Meleg ősz-barnából szívemben csöndet fésül
narancsba fordulón a nap, örömre készül.
A szél túr hajamba ujjaid zenéjeként,
tarkómra csókot lehel, helyetted így mesél.
Gerincem rezdül, sóhaj szalad rajta végig,
s hangtalan olvas a messzi szeméből mégis.
Vágy ér el hozzád, s egy igen ájultan bólint.
Várlak. Most. Meleg, puha takarónak szóid.
Előttem pereg alakod s reggeled képe.
Utazás, készülsz, s a kert pasztelljére ébredsz.
Kopottas kabát, amit hulló levél foltoz,
öltések nyomát rejti, amit belülről hordoz.
Ismerős szag terjeng, terpentiné.
Feszített vászon. Fák. Arany, vörös,
még zöld és sárga lombú ágak,
karcsú törzsek fölött suttogó hársak,
és szűrt fények ölében én,
fölfestett árnyam,
s alakom hosszú türkiz ruhában.
Arcom körül napot táncra hívó
könnyű fátyolra mutatsz.
– Tetszik? S alatta a kalap?
Kicsi és kecses, őszi délutánra. –
Suttogó, csak lehelt a szó,
míg ecseted lószőr karcolása
föltúrja a földszagú barnát,
és végtelenre nyújtja lépteim előtt
a távolban elvesző utat.
Hozzászólások