Tisztelt Olvasók!
Most egy olyan sorozatot olvasnak, amelynek forrásai a szerző magán-archívumából valók. Ezeket szeretném a közvélemény elé tárni folyamatosan, de úgy, hogy különböző korszakokból közöljek és kommentáljak egy-egy olyan írást a sajtóból, amely a pécsi (és néha az országos vagy a vidéki) színházi életünket jellemezte a megnyitástól a színházak államosításáig. Nem az a szándékom, hogy színház-történetet közöljek, vagy egy-egy forrás „utóéletét” írjam meg, hanem az, hogy az olvasó közönség elé tárt forrás „erejével” jellemezzem azt az időszakot.
A Pécsi Nemzeti Színház az 1910-es években
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye).
A Pécsi Nemzeti Színház megnyitása 1895-ben – „A Pécsi Nemzeti Színház alapítói”
A Pécsi Nemzeti Színház 1895. október 5.-i fölavatása alkalmából a Pécsi Figyelő (1874-1902) politikai napilap 1895. október 6.-i számában „A pécsi nemzeti színház alapítói” címmel hosszú névsort közölt, amelyben a nevek mellett az adományozott összeget szintén megnevezte, elkülönítvén a forintokat a krajcároktól. (Természetesen az akkori írásmódot meghagytuk a fölsorolásban.) Ennek a cikknek a második részét teszem közzé most – a bevezető szöveggel együtt:
A Pécsi Nemzeti Színház 1913 előtt
„Pécs városa által a magyar nemzeti színművészetnek emelt új nemzeti színház alapítójának büszkén vallhatja magát minden pécsi polgár, mert a közel félmilliónyi összeghez, melynek árán a díszes múzsa csarnok felépült, filléreivel hozzájárult Pécs város összes lakossága. Mindazonáltal a mai nagy nap emlékéül ide igtatjuk (sic!) azon nemes keblű adakozók neveit, kik nagyobb összegű adományokkal járultak a színház alaphoz, s ez által lehetővé tették, hogy a magyar színművészet minél élőbb állandó otthonra találjon Pécs városában. Álljon itt a névsoruk – aere perennius! Íme:
… Pécsi Figyelő gyűjtése 38 frt. 58 kr., Egy asztaltársaság adománya 1 frt., 40 kr., Schell Antal adománya 10 frt., Sándor János körjegyző ívén 10 frt., Pitz György körjegyző ívén 4 frt., 50 kr., Az 52-ik ezred tisztikara 50 frt., A siklósi ’Társaskör’ adománya 10 frt., Krátky Endre körjegyző ívén 17 frt., 70 kr., Labreuer Gusztáv körjegyző ívén 5 frt., A pécsi püspöki joglyceum ívén 10 frt., Szállasi Alajos 10 frt., Blum Gyula ívén 10 frt., Grosch Ferencz körjegyző ívén 16 frt., 50 kr., Littke Ferencz ívén 10 frt., Josipovits N. és Rikl M. 2 ívén 4 frt., Müllherr Alajos ívén 20 frt., Balogh Jánosné adománya 2 frt., Fekete Mihály ívén 80 kr., Piribauer János 15 frt., 92 kr., Salamon József 5 frt., Auerhammer József 20 frt., Ambrus József adománya 1 frt., Papp József ívén 115 frt., Aidinger János ívén 44 frt., Hirschler Imre ívén 5 frt., Bauerle János körjegyző ívén 2 frt., Marschal József ívén 3 frt., Schneider István ívén 94 frt., Perczel Kálmán ívén 17 frt., Dama Lőrincz adománya 10 frt., Fuchs A. és Gebhardt S. ívén 7 frt., A pécsi keresk. önképző és betegsegélyző egylet ívén 43 frt., Feiler és Kaufer S. 5 frt., 70 kr., Szánthó István ívén 20 frt., A ’Pécsi polg. casinó’ adománya 50 frt., Abay Ferencz ívén 48 frt., 17 kr., A I-ső pécsi Munkás betegsegélyző egylet ívén 10 frt., 60 kr., Haksch L. és Várady F. ívén 10 frt., Finta Dénes ívén 8 frt., A pécsi evang. hitközség ívén 5 frt., A keresk. polg. társalgókör ívén 17 frt., Dr. Seh Károly és Nick A. ívén 59 frt., Nagy S. és Vanis S. ívén 10 frt., Dr. Jobst László adománya 20 frt., Dr. Krasznay I. és Dr.Toldy B. ívén 166 frt., 50 kr., Pécsi kat. legényegylet adománya 20 frt., Pinczér bál jövedelméből 36 frt., 13 kr., Katona zenekar hangverseny jövedelméből 50 frt., Schaffer Béla 200 frt., Pécsi kereskedő ifjak ívén 73 frt., 09 kr., Az 52-ik gyalogezred ívén 60 frt., Vécsey Rezsőné ívén 10 frt., A Pécsi izr. nőegylet 100 frt., Vaszary Gyula ívén 4 frt., Sellyei műkedvelők előadásából jövedelem 21 frt., 23 kr., Rosenfeld Simon adománya 200 frt., A magyar nemzeti színház alap javára tartott népünnepély jövedelméből 241 frt., 02 kr., Magvassy Imre adományából 16 frt., Balaskó János k. járásbíró ívén 38 frt., Csermák Alajos 1 frt., Mestrics Imre ívén 10 frt., Piribauer János ívén 100 frt., Schwartz József ívén 50 frt., Filmann Károly ívén 50 frt., Trifon Menyhért ívén 1 frt., Winter Károly ívén 1 frt., Jeszenszky K. ívén 1 frt., Höfler és Schlauch ívén 172 frt., Zsille Zsigmond ívén 42 frt., Vinkovics János adománya 10 frt., Sável Kálmán ívén 60 frt., 40 kr., Rauss és Szelmann ívén 36 frt., Bedő Károly adománya 100 frt. Schneider István ívén 206 frt., Szauter Gusztáv adománya 300 frt., Zsolnay György adománya 10 frt., Stefánits Mihály adománya 2 frt., Dr. Krausz Jenő adománya 25 frt., Ferbli mutyitársaság adománya 6 frt., Németh Lajos körjegyző ívén 250 frt., Bencze Nándor által befizetett M. M. adománya 100 frt., Kicskovits Antal adománya 2 frt., Varga Jenő adománya 2 frt., Nemzeti Casinó adománya 500 frt., Pécs szab(ad). kir(ályi). város 1 éves önkéntesek adománya 40 frt. …”
(Folytatjuk)
Magyar színészet Amerikában, 1906-ban
New York Szabadság-szobor 1905 (Forrás: Wikipédia)
A történelmi Magyarország társadalmát a 19. század végén és a 20. század legelején megrázóan érintette az amerikai földrészre történő kivándorlás. Sokan hagyták itt az „Óhazát” és próbáltak szerencsét az „Újvilágban” – köztük sok pécsi, baranyai is. Ennek színházi „vonzatáról” a pécsi sajtó, köztük a polgári irányultságú Pécsi Napló (1892-1944) is számtalanszor beszámolt. Az 1906. január 31.-i lapszámban például egy érdekes cikk jelent meg erről „Magyar színészet Amerikában” címmel, amely a New York-i magyar színházról szólt, és a kor kedvelt „sztár-színésznője”, Pálmay Ilka szintén szerepelt benne. De nézzük magát a cikket.
