogy lehetséges ez? Hogy kaphatott ötöst rá? Hogy történhetett ez meg? – próbált rájönni a rejtélyre, az okos kis fejével… de csak hosszú évek múlva, amikor már nem kislány volt, és mert nemet mondani, sikerült neki megfejtenie a titkot.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

2 hozzászólás van ehhez: “A kopjafa”


  1. Telitalálat. Így is lehet régi sebeket gyógyítani. Gratulálok!

    Hozzászóló: Bandi András | 2020. július 14., 07:45
  2. Kedves András!
    Nagyon sokat számít nekem a dicséreted.
    Köszönöm!

    Hozzászóló: Hajnal Mária | 2020. július 14., 08:39

Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés