Hogy a madarak megharagudtak a kakukkra, nem is csoda! Feltúrta a fészkeiket, kidobálta tojásaikat. Ezért aztán összefogtak, elkergették az erdőből a kakukkot, valamennyit. Szálltak a kakukkok, ki erre, ki arra, szerencsét próbáltak a világban. Kotnyél, ez a jó szimatú, éles eszű és főként roppant szemtelen kakukksüvölvény más messziről kinézte magának az öreg órásmester házát. Tiktak mester a kertben dolgozott, éppen befejezett egy díszesen faragott, öblös faliórát. Beleszerelte a famadarat, és elégedetten becsoszogott a házba, hogy kihozza az óra sétálóját. Kotnyél csak erre várt. Az órához repült, csőrével kinyitotta az ajtaját, kirángatta belőle a faragott famadarat, a földre lökte, és ő telepedett a helyére.
Éppen ideje volt, már jött is vissza Tiktak mester. Felszerelte a sétálót, és megindította a szerkezetet. Az óra ketyegni kezdett. Kotnyél a sötét és hangos odúban jobbra-balra kapkodta a fejét. Amint azonban egy kis szerkezet a lábára ütött, Kotnyél megijedt, kiugrott az ajtón, és elkiáltotta magát: – Kakukk!
– Jó lesz, egy kicsit még siet! De a hangja szépen szól! – állapította meg Tiktak mester elégedetten, és bement a házba.
– Ezt még ki lehet bírni! – gondolta magában Kotnyél, és visszabújt az óra odújába. Az ajtót azonban valaki váratlanul feszegetni kezdte. Az odú bejáratánál egy másik madár jelent meg.
– Ez a hely foglalt, én a kakukk vagyok! – kiáltotta hangosan Kotnyél.
– Én is az vagyok! És engedj be, mert üldöz a kánya! Egyébként Kitúr a nevem, és elférünk itt ketten is. Kakukkolni én is tudok! – szólt a jövevény, és már be is húzta maga mögött az óra ajtaját.
– Rendben van, a tiéd lesz minden páros óra! – osztották fel a munkát maguk között. A szemük még alig szokta meg a sötétet, amikor ismét kopogtatást hallottak kívülről.
– Talán a kánya! – suttogott Kitúr, és az odú sarkába húzódott.
– A kánya nem kopogtat! – szólt lenézően Kotnyél, és kinyitotta az óra ajtaját.
Különc és Kolonc, a két kakukkficsúr támaszkodott az óra mutatóira, és kért bebocsátást: – Majd mi megmutatjuk nektek, hogy kell helyesen kakukkolni! – hencegtek, és tolakodtak befelé szemtelenül. Újraosztották az időt: – A tiéd lesz, Különc, a kis páros számok, a tiéd, Kolonc, a nagy páros számok, tied, Kitúr, a nagy páratlan, és az enyém a kis páratlan! – rendelkezett Kotnyél az órákról.
A kakukkok azonban méricskéltek, számoltak, csereberéltek és összevesztek az időn. Kolonc tiltakozott: – Enyém a nagy páros? A torkomat kikakukkolhatom tízkor és tizenkettőkor, amíg te egykor és háromkor éppen csak elpittyented magadat, Kotnyél!
– De én kezdem az egészet, nekem kell legjobban figyelni. Ha te a tucatba egy hamisat kakukkolsz, ki veszi azt észre. De nekem csak egyetlen fellépésem van! – magyarázta Kotnyél.
Közben múlt az idő, Különc elkakukkolta a kettőt, és amikor visszabújt, szűkszavúan jelentette: – Kakukkok!
– Hallottuk, most mondtad: két kakukk! – nevetett Kitúr.
– Dehogy, valódiak! – de kintről már hallatszott is a motozás. Kolomp és Kereng, a búgóhangú két kakukk kisasszony billegett be az óra ajtaján.
– Nos, fiúk, ide rejthetjük a tojásainkat? – kérdezte otthonosan körültekintve Kolomp.
– De ki fogja itt kikölteni? – aggodalmaskodott Kering.
– Itt legföljebb ti magatok. Ha közben kakukkoltok! – szólt némi kárörömmel Kotnyél.
– A fényes delet te kiálthatod! – ajánlotta neki Kolonc készségesen, a hiú Kolomp azonnal elfogadta, és büszkén forgolódott maga körül.
– Te pedig a tizenegyet! – szólt Kitúr elbűvölő mosollyal.
– Nem jó, addig nem tudok elszámolni! – vallotta be Kering, és elpirult.