Magyar kivándorlók az USA-ban 1900 körül (Forrás: Wikipédia)
„Ha itthon tehetetlen fájdalommal nézzük, hogy mint szállítják ki a nagy Cunard hajók véreink ezreit sűrű csoportokban, jól eső érzéssel szerzünk tudomást arról, hogy ott künn most már mindinkább tömörülnek, s ebből még lehet legalább az a vigaszunk, hogy nem vesztek el a magyarság számára. Az egymás után alakuló magyar egyesületek után a magyar színészetnek is hely jutott a szabad Amerika földjén. New Yorkban kezdte meg működését a magyar színtársulat, amely ha egyelőre nem is ad naponta előadást, mert erre még nincs elegendő közönsége, de meg van a kezdeményezőknek az az erős reményük, hogy vállalkozásukat siker fogja koronázni, s a magyar Thalia számára állandó otthont biztosíthatnak.
Pálmay Ilka – Stróbl Alajos szobra (Forrás: Wikipédia)
Az első előadás (1905) december 27.-én volt a Palm Garden Theatrében (sic!), és természetes, hogy nem kezdték mással, mint a most már Amerikában is népszerűvé lett János vitézzel, amelynek címszerepét Rédei István adta, míg Iluskát Virgay Boriska játszotta, akire még bizonyára emlékezik a pécsi közönség is. Azóta már többször is megismételték az előadást, és egyik alkalommal Pálmay Ilka is megjelent a nézőtéren, akit nagy ovációkkal ünnepeltek. A művésznő ígéretet is tett, hogy legközelebb fel fog lépni a Nebántsvirág (sic!), a Nőemancipáció és a Magdolna darabokban. Szóval: a legszebb reményekkel kecsegtet a magyar színészet ügye künn Amerikában.”
Ez a tudósítás azért is érdekes, mivel éppen az ottani magyar színjátszás kezdetét „ragadta meg,” hála a pécsi újságunk közismert jól értesültségének. Ugyanis a New York-i Magyar Színtársulat valóban ezzel a közkedvelt darabbal kezdte meg működését, és a pécsi sajtóból már megismerhető a pontos dátum is. Rédei (Rédey) István (1873-?) neves énekes, színész, rendező, társulat-vezető volt akkoriban, akinek a pályája a századfordulói kivándorlásától kezdődően Észak-Amerikában teljesedett ki, és a színházi lexikon az 1920-as évek kezdetéig tudta követni életútját. Virgay Boriska pedig az 1899/1900. évadban volt színházunk segédszínésznője, kardalos nője.
Pálmay Ilka (1859-1945) egy külön fejezet a magyar színház történetében, akiről, pécsi kapcsolatairól későbbi cikk-sorozatban szólok majd.
(Folytatjuk)
Országos és helyi színházi hírek 1906-ból:
Mohácsi II Lajos emlékmű 1902 (Forrás: Wikipédia)
Az 1906. évi nyári nagykanizsai és siófoki sikerekről sorozatunk második részében már szóltam. Most az „előzményekről”, a színtársulat nyár-eleji vidéki programjának kezdete van soron. A Pécsi Napló 1906. június 6.-i számának „Színészet Mohácson” című cikkéből mi, kései utódok is további tudomást szerezhetünk arról, milyen volt pécsi színészeink élete a nyár folyamán. Ebből kiderül az is, hogy délvidéken vendégszerepeltek, és Mohácsot sem hagyták ki, már csak az ottani élénk színi élet miatt sem.
„A pécsi színtársulat megtoldotta néhány nappal az újvidéki színi idényt, és így még csak csütörtökön reggel hajóval indul el Mohácsra, hova azon napon késő este érkezik meg. Mohácson nagy érdeklődéssel várják a színtársulatot, és bizonyosra vehető, hogy a színkör napról napra zsúfolásig fog megtelni. A társulat június végéig marad Mohácson.”
És mivel ugyanezen újságban, ugyanezen a napon, ugyanezen az oldalon a fővárosi hírneves Magyar Színház bérlő-változásáról is jelent meg hír, ezt sem titkolhatjuk el az utókor elől. Ezek szerint az addigi bérlőktől, Leszkay Andrástól és Zoltán Jenőtől az év őszétől Szendrey Mihály, – amint írták – „az aradi színház szerencsés kezű igazgatója” vette/veszi át a teátrum igazgatását. „… melyet a jövőben a modern dráma hajlékává akar tenni.” Bár azt szintén megtudhatjuk, hogy a megegyezést még nem véglegesítették, a következő sorok mégis tanulságosak, rávilágítanak a sajtóorgánumunk művészi igényeire, már csak ezért is érdemes idéznünk: „… rövid idő múlva kevesebb lesz egy operette (sic!) színházzal, ami igen helyes dolog. Ha Bécsnek elég kettő, elegendő lesz Budapestnek is…”
Újra a Pécsi Naplóból idézünk, mégpedig az 1906. június 21.-i számból, amely egy szomorú hírt közölt a hazai színi világból. A budapesti tudósítójuk telegrafálta (!), hogy Báthori József kassai színészt Rákoscsabára hívta a távirat beteg nővéréhez. Amikor megérkezett a fővárosba, tovább kívánt utazni úti céljához. Úgy látszott, hogy a kifáradt aktor elaludhatott, mert már Pécel közelében járt a vonat, amikor észrevette tévedését, és a lassan mozgó kocsiból kiugrott. Holttestét a nyílt pályán találták meg a következő nap hajnalán. A súlyos esetet a pestvidéki törvényszék vizsgálta.
Kövessy Albert színigazgató (Forrás: Wikipédia)
Amikor pedig eljött a színi évad kezdete ősszel, az évadot szigorú belső színház-technikai szemlével kezdeték, amelyről a lap szeptember 28.-i számának „Színházvizsgálat” című cikke tanúskodik. „Két nap múlva megkezdődik a színházi szezon, tehát ez előtt megtartották ma a szokásos vizsgálatot tűzrendészeti és közbiztonsági szempontból. Schultz Ferenc rendőrkapitány, tűzoltó főparancsnok és Rauch János főmérnök alaposan átvizsgálták a színházat, a színpadot, nézőteret és folyosókat, és mindenütt mindent rendben találtak. A záporpróbát ezúttal nem kellett megtartani, a véletlen beigazolta, hogy a záporkészülék még jobban szuperál, mint kellene. Kövessynek a tavasszal összeázott kulisszái a tanúk erre. Tehát nyugodtan lehet színházba menni, nincsen semmi tűzveszedelem.”
Ismét ezzel a szeptember 28.-i dátummal találkozunk, ha a Pécsi Napló „Színház és művészet” akkori rovatát föllapozzuk, és a színtársulat tagjai megérkezésének tudósítását olvassuk. A pécsi színészek előző nap a nagykanizsai közönségnek koruk népszerű darabját, Sundermann: Becsület című drámáját mutatták be búcsúzóul. A csütörtöki lap azt is megírta, hogy pénteken indulnak városunkba, és már szombaton megkezdődik a szezon. A nyitó előadásra pedig a jegyeket a pénztárnál pénteken délután kezdték árusítani. (Jegyezzük meg, hogy ekkor a színi direktorunk Kövessy Albert /1860-1924/ volt.)
Egy fordulatos színigazgatói pályázat sorsa 1923-ból:
A pécsi színigazgatói pályázatok mindig nagy figyelmet keltettek a helyi közéletben, az 1923. év tavaszi történései azonban fordulataiban kiemelkedtek közülük. Szerencsére a mindig jól tájékozott, szakmailag jól szerkesztett pécsi lapok részletesen beszámoltak a történésekről, a fordulatokról. Első, indító részünkben már beszámoltam a rövid ideig tartott színész-sztrájkról. Az igazgatói pályázat viszontagságos esetében vegyük mértékül a Dunántúl című konzervatív-keresztény napilapot (1911-1944), amely – figyelem, mai újságok! – többször az első (!) oldalon, máskor vezércikkben (szintén a nyitó oldalon!) szóltak a Pécsi Nemzeti Színházról, értékelték az aktuális fejleményeket.
Kezdjük a Dunántúl 1923. május 18.-i számának első oldalán lévő, május 17.-i dátummal jegyzett „Új pályázatot írnak ki a pécsi színházra” című írással, amely az akkori városi színügyi bizottsági ülésről tudósított. A bizottság jelentőségét mutatta az a tény, hogy maga Nendtvich Andor (1867-1951) polgármester volt az elnöke. Ő ismertette azt a jelentős történést, hogy Nádasy (Nádassy) József (1874-1925) színigazgató a két ülés között levélben lemondott, és ez a levél az újságokban is megjelent. A most már lemondott színigazgató először azt a fölvetését ismertette, hogy cserélne (!) egy vidéki színigazgató kollégával a színház vezetését illetően, másodszor pedig azt a javaslatát (követelését?) hangoztatta, hogyha a város három éves, változatlan áru szubvenciót adna néki, és ellátná kedvezményes áru szénnel (!) – hál’ Istennek itt volt a helyi bányavidék –, szívesen maradna. (Figyelmébe ajánlom ezt a kérést a mai színigazgatóknak!)
A bizottság közölte Nádasyval, hogy az egy évre szóló szerződés-ajánlat nem az iránta megnyilvánuló bizalmatlanság jele volt, a bizottság határozatát „… kizárólag a jelenlegi gazdasági viszonyok mérlegelése alapján kialakult objektív okokból hozta meg.” A hivatalos határozat szerint – az idő rövidsége ellenére – megkeresnek jelentős színházi személyiségeket, fölhívást intéznek hozzájuk a szűkebb határidejű pályázatra való jelentkezés céljából.
A színigazgatók közül a következőket keresték meg (zárójelben életük dátumaival – akiknél ez föltalálható volt –, akkori működési helyükkel). Andor (Ackermann) Zsigmond (1886-1957, Újpest), Faragó Jenő (Kassán volt), Heltai Hugó (Nyíregyháza), dr. Janovich (Janovics) Jenő (1872-1945, Kolozsvár) volt megemlítve. Emellett Mariházy (Kövér) Miklós (1870-1930, Kaposvár), Nádasy József (Pécs), Palágyi Lajos (1876-1932, Szeged) szerepelt még a fölsorolásban. Két színészt szintén megkerestek Gózon Béla (1883-1927) és Thury (-Turgonyi) Elemér (Lajos Ernő, 1874-1944) személyében. Az írás optimista „felhanggal” zárult: „A bizottságnak minden reménye megvan arra, hogy a rövid határidő lejárta után is olyan ajánlatok közt lesz módja választani, amelyek megfelelnek a pécsi nemzeti színház nívójának, és minden tekintetben a színügyi követelményeknek is.”
A lap 1923. június 23.-i számának „Színház” rovatában megismételték a névsort, de bővítették is Balla Kálmán (1869-1946) pozsonyi volt színigazgatóval. És a „végén csattant az ostor”: Asszonyi László (1882-1934) közkedvelt pécsi színész szintén a jelentkezők között volt! Mint minden fontos pályázatnál, ekkor is különböző találgatások kaptak szárnyra kivételes elbánásokról. Ezeket mindig cáfolni kellett, elsőként Heltai Hugó esetében. Az elnök polgármester nyilatkozta, hogy az elmúlt héten egy ajánló levéllel érkezett fiatalember kereste föl őket, és érdeklődött a lehetőségek iránt, de ő is csak a szokásos eljárásban részesült. Minden esetre az újság legesélyesebbként Janovich Jenőt említette, mellette Balla Kálmánt nevesítették, aki előtte pécsi színész is volt. A pályázat komolyságát bizonyította, hogy a megkeresettek közül addigra Balla Kálmán, Andor Zsigmond már Pécsre érkezett, és az eddig nem említett győri színi direktor, Somogyi Kálmán is az utána következő hét vége felé jelezte érkezését.
