Ha a barátok összejönnek, és a pálinkáról esik szó, nem beszélve, ha közben isszák is, mindig a Tóth Sanyival esett történetet mesélik el. Talán azért, hogy derüljenek rajta vagy azért, okuljon belőle, aki hallja.
Ez úgy történt, hogy az a bizonyos Tóth Sanyi, aki az eset idején negyvenötödik évét taposta, szolgálati útra kellett utazzon Rétivány községből a mintegy hetven kilométerre lévő megyei központba.
Amikor elindult azon a bizonyos napon, hogy buszra szálljon és szépen a központba utazzon, az utcán összefutott egy falubeli barátjával, Sógor Zolival, aki a közelben eső Kerektőn lakott.
– Hová Sanyikám? – kérdezte a gépkocsiból kikiabálva.
– A központba, a megyére.
– Busszal?
– Igen!
– Én is oda megyek, autóval. Gyere velem, elviszlek – mondta Sógor Zoli és még hozzátette: – Beugrunk Kerektőre, mert egy dolgot otthon felejtettem!
Meg is egyeztek az utazás felől. Zoli, mint udvarias házigazda, beinvitálta Tóth Sanyit a lakásba. Ha már így adódott, hogy ilyen régi vendéget hozott a házhoz, megkínálta egy kis szilvapálinkával.
– Igyál barátom, saját főzés!
– Nem, köszönöm! – tiltakozott Tóth Sanyi. Különben is szerény, csendes embernek ismerte mindenki.
– Na de, legalább egy kupicával! – erősködött Sógor Zoltán és mindjárt vette elő az üveges szekrényből a poharakat, meg hozzá egy literes, zöld üvegben a pálinkát.
– Én most nem ihatok, mert ugye vezetek! – szögezte le. – De te barátom leguríthatsz egy-két pohárral.
Tóth Sanyi nézte a poharat, melyet elé tett a barátja, majd a zöld literes üveget. Gondolkodott egy darabig, aztán annyit mondott:
– Ha majd visszajöttünk, akkor együtt iszunk!
Sógor Zoltán ingatta a fejét, aztán beleegyezőleg annyit mondott:
– Na, akkor rendben van! – és visszatette az üveget a szekrénybe.
Beültek az autóba és elautóztak abba a bizonyos megyei központba. Megbeszélték, hogy dolguk végeztével hol találkoznak, és majd indulnak vissza Rétvány felé.
A megbeszélés, találkozás pontos volt, a visszafelé vezető út is göröngymentes. Már közel jártak Kerektőhöz, mikor Sógor Zoltán figyelmeztetőleg felemelte az ujját.
– Akkor most folytatjuk, amit reggel elkezdeni akaróztunk!
– Rendben van! – volt Tóth Sanyi válasza. De ez a válasz, most nem volt olyan meggyőző.
– Egy kupicával, azért inni kell! – mondta Sógor Zoltán és a gépkocsit Kerektőnek abba az utcájába irányította, ahol reggel voltak, ahol lakott.
Beléptek a nappalinak kinevezett középső szobába. Sógor felesége mindjárt hozott pálinkás poharakat, meg azt a zöld literes üveget, melyben a pálinka volt. A poharas készletet teljes egészében az asztalra helyezte, melyen pontosan tíz pohár volt.
– Na, végre megkóstoljuk ezt a friss főzetet! – mondta Sógor Zoltán és mindjárt megtöltött két poharat.
– Egészségünkre! – emelte fel a fehér itallal teli stampedlis poharat és kacsintva Nagy Sanyi felé nyújtotta. A poharak üveges csengéssel ütköztek.
– Fenékig! – tette még hozzá.
Lehajtották az első kettőt. Sógor mindjárt újból teli töltötte a poharakat.
– Na, még egyet, mert amit leküldtünk, egyedül unatkozik.
Tóth Sanyi nem szólt, ő engedelmes ember. Fogta a poharát és fenékig ürítette. Egy kicsit krákogott utána, a szemébe az erős pálinkától könny futott.
– Ez jó erős! – mondta halkan.