Megint újraosztották az időt. A búgóhangú kakukk kisasszonyok a két leghosszabb mondókát kapták, valamint a kettős és hármas kakukkszót. Aztán az erőszakos ficsúrok következtek, Különc és Kolonc, majd Kitúr. Kotnyél megtartotta magának a napindító egyet és a kitüntetésnek számító tizet.
– Biztos órakakukk voltál valamikor, ott tanultál meg olyan jól számolni! – gúnyolódott Különc. De Kotnyél nem hagyta magát: – Ha neked nem tetszik a munka, helyetted beállítom a faragott famadarat, aki most ott fekszik a földön. Neki különben is szebb hangja van! – Erre már Különc is felfortyant: – Szebb hangja nálam? Egy famadárnak? Hát idehallgass! Kakukk, kakukk… – és cifrázta, szívhez szólóan.
Tiktak mester meghallotta a váratlan kakukkszót, előcsoszogott a házból, és szigorú szemmel nézte a makrancos órát. Aztán fejcsóválva visszament: – Még mindig siet! – mormogta.
– Még egy ilyen, és mehetsz a kányához kakukkolni! – szólt rá szigorúan Kotnyél. A megszeppent Különc elhallgatott.
De újabb kakukkok érkeztek. Két szürke tollú, jámbor lelkű legény, kakukkmamájuk galambfészekbe rejtette őket, ahol kikelve jó modort tanultak. A nevük is furcsa volt: Bóklász és Fürkész, nem kakukknevek. Kopogtak az ajtón, megfenték a csőrüket, belépés előtt pedig bocsánatot kértek a kakukkolásért. Boldogan vállalták a kilenc és a tíz órát. Megígérték, hogy kihulló tollaikkal még az odút is kibélelik. Kitúr és Kolonc az oldalát fogta nevettében. Kotnyél pedig vidáman mondta: – Pompásan elkakukkolunk itt együtt, csak kezdünk egy kicsit szűken lenni!
Pedig Tiktak mester kertje még mindig hangos volt a kakukkszótól. Kutat, Kurkász és Kántor együtt érkezett, és együtt is vállalta el a négy, az öt és a hat órát. Az erdő szerte híres kakukk kórus boldog volt az új munkának, lelkesedésükben még a félórákat is kakukkolni akarták.
– Nem elég nagy itt a zsivaj? – zsörtölődött Különc.
– Ha nem tetszik, mentél volna inkább zsebórába! – vágott vissza Kántor.
Már csak egyetlen óra volt kiadó, a hármas. S az odú ajtaján újabb kopogás hallatszott. A jövevények már be se fértek, csak az ajtón dugták be a fejüket: – Szállást és munkát keresünk! – szóltak egyszerre.
– A három óra még kiadó! – intézkedett Kotnyél. – Hamarosan hat óra lesz, akkor majd versenyt kakukkolhattok egymás után!
A kakukkok körbe álltak, és meghallgatták a két jövevényt. Az első gyönyörűen cifrázta, a második pontosan kongatta a kakukkszót. Tiktak mester a háza előtt hallgatta, és elismerően bólogatott: – Szépen szól, és milyen pontosan! – megnyugodva befordult a házba.
A kakukkok a második jövevényre szavaztak. Ő maradhatott a hármas óraütésre, és még éppen be is fért az odúba. Boldog tollászkodásba kezdett Különc és Kitúr között. Társa kívül rekedt, és nagy kakukkszóval továbbrepült. Kotnyél utána kiáltott: – Fel a fejjel, pajtás! A szomszéd faluban is lakik órás, Bimbam mester! – majd az új jövevényhez fordult: – Hát neked mi a neved?
– Én Kegyenc vagyok! A társam pedig, aki továbbrepült, ő Kudarc volt! – a kakukkok bólogattak: – Lám, a nevek: Kegyenc és hát… Kudarc. – Azzal ismét munkához láttak.
Kotnyél csak egyet kakukkolt, ő volt mégis az odú gazdája. A zsörtölődő kakukkficsúr, Különc volt a két óra ura, a végszóra érkezett Kegyenc a három órát kiáltotta. A négy, az öt és a hat óra a Kutat-Kurkász-Kántor kakukk kórus műsora volt. A hét óra korán reggel és korán este Kitúr feladata, a nyolcat a másik ficsúr, Kolonc kakukkolta. A kilencet és a tizet a galamblelkű, jól nevelt Bóklász és Fürkész zengte. És a legvégén a búgóhangú két kakukk kisasszony következett: Kereng és Kolomp.
Tiktak mester büszke volt a szépen faragott órára. Csak mintha időnként más-más hangon szólna benne a kakukk. Vagy csak az ő öreg hallása romlik…?
Hozzászólások