Magyar Miklós | Don Quijote a képzőművészet tükrében – 3.

Kultúra, művészet

Don Quijote a képzőművészet tükrében – 3.

 

Don Quijote Gustave Doré szemével

 

Gustave Doré

Gustave Doré 1832-ben született Strassbourg-ban. Már gyermekként megmutatkozott rendkívüli megfigyelőképessége és rajztehetsége. Első rajzai 1842-ből valók. Tizenhárom éves, amikor három litográfiája nyomtatásban megjelenik. Charles Philipon, egy párizsi könyvkiadó 1845-ben hároméves szerződést kínál az akkor tizenöt éves Dorénak. Megvalósulni látszik álma, hogy karikaturista legyen. Heti rendszerességgel jelennek meg karikatúrái a Journal pour rire című szatirikus lapban. Hamarosan elsőszámú munkatárssá lesz, kitűnik grafikai újításaival és maró iróniájával.

Első albumát a neves képregényíró, Rodolphe Töpffer hatása alatt alkotja meg. 1848-ban válik híres grafikussá. 1854-ben jelenik meg az általa illusztrált Rabelais-kötet.

 

Rabelais: Gargantua és Pantagruel

 

Doré 1861 és 1868 között illusztrálja Dante Isteni színjátékát. Erről a kötetről egyik kritikusa azt mondta, hogy olyan, mintha Dante illusztrálta volna Dorét.

 

Dante: Pokol

 

Doré rendkívül termékeny grafikus, 1852 és 1883 között több mint százhúsz kötethez készít rajzokat, amelyek Franciaországon kívül külföldön is megjelennek. Illusztrálja Homérosz, Vergilius, Arisztotelész, Milton, Shakespeare műveit, valamint a Bibliát.

 

A Biblia. Jákob álma.

 

1861-ben festőként is bemutatkozik a nagyközönség előtt. Kiállítja Dante és Vergilius a Pokol kilencedik körében című, 315×450 centiméteres monumentális festményét.

 

Dante és Vergilius a Pokol kilencedik körében

 

Doré 1883-ban hal meg. Sírja a párizsi Père Lachaise temetőben van.

 

 

Doré és Don Quijote

 

Doré legtöbbet emlegetett munkája Cervantes Don Quijotéjának illusztrálása. Az Hachette Kiadónál 1863-ban megjelent Don Quijotéhoz háromszázhetvenhét rajzot készített.

 

Az 1863-as Don Quijote kiadás Doré illusztrációival

 

A könyv címlapján is szereplő első kép Cervantes hősének bemutatása.

 

Don Quijote és a lovagregények

 

Hanem azt már fel kell említenünk, hogy a nemes lovag, valahányszor üres órái valának (s az egész esztendő legnagyobbrészt üres órákból állott), lovagregények olvasásával foglalkozott, mégpedig oly mohó vággyal és gyönyörködéssel, hogy miattok teljesen elhanyagolta a vadászat élvezeteit, de még tulajdon gazdaságát is;

Don Quijote, miután egy fogadós lovaggá ütötte, alig várta, hogy bizonyítsa alkalmasságát e magas méltóságra. Egy parasztot „durva lelkű lovagnak” vélt, aki egy fához kötözte áldozatát. Valójában egy pásztorfiút fenyített meg gazdája, amiért nyája egyre fogyott.

 

Don Quijote és a juhászbojtár

 

S alig tett néhány lépést a sűrűségben, midőn az egyik tölgyfánál egy odakötött lovat pillantott meg, a másiknál pedig egy szintén odakötött fiút; lehetett valami tizenöt éves, és derékig egészen mezítelen volt. A jajkiáltás a fiú ajkáról hangzott, éspedig nem ok nélkül, mert egy termetes parasztember állt mögötte, és nadrágszíjjal ugyancsak lazsnakolta, minden ütését egy-egy szemrehányással s tanáccsal kísérve, ekképpen:
– Fogd be a szádat, nyisd ki a szemedet!
A fiú pedig így felelt:
– Uram, sohase teszem többé! A Krisztus kínszenvedésére mondom, sohase teszem többé; fogadom, hogy eztán jobban vigyázok a nyájra.
Don Quijote, látván, mi történik, haragosan kiáltotta:
– Durva lelkű lovag, mily illetlen dolog támadni, ha valaki nem védelmezheti magát; ülj lovadra, fogd a dárdát (mert csakugyan volt egy dárda odatámasztva a tölgyhöz, melyhez a lovat kötötték), s én megmutatom, hogy amit cselekszel, gyávaság.

Doré természetesen megörökítette Don Quijote harcát a szélmalommal is.