Pécsi Nemzeti Színház 1930 (Forrás: Fortepan – Höfler Tibor Gyűjteménye)
Még ugyanazon a napon, 1923. május 23.-án „A színház” címmel vezércikket szentelt az esetnek a Dunántúl. Az akkori helyzetet elemezvén a színházról a következő summázatot közölte: „A színháznak, mint kultúrintézménynek a feladata az, hogy a lealacsonyodásra hajlamos magas művészetet felemelje méltó helyére, hogy a könnyű és sikamlós irodalmi törekvést kiszorítva művészeti és erkölcsi iránynak törjön utat, hogy nevelje, finomítsa a hajlékony magyar lelkeket.” A „helyzetjelentés” mellett kritikát fogalmazott meg: „Most a lejáró színi évadban a színház nemcsak a közönség, hanem a színügyi bizottság részéről is meglehetős közönnyel találkozott…” Éppen ezért dicsérte a sajtóorgánum az előző színházi vezetőt, akinek ennek ellenére, és a pénzügyi nehézségek mellett a színházba járók tapasztalhatták „nemes irányú törekvéseit.” Majd így folytatta: „Hálátlanok lennénk, ha az új színházigazgató személyének keresése közben elfeledkeznénk arról, aki a megszállás nehéz napjaiban is őrt állója volt a magyar művészetnek. A visszavonuló Nádasy József megérdemli, hogy elismeréssel, szeretettel szóljunk róla.” (Itt már úgy látszik tudta az újság, hogy az előzőekben még egyik esélyesként, a városi színi bizottság által is értesített eddigi színi direktornak – finoman fogalmazva is – megváltozott a helyzete.)
Magasztos gondolatokat fogalmazott meg az írás a végén: „A színház további sorsa most van válaszúton, emelkedni vagy süllyedni fog. Ezért fontos, hogy nyitott szemmel nézzünk, s minden egyes pályázót anyagilag és főleg erkölcsileg megmérlegeljünk, hogy a pécsi Nemzeti Színház a lelket emelő, nemes kultúrának legyen tiszta forrása!”
(Folytatjuk)
Színházi események, hírek 1943-ból:
Ernster Dezső civilben (Forrás: Wikipédia)
A Dunántúl, 1943. május 1.-i számában, „Opera-est a pécsi színházban” címmel alá nem írt kritika – amely általános volt akkoriban – jelent meg egy jelentős pécsi színházi eseményről. Bár eddig nem nagyon írtam a helyi opera-előadásokról, de ez a fontos zenei-színházi műfaj mindig jelentősen volt jelen pécsi színházi életünk történetében. Amikor ilyen előadást tartottak, minden esetben a kor jelentős művészeit hívták meg, és ők örömmel jöttek el mecsekalji városunkba. (Nem is beszélvén arról, hogy Ernster Dezső basszista /1898-1981/ Kürschner Emánuelné Kalliwoda Olga /1886-1952/ tanítványaként éppen Pécsről indulván kezdte meg fényes nemzetközi karrierjét.) De térjünk vissza a pécsi opera-előadáshoz. A kor jeles hazai művészeinek fölléptét tanúsítja a jelen írás is, amely az előző napi, április 30.-i előadást értékelte, és az írást ezzel a nappal dátumozták. (Mai olvasók, színészek, énekesek, színházi kritikusok! Jól jegyezzék meg ezeket az egybeeső dátumokat!)
„A szezonzárás előtt kitűnő sikerű operaesttel kedveskedett a Pécsi Nemzeti Színház a zenekedvelő közönségnek: színre hozta fővárosi vendégszereplőkkel Rossini vígoperáját: A sevillai borbélyt. A kifogyhatatlan szellemességgel megírt dallamos dalmű igen jó művészegyüttesben került előadásra. A címszerepet Csóka Béla, Almavivát Pataky Kálmán, Rosinát Mányoky Lívia, Bartolót dr. Dalnoky Viktor, Basiliót Fehérpataky Ervin, Bertát Balla Kató, Fiorillót Borszéky Ferenc énekelte, illetve alakította.
Pataky Kálmán (Forrás: Wikipédia)
Pataky Kálmán kiváló formában volt, tenorjának ragyogó fényű érce, zománca vitte a pompás áriát. Csóka Béla játéka és hangja kitűnően megfelelt a borbély mozgalmas szerepének. Mányoky Lívia tiszta koloraturiái csillogóan győzték az énekkultúra magas klasszisát jelentő Rossini féle fioriturákat. Dr. Dalnoky, Pécs szivesen látott vendége, Bartoló doktor komikusan is részvétet keltő szerepében ügyes alakítást nyújtott. Fehérpataky Ervin kitűnő basszusa a népszerű rágalom-áriában bontakozott ki egész terjedelmében. A zenekart Ábrányi Emil vezette fölényes biztossággal, teljesen uralkodva a dallamokban gazdag nagy mű minden kis részletén. A színházat az előkelő közönség teljesen megtöltötte, és igen lelkes ünneplésben részesítette a kitűnő művészegyüttes tagjait.”
A helyi sajtó mindig szívén viselte – színházán, a Pécsi Nemzeti Színházon keresztül – a vidéki teátrumok sorsát, és ettől még a világégés egyre aggasztóbb hírei sem tudták eltéríteni. A Pécsi Napló 1943. június 16.-i számának „A vidéki színházak kitűnő sikerrel zárták a színházi évet” című interjúja tanúskodott erről.
„Az Olaszországban kialakult staggione rendszer – úgy látszik – csak Olaszországban váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az 1941/1942-es színházi évben Magyarországon is bevezették, de általános támadás fogadta a vidéki sajtóban. Csak egyetlen pontjára elég rámutatnunk: egyszerűen lehetetlenné tette, hogy színész meggyökerezzen valamelyik városban, így egyetlen ok is elég annak bizonyítására, hogy mennyire veszélyeztette ez a rendszer a vidéki színház jövőjét. Az a körülmény pedig, hogy a vidéki színházak nagyon sok esetben a fővárosi színházak magas színvonalú utánpótlására alkalmasnak bizonyultak, napnál világosabban bizonyítja, mennyire szerencsés megoldás volt két esztendei staggione kísérlet után visszatérni a régi színházi rendszerhez.
A Magyar Vidéki Sajtótudósító budapesti munkatársa felkereste Csele Lajost, a Színművészeti Kamara főtitkárát, hogy megtudjuk, hogyan zárult a vidéki színházi év.
-Valóban nemcsak a fővárosi színházak zárnak kitűnő anyagi eredménnyel – feleli kérdésünkre – hanem a vidék is. Ennek bizonyítására a legfényesebb megoldás az, hogy az idén a vidéki színházak anyagi vonatkozásban minden irányban eleget tettek kötelezettségeiknek. Sajnos, eddigelé az is előfordult, hogy 8-10 vidéki színház is késedelembe esett, ez idén – ismételte – hála a vidéki színházak kitűnő anyagi sikerének, egy ízben sem fordult elő.
Megkérdeztük Cselle (sic!) Lajos főtitkártól, hogy a vidéki színházigazgatók sorában várható-e változás ebben az évben.
-Előre láthatólag egytől-egyik megkapják a vidéki színházigazgatók az engedélyeket – és így változás aligha lesz a színházigazgatók vidéki névsorában. A Színművészeti Kamara az összes tavalyi vidéki színházigazgatókat felterjesztette a miniszter úrhoz. Természetesen a vidéki színházigazgatók máris megkezdték társulataik szervezését, illetőleg a szerződtetéseket az 1943/44. színházi évre.”
Azt minden esetre tisztázni kell, mi volt a stagione (az újságunkban staggione) rendszer. Olasz szó, talján színházi fogalom, a színház-történetben évadonként újjászerveződő színtársulatok voltak, amelyeknek azok lettek a jellemzői, hogy nem volt saját állomáshelyük, bármely helyen fölléphettek az országban. Olaszország mellett Svájcban, Németországban és az USA-ban terjedt el ez a rendszer. Nálunk a Színművészeti Kamara 1939 után be akarta vezetni ezt országosan, de rövid időn belül kiderült, nem működtethető hazánkban. Érdekességként megjegyezzük azonban, hogy 1945 után ilyen rendszerben működött a Gördülő Opera és az Állami Faluszínház, a Déryné Színház elődje.