A két-két pálinka után egy kis szünet következett. Aztán beszélgetni kezdtek korábbi munkahelyükről, ismerősökről, közben Sógor újból töltött egy-egy pohárba.
– Egészségünkre! – emelte a poharat, Tóth Sanyi szótlanul követte.
Nem telt bele tíz perc, már mind a ketten felszabadultan beszélgettek, nevetgéltek. Ugratták egymást. Sógor Zoltán mondta:
– Látom, te nem bírod az italt!
– De bírom én! – bizonygatta Tóth Sanyi.
– Nem hiszem el! – érvelt Sógor. – Igyál még egyet! – mondta és töltött, mindkettőjüknek.
Tóth Sanyi egy kicsit bizonytalanná vált, de ezt csak úgy cáfolhatja meg, ha felhajtja az elé tett pálinkát.
– A te egészségedre is! – most ő mondta és felhajtotta a pohár tartalmát. Innentől kezdve vidámmá vált, sőt erőssé.
– Bírom én az italt! – mondta határozottan. – Igazi falusi gyerek vagyok! Nem fog ki rajtam semmi! – bizonygatta erősen.
Sógor Zoltán erre megpróbált kontrázni.
– Akkor igyál meg három pohárral!
Az ital már kellő erővel birtokba vette Tóth Sanyi szervezetét. Erre azt felelte:
– Megiszok én még hattal is! – mondta és kihúzta magát, mutatta milyen erős.
Sógor Zoltán az asztalon sorba rakta a hat poharat és mindegyiket tele is töltötte.
– Na, most mutasd meg, milyen legény vagy! – biztatta. Tóth Sanyi egy kicsit gondolkodott, összpontosított, mint a távolugró atléta és aztán kezd szaladni, legyőzni a távolságot. Kézbe vette az első poharat, felemelte és megitta.
– Ez az első! – letette a poharat. – Ez a második! – és Sógor Zolira nézett. – Ez a harmadik! – mondta. Itt szünetet tartott, levegőt vett, mert az hirtelen elfogyott. Ez a három pohár pálinka a többivel együtt támadt, mint a hadsereg. Tóth Sanyi vidám lett, erősnek érezte magát, de már meglátszott rajta az ital hatása. Sógor is észrevette a hatást. Tóth Sanyi felállt, illetve szeretett volna, mert a vécét kereste. Sógor segített neki és kivezette. Amikor visszajött, látta állapotát és annyit mondott:
– Te győztél! A hátralévő három poharat elengedem! – legyintett.
– Az nem lehet, én azt megiszom! Igaz ember, állja a szavát! – megfogta a már sorban következő, előzőkkel is számított, nyolcadik poharat és lehajtotta. Két pohár még árván állt az asztalon.
– Azt már ne idd meg! – parancsolóan szólt rá Sógor Zoltán.
– Nekem, te ne parancsolj! – mondta erélyesen és elcsuklott a hangja. Oda nyúlt az asztalon lévő kilencedik pohárhoz és egy hajtásra magába öntötte. Megfogta a tizediket is. Sógor Zoltán próbálta lefogni a kezét, hogy ezt már ne igya meg. Ő azonban ilyen állapotban is fürgének minősült és lehajtotta az utolsó pohár tartalmát.
Ahogy letette, egyszerűen eldőlt a székben. Szokták mondani: – se kép, se hang! Megnémult, teste erőtlenné vált. Szóval, alaposan kiütötte magát.
A történet folytatását több, későbbi mozaikokból kellett összerakni. Sógor Zoltán sem volt olyan állapotban, hogy gépkocsival hazavigye. A szomszéd segített neki. Tóth Sándor felesége látva férje harci veszteségét, állapotát, tejet itatott vele, nehogy a pálinka meggyulladjon benne.
Egy hétig nem látták a munkahelyén. Pedig Sógor Zoltán többször kereste barátját. Amikor összefutottak Tóth Sanyi csak annyit mondott:
– A pálinkád erősebb volt, mint én! – mondta csendesen. Még hozzá tette:
– Az asszony majdnem kihívta a tűzoltókat!
Hozzászólások