Olivér unokámat kórházba viszem mandulaműtétre. Megnyugtat, hogy szép, modern kórházba jutottunk, kedves, barátságos orvosok és ápolók közé. Műtét előtt hosszasan ismerkedek az orvosával, így unokám nyugalommal lép a műtőbe. A következő képsor ismét a tiszta, világos kórteremben játszódik. A gyerek békésen szuszog az ágyában, vele maradok az ébredésig. Olvasással szeretném tölteni a várakozást, előszedem a friss folyóiratokat, amikor vizitelni jön két orvos a főnővérrel. Megdöbbenek, hogy párom fia az egyik orvos, fel sem fogom, hogy a jogi egyetemen való tanítást felcserélte, képes volt elvégezni az orvosi egyetemet is. Most mégis örülök, hogy igazán vigyázó szemek és kezek között gyógyulhat az unokám. A fehér köpenyben áll az ágy végénél, én a táskámban matatok, és mutatom, hogy mennyi pénzt szánok az orvosnak, azt mondja az bőven elég. Amikor felébred Olivér egyből beszélni kezd, enni kér, nagyon éhes. Figyelembe veszem, hogy csak folyékony ételt kaphat, sokat kell innia, több csésze teát. Valahogy hazajutunk, mintha a felsőkövesdi szolgálati lakásomban lennénk, nagyon hideg van a kisszobában, haragszom a fiamra, igazán begyújthatott volna. Olivért betakargatom, sietek fáért, és tüzet rakni, hogy mielőbb húslevest főzzek neki.
***
Takarítást vállalok egy szabadidőközpontban, mint régen tanítóként a nyári szünetekben, hogy fiaimnak megvehessem a tanévkezdéshez szükséges felszerelést, meg néhány ruhadarabot, mert az egy kereset bizony nagyon kevésnek bizonyul. Nem győzők csodálkozni lassúságomon, érzem, túlvállaltam magam, de akárhogy is legyen, elvégzem a dolgom, a szükség nagy úr. Az öltözőben az egyik asztalon egy dossziét találok, belepillantok, megdobban a szívem, mert versek vannak abban. Beleolvasok némelyikbe, elerőtlenedek, és ellágyulok az olvasottaktól, aztán egy táskába rejtem a dossziét. Takargatom erősen, nagy szégyenérzet és félelem közepette eltulajdonítom. Viszem haza a ritka kincset.
Hozzászólások