A változatlanság diszkrét bája
Szeretetben és békességben élt az idős házaspár, csendben, szinte eseménytelenül teltek a mindennapjaik.
Egy napon, ahogy a reggelit követően hozzáfogtak az elmaradhatatlan kávézás szertartásához, az asszony egyszeriben azon kapta magát, hogy bántja, valósággal sérti a fülét, ahogy a férje a kávéját kevergetve csörgeti a kanalát. El is csodálkozott, hogy addig nem tűnt fel neki, pedig mindig is így kevergette, ez volt a szokása, hosszú évek óta. Pontosan, amióta eltört az egyik porceláncsésze a kettő közül. Azóta használta ezt a kicsi, bordázott belső falú üvegpoharat, és ragaszkodott is hozzá. Bizonyára valami gyerekes öröme telt a kávé kevergetésének ebben a nem éppen illedelmes módjában.
Egy idő után – hónapok elteltével – az asszonynak az a gyanúja támadt, hogy az ő bosszantására csörgeti a kanalát. Ám amikor már kortyolgatták a kávéjukat, mindjárt elszállt a bosszúsága, és meg is feledkezett róla egészen másnapig. Szóvá akarta tenni a dolgot, de egyre csak halogatta, sehogy se tudta rászánni magát.
Egy napon a férje váratlanul megbetegedett, és kórházba került.
Másnap reggel az asszony megszokásból az ő poharát is elővette a kávézáshoz, de mindjárt észbe kapott. Ahogy vissza akarta tenni a helyére, kiesett a kezéből és darabokra tört a kövezeten. Valamiféle megkönnyebbülést érzett, s szinte derűs kedvvel söpörte össze a cserepeket és szilánkokat.
Elhatározta, hogy egy igazi, porcelán kávéscsészét vesz majd helyette.
Pár nap múlva, a legnagyobb üveg- és porcelánüzletbe betérve hosszan nézegette az asztalokon és polcokon sorakozó különféle, szebbnél szebb darabokat, ám valamiért egyik mellett se tudott dönteni. Nem a porcelántárgyak között ugyan, de végül mégis rátalált arra, amit – mondhatni, tudtán kívül – keresett. Melegség öntötte el, valósággal fellelkesült, amikor megpillantotta, egészen közelről: egy kicsi, felfelé öblösödő üvegpohár, belső felületén finom bordázattal. Pontosan olyan, mint amilyen a férjéé volt. Óvatosan, szinte félve fogta a kezébe és emelte le a polcról, mint valami ritka, becses tárgyat.
A férjét nemsokára hazaengedték a kórházból. Másnap az asszony, miközben felszolgálta a kávét a reggeli után, nem árulta el neki, hogy új pohara van, ő pedig nem vette észre. A maga szokásos módján kevergette a kávéját, valami gyerekes örömmel csörgetve a kanalat a pohár bordázatán. Az asszony, bár egy rosszalló pillantást vetett rá lopva, úgy érezte, helyrebillent a világ rendje.
Anyai szív
A füvész nagy közmegbecsülésnek örvendett, nemcsak tudományának, hanem bölcsességének okán is, amiért mindenki hozzá fordult testi panaszaival és lelki bajaival, meg jó tanácsért, vagy vigaszért. Egy napon egy fiatalasszony kereste fel mélységes bánatában.
– Miben lehetek a segítségedre? – kérdezte tőle a füvész, miután üdvözölték egymást.
– Elveszítettem azt, akit mindenkinél és mindennél jobban szerettem – panaszolta amaz. – Test volt a testemből, vér a véremből. Őbenne volt minden örömöm és vigaszom, ő volt minden reménységem, őérte éltem. Ötven nap telt el az óta, hogy itthagyott engem, de a fájdalmam éppoly eleven, mint az első órában volt. Nincs bátorságom eldobni az életemet, és félek, hogy eszemet veszítem. Segíts rajtam.
A füvész gondolkozott egy kicsit, miközben lopva végigmérte a szemrevaló asszonyt.
– Számtalanféle az emberi szenvedés – mondta aztán –, és ha magad mögé tekintesz, a náladnál is szerencsétlenebbek végtelen sorát láthatod. A Teremtő a tudója, ki az utolsó, akinél nyomorultabb ember nem él a földön. Azt mondod, nem tudod rászánni magad, hogy eldobd az életedet. Ez azt jelenti, hogy maradt elegendő erőd tovább élni; hogy valami tétova remény, amit most még nem tudsz nevén nevezni, ha mégoly gyenge szállal is, de ideköt, itt marasztal téged ezen a világon. Az meg, hogy nem borult el az elméd az ötven nap során, nagyban valószínűsíti, hogy már nem is fog. Mindenesetre adok neked egy szert. Hétféle méregből van keverve, ám együttesen jótékony a hatásuk: megszabadítják a lelket a fájdalomtól.
Azzal kivett egy mélybordó üvegcsét a méregszekrényből, és átnyújtotta az asszonynak.
– Ez harminc napra elég – mondta aztán. – Tizenhárom csepp kell belőle egy pohár vízbe, és reggel, mindjárt felkelés után kell meginnod.
– Köszönöm, nagyon köszönöm – hálálkodott az asszony.
Két nap elteltével megint felkereste a füvészt. Elszántság tükröződött a tekintetében, és a megbékélés halvány derűje. Ruháinak redői közül elővette az üvegcsét, és letette az asztalra.
– Visszahoztam a szert – mondta aztán. – Köszönöm, de inkább nem élek vele – folytatta némi hallgatás után. – Most már tudom, hogy az érzéketlenség, a közöny fagyos üressége rosszabb, mint a legmélyebb fájdalom. Míg élek, szégyellni fogom, és nem bocsátom meg magamnak, hogy egyetlen napig bár, de úgy gondoltam arra, aki test volt a testemből és vér a véremből, mint valaki idegenre, akihez semmiféle kötelék nem fűzött engem; hogy nem könnyeztem az emlékén, nem szenvedtem a hiánya miatt, egyetlen napig bár. Hálás vagyok neked, hogy segítettél.
Azzal elköszönt a füvésztől és kilépett az ajtón.
Hozzászólások