 

A szélmalmok legyőzik Don Quijotét

 

Sancho Panza oly gyorsasággal nyargalt segítségére, hogy szamara majd megszakadt, de amidőn odaérkeztek úgy találta, hogy a lovag moccanni se tud: akkorát esett Rocinantéról.
–- Isten az atyám! – kiáltott fel Sancho. – Hát nem megmondtam-e kegyelmednek, nézze meg jobban, mit cselekszik, hiszen ezek nem egyebek szélmalmoknál; ezt csak az nem látja, akinek magának is szélmalom forog a fejében.

Miután Sancho Panza gazdája segítségére siet, Don Quijote így összegzi az eseményeket:

-– Hallgass, barátom – válaszolt Don Quijote –, lásd, semmi sincs az örökös változandóságoknak inkább alávetve, mint a harcok eseményei. Annál inkább mondhatom ezt, mert úgy hiszem, s valóban így is van, hogy ama bölcs Frestón változtatta szélmalmokká ezeket az óriásokat, hogy elrabolja tőlem legyőzésük dicsőségét, ki nemrég könyveimtől és könyvtárszobámtól megfosztott, ilyen ellenséges érzülettel viseltetik ő irántam. De gonosz bűbájossága végül mégse diadalmaskodik az én jó kardomon.
– Isten fordítsa jóra, amint tudja − szólt Sancho, s a lovagot talpra állítván, valahogy újra felemelte Rocinantéra, melynek majdnem minden csontja kifordult helyéből
.”

Doré legismertebb illusztrációja azt a jelenetet örökíti meg, amikor a lovag és hű fegyverhordozója „második kirándulásukra” indulnak.

 

Don Quijote és Sancho Panza

 

Mikor aztán mindezzel elkészült, s anélkül, hogy akár Panza a gyerekeinek vagy feleségének, akár Don Quijote a gazdasszonyának istenhozzádot mondott volna, egy éjjel szépen elbúcsúztak a kapufélfától, s ekkor mindjárt egyhuzamban oly nagy utat megtettek, hogy mire hajnalodott, már nyugodtak lehettek afelől, nem találják meg őket többé, ha mindent tűvé tesznek is értök.
Sancho Panza úgy ült a szamáron, mint valami pátriárka, a tarisznyájával s kulacsosan, szinte égve a vágytól, hogy minél előbb átvehesse azt az ura ígérte szigetkormányzóságot.
Don Quijote történetesen most is éppen azon az úton s ugyanabban az irányban haladt a montieli síkon át, mint első kirándulásakor, csakhogy mégis kevesebb nehézséggel, mint a minap, mert most egészen kora hajnal volt, s a rézsút tűző napsugarak nem gyötörték annyira
.”

Miután a Fehér Hold lovagja párviadalban legyőzi Don Quijotét, aki hat napig nyomja az ágyat, a búsképű lovag és Sancho útra kelnek, hogy odahaza „próbaidőt” töltsenek. Ám Sanchónak nem ízlik a gyaloglás.

 

Sancho Panzának nem ízlik a gyaloglás

 

„− Uram − jegyezte meg ekkor Sancho −, a gyaloglás nem olyan nagyon kellemes ám, hogy különös kedvet éreznék magamban a kutyagolásra. Akasszuk fel a fegyverneműt, s hagyjuk itt egy fán valami akasztott ember helyett, s ha én aztán felkuporodtam a szamaram hátára, s talpam a föld felett fityeg, akkor annyit mehetünk mindennap, amennyit akar és parancsol. Mert ha azt hiszi kegyelmed, hogy nekem talán különös kedvem telik abban, hogy itt kullogjak, s kivált messzire, akkor ugyan kegyetlenül csalatkozik.”

Sanchót kinevezik kormányzóvá, ám ez a kaland is rosszra fordul, mert már kormányzósága hetedik éjszakáján azzal riasztják fel az alattvalók, hogy ellenség tört a szigetre. Felszólítják, hogy fegyverkezzen, de a jámbor ember mit sem ért a fegyverekhez. Doré azt a jelenetet illusztrálja, ahol az alattvalók „felfegyverzik” Sancho Panzát.

 

Sancho Panza mint kormányzó

 

Erre nyomban fogtak két hatalmas pajzsot, ruhát sem adtak neki, a pajzsokat rákötötték az ingére, az egyiket elölről, a másikat hátulról, úgy, hogy a szerencsétlen alig tudott megmozdulni. Kezébe dárdát nyomtak, erre támaszkodott, hogy el ne essék. Akkor megkérték, álljon az élükre, s törjenek rá az ellenségre.

− Hogy az ördögbe törjek hát rájuk − kérdezte Sancho −, mikor a térdemet sem tudom behajlítani, úgy beleszorítottak e két átkozott pajzs közé! Ha ugyan ölben nem visztek, és oda nem állítotok valami ajtó elé, én tovább nem jutok innen. De azt majd megvédem én a dárdámmal meg a testemmel.

Gustave Doré Don Quijote-illusztációit mindenütt ismerik. Rajzaival a világ minden táján megjelent Cervantes regénye.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Don Quijote a képzőművészet tükrében – 3.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés