Don Quijote Gustave Doré szemével
Gustave Doré 1832-ben született Strassbourg-ban. Már gyermekként megmutatkozott rendkívüli megfigyelőképessége és rajztehetsége. Első rajzai 1842-ből valók. Tizenhárom éves, amikor három litográfiája nyomtatásban megjelenik. Charles Philipon, egy párizsi könyvkiadó 1845-ben hároméves szerződést kínál az akkor tizenöt éves Dorénak. Megvalósulni látszik álma, hogy karikaturista legyen. Heti rendszerességgel jelennek meg karikatúrái a Journal pour rire című szatirikus lapban. Hamarosan elsőszámú munkatárssá lesz, kitűnik grafikai újításaival és maró iróniájával.
Első albumát a neves képregényíró, Rodolphe Töpffer hatása alatt alkotja meg. 1848-ban válik híres grafikussá. 1854-ben jelenik meg az általa illusztrált Rabelais-kötet.
Doré 1861 és 1868 között illusztrálja Dante Isteni színjátékát. Erről a kötetről egyik kritikusa azt mondta, hogy olyan, mintha Dante illusztrálta volna Dorét.
Doré rendkívül termékeny grafikus, 1852 és 1883 között több mint százhúsz kötethez készít rajzokat, amelyek Franciaországon kívül külföldön is megjelennek. Illusztrálja Homérosz, Vergilius, Arisztotelész, Milton, Shakespeare műveit, valamint a Bibliát.
1861-ben festőként is bemutatkozik a nagyközönség előtt. Kiállítja Dante és Vergilius a Pokol kilencedik körében című, 315×450 centiméteres monumentális festményét.
Doré 1883-ban hal meg. Sírja a párizsi Père Lachaise temetőben van.
Doré és Don Quijote
Doré legtöbbet emlegetett munkája Cervantes Don Quijotéjának illusztrálása. Az Hachette Kiadónál 1863-ban megjelent Don Quijotéhoz háromszázhetvenhét rajzot készített.
A könyv címlapján is szereplő első kép Cervantes hősének bemutatása.
„Hanem azt már fel kell említenünk, hogy a nemes lovag, valahányszor üres órái valának (s az egész esztendő legnagyobbrészt üres órákból állott), lovagregények olvasásával foglalkozott, mégpedig oly mohó vággyal és gyönyörködéssel, hogy miattok teljesen elhanyagolta a vadászat élvezeteit, de még tulajdon gazdaságát is;”
Don Quijote, miután egy fogadós lovaggá ütötte, alig várta, hogy bizonyítsa alkalmasságát e magas méltóságra. Egy parasztot „durva lelkű lovagnak” vélt, aki egy fához kötözte áldozatát. Valójában egy pásztorfiút fenyített meg gazdája, amiért nyája egyre fogyott.
„S alig tett néhány lépést a sűrűségben, midőn az egyik tölgyfánál egy odakötött lovat pillantott meg, a másiknál pedig egy szintén odakötött fiút; lehetett valami tizenöt éves, és derékig egészen mezítelen volt. A jajkiáltás a fiú ajkáról hangzott, éspedig nem ok nélkül, mert egy termetes parasztember állt mögötte, és nadrágszíjjal ugyancsak lazsnakolta, minden ütését egy-egy szemrehányással s tanáccsal kísérve, ekképpen:
– Fogd be a szádat, nyisd ki a szemedet!
A fiú pedig így felelt:
– Uram, sohase teszem többé! A Krisztus kínszenvedésére mondom, sohase teszem többé; fogadom, hogy eztán jobban vigyázok a nyájra.
Don Quijote, látván, mi történik, haragosan kiáltotta:
– Durva lelkű lovag, mily illetlen dolog támadni, ha valaki nem védelmezheti magát; ülj lovadra, fogd a dárdát (mert csakugyan volt egy dárda odatámasztva a tölgyhöz, melyhez a lovat kötötték), s én megmutatom, hogy amit cselekszel, gyávaság.”
Doré természetesen megörökítette Don Quijote harcát a szélmalommal is.
„Sancho Panza oly gyorsasággal nyargalt segítségére, hogy szamara majd megszakadt, de amidőn odaérkeztek úgy találta, hogy a lovag moccanni se tud: akkorát esett Rocinantéról.
–- Isten az atyám! – kiáltott fel Sancho. – Hát nem megmondtam-e kegyelmednek, nézze meg jobban, mit cselekszik, hiszen ezek nem egyebek szélmalmoknál; ezt csak az nem látja, akinek magának is szélmalom forog a fejében.”
