Ó, te romlatlan idill, gyermeki „Én”!
Kiben angyalszárnyú
májusfa szőhette még
szív zegzugában is a fényt,
s buzgó, gyöngy-piros vér
festette, fonta csokorba,
erek falára vésve,
figurázva, és róva a
Tavasz kibomló mámorát.
Szűz bárányként, ifjan
nem sejthette még,
hű anyák ölében
csak ölelni tanult a kéz.
S szeretni. Így volt ősszel,
s hiába tombolt a Tél,
szerelem új íze
erek csermelyében szaladt,
fittyet hányt, ha néha szóltak
– Hol van még a tavasz?! –
Zsibongva adta zálogát.
Idő múlt, rád út pora hullt,
s lassan elfeledted,
milyen is volt az a régi kút.
Amiből, ha húztál,
arra nem gondoltál,
hogy a helyét is elfelejted.
S ha „bölcs”,
és nagyon „okos” leszel,
már nem éled, csak fejtegeted
hosszú nyarak után
elfogyó életed csendes
és magányos napjait.
Titkokat keresel,
olyan talányosat,
és valóban, fölfedezni véled
azt a nagyon bölcs
és okos önmagadat,
kinek harmadnapon
nem jut talán éppen másra,
egy bőséges, vagy koldus,
de reménytelen, üres vacsorára,
és nem veszed már észre,
hogy nem a világ csalt lépre,
hanem te csaltad el, még valahol,
utad közepén magadtól a világot.
De mint mindig, ma is sarjad,
még neked is új tavasz.
Múzsa épp más, kerülj beljebb,
nézd, megint új alak,
ki huncut mosollyal kézbe kap,
repít, repít, mint ifjú kar,
és pezsdülő vágyak elé dob
szerelmesen.
Kezedben színes toll remeg,
ajkad résre nyit, s a papírra szót lehel.
Mert ha az ember figyel,
hát nem hagyja el
azt a kincses, ártatlan,
gyermeki önmagát.
Legalább őt ne.
Hozzászólások