Három volt pécsi férfi színész után beszéljünk négy volt pécsi színésznőről 1949-ből:
Az előző részben ígéretet tettem, hogy az 1949 tavaszi pécsi Tartuffe-előadás három férfi szereplője után négy női szereplőről is írok. Ezt most pótolom – az ígértet szép szó, ha megtartják, úgy jó alapon!
Sándor Böske – Tolnai Világlapja 1928 (Forrás: Wikipédia)
Sándor Böske (Erzsébet, 1901-1992) a második világégés előtti híres színészi magán oktatási intézményben, a Rákosi Szidi-féle színész iskolában végzett. Az Andrássy úti Színház után különböző fővárosi magán teátrumokban lépett föl kisebb drámai szerepekben. A Pécsi Nemzeti Színháznak 1945 és 1951 között volt tagja, az 1949-es államosítás előtt karakterét a tagok között – másokkal ellentétben, a kor szokása ellenére – sajnos nem tűntették föl. (Azt sem írta neve mellé a színház vezetősége, hogy esetleg több karakter színrevitelére is képes.) Amikor Budapestre került, először a vidéket járó Állami Faluszínház, majd utóda, a Déryné Színház tagja lett – nyugdíjba vonulásáig. Érdemes művész 1964-ben lett, nyugdíj után pedig a budapesti Katona József Színházban játszott. Az 1962. évi Aranyember-film mellett több TV-filmben tűnt föl karakter-szerepekben.
Móricz Lili (Forrás: Wikipédia)
Móricz Zsigmond egyik leánya, Móricz Lili (1915-1999) több vidéki színházban játszott, 1947 és 1949 között Pécsett is – előbb naiva szerepekben, majd jellemszínészi feladatok találták meg a színházakban. Édesapja műveinek színpadra vitelekor több alkalommal szerepelt – így nálunk is. Két pályatárssal, előbb Both (Bot) Bélával (1910-2002), majd György Lászlóval (1923-1986) kötött házasságot. Utóbbi tartósnak bizonyult, hagyatékuk 2008 óta az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben található. Íróként, édesapja emlékének ápolójaként szintén ismert volt.
Máthé Éva (Forrás: Wikipédia)
Máthé Éva (1924-2004) már 1941-től színpadra lépett. Egy évadon át volt színházi tagunk, az 1948-1949-es évadban, táncos színésznőként jellemezték. Ősszel már Miskolcon játszott. Színészi diplomát 1954-ben szerzett, 1962-ben Jászai-díjat kapott, érdemes művész 1973-ban lett, 1974-ben Déryné-gyűrűt érdemelt ki színházától, a miskolci színház örökös tagja volt.
Papp Ibolya (1925-?) mielőtt 1946-ban hozzánk szerződött, Miskolcon szerepelt. Amikor pedig 1952-ben elszerződött tőlünk, előbb Kecskemétre ment, majd a Magyar Néphadsereg Művész Együttese foglalkoztatta, 1966-ban (!) pedig szabadfoglalkozású művész lett. A Budapesti Gyermekszínház színésze 1971-től volt az 1981-es nyugdíjba vonulásáig. Férje Bay Gyula (1926-1994) színész, rendező, író volt, aki 1951/1952-ben lett a Pécsi Nemzeti Színház társulatának tagja volt. Nálunk ismerkedtek meg tehát, itt kötöttek házasságot. Lányuk Bay Éva (1952-) TV-bemondó és műsorvezető. Az ő életrajzából tudjuk, hogy édesanyja is meghalt, de tőle kell megtudnunk, mikor…
Hozzászólások