Miután Sancho Panza gazdája segítségére siet, Don Quijote így összegzi az eseményeket:
„-– Hallgass, barátom – válaszolt Don Quijote –, lásd, semmi sincs az örökös változandóságoknak inkább alávetve, mint a harcok eseményei. Annál inkább mondhatom ezt, mert úgy hiszem, s valóban így is van, hogy ama bölcs Frestón változtatta szélmalmokká ezeket az óriásokat, hogy elrabolja tőlem legyőzésük dicsőségét, ki nemrég könyveimtől és könyvtárszobámtól megfosztott, ilyen ellenséges érzülettel viseltetik ő irántam. De gonosz bűbájossága végül mégse diadalmaskodik az én jó kardomon.
– Isten fordítsa jóra, amint tudja − szólt Sancho, s a lovagot talpra állítván, valahogy újra felemelte Rocinantéra, melynek majdnem minden csontja kifordult helyéből.”
Doré legismertebb illusztrációja azt a jelenetet örökíti meg, amikor a lovag és hű fegyverhordozója „második kirándulásukra” indulnak.
„Mikor aztán mindezzel elkészült, s anélkül, hogy akár Panza a gyerekeinek vagy feleségének, akár Don Quijote a gazdasszonyának istenhozzádot mondott volna, egy éjjel szépen elbúcsúztak a kapufélfától, s ekkor mindjárt egyhuzamban oly nagy utat megtettek, hogy mire hajnalodott, már nyugodtak lehettek afelől, nem találják meg őket többé, ha mindent tűvé tesznek is értök.
Sancho Panza úgy ült a szamáron, mint valami pátriárka, a tarisznyájával s kulacsosan, szinte égve a vágytól, hogy minél előbb átvehesse azt az ura ígérte szigetkormányzóságot.
Don Quijote történetesen most is éppen azon az úton s ugyanabban az irányban haladt a montieli síkon át, mint első kirándulásakor, csakhogy mégis kevesebb nehézséggel, mint a minap, mert most egészen kora hajnal volt, s a rézsút tűző napsugarak nem gyötörték annyira.”
Miután a Fehér Hold lovagja párviadalban legyőzi Don Quijotét, aki hat napig nyomja az ágyat, a búsképű lovag és Sancho útra kelnek, hogy odahaza „próbaidőt” töltsenek. Ám Sanchónak nem ízlik a gyaloglás.
„− Uram − jegyezte meg ekkor Sancho −, a gyaloglás nem olyan nagyon kellemes ám, hogy különös kedvet éreznék magamban a kutyagolásra. Akasszuk fel a fegyverneműt, s hagyjuk itt egy fán valami akasztott ember helyett, s ha én aztán felkuporodtam a szamaram hátára, s talpam a föld felett fityeg, akkor annyit mehetünk mindennap, amennyit akar és parancsol. Mert ha azt hiszi kegyelmed, hogy nekem talán különös kedvem telik abban, hogy itt kullogjak, s kivált messzire, akkor ugyan kegyetlenül csalatkozik.”
Sanchót kinevezik kormányzóvá, ám ez a kaland is rosszra fordul, mert már kormányzósága hetedik éjszakáján azzal riasztják fel az alattvalók, hogy ellenség tört a szigetre. Felszólítják, hogy fegyverkezzen, de a jámbor ember mit sem ért a fegyverekhez. Doré azt a jelenetet illusztrálja, ahol az alattvalók „felfegyverzik” Sancho Panzát.
„Erre nyomban fogtak két hatalmas pajzsot, ruhát sem adtak neki, a pajzsokat rákötötték az ingére, az egyiket elölről, a másikat hátulról, úgy, hogy a szerencsétlen alig tudott megmozdulni. Kezébe dárdát nyomtak, erre támaszkodott, hogy el ne essék. Akkor megkérték, álljon az élükre, s törjenek rá az ellenségre.
− Hogy az ördögbe törjek hát rájuk − kérdezte Sancho −, mikor a térdemet sem tudom behajlítani, úgy beleszorítottak e két átkozott pajzs közé! Ha ugyan ölben nem visztek, és oda nem állítotok valami ajtó elé, én tovább nem jutok innen. De azt majd megvédem én a dárdámmal meg a testemmel.”
Gustave Doré Don Quijote-illusztációit mindenütt ismerik. Rajzaival a világ minden táján megjelent Cervantes regénye.
Hozzászólások