A könyvtár titka
A sikeres író húsz év múltán felkereste egykori mesterét, aki annak idején beavatta az írás műhelytitkaiba. Bár szárnypróbálgatásai nem árulkodtak figyelemre méltó tehetségről, lelkesedése és eltökéltsége láttán érdemesnek találta arra, hogy tanítványául fogadja. Ő maga, aki a legnagyobb tekintélynek számított az írásművészet tanításában, nem esett a hiúságnak abba a csapdájába – a saját szavaival élve –, hogy akár egy sort is írjon.
Örömmel fogadta egykori tanítványa látogatását.
– Már nem elégít ki a siker – tért a lényegre az a rövid, formális kérdések és válaszok után. – Tovább akarok lépni. A tökéletességre törekszem ezentúl.
– Helyes – mondta a Mester. – A legutóbbi könyvedben, mind tartalmában, mind pedig formájában, biztató jeleit láttam ennek a törekvésednek. Szerteágazó tartalmával, filozofikus mélységű gondolatiságával, és vele összhangban emelkedett stílusával, veretes, gazdag nyelvezetével megfelelő nyersanyag lehet egy tökéletes írásműhöz. Ha jól emlékszem, nagyjából háromszáz oldalas. Rövidítsd le, sűrítsd bele száz oldalba, és hozd el nekem, mondjuk egy év múlva. Úgy gondolom, ennyi idő alatt elkészülsz vele.
Így is történt. Egy év múlva az író átadta a Mesternek a könyv százoldalas változatát, és miután az elolvasta, újból találkoztak.
– Nagyszerű! – mondta a Mester. – Jó úton haladsz a tökéletesség felé. Most rövidítsd tovább, sűrítsd bele tíz oldalba. Úgy gondolom, három év alatt elkészülsz vele.
Így is történt. Három év múlva az író átadta a Mesternek a tízoldalas írást, és miután az elolvasta, újból találkoztak.
– Nagyszerű! – mondta a Mester. – A legjobb úton haladsz. Látom, tisztában vagy vele, hogy minél inkább közelít egy írásmű a tökéletességhez, annál kisebb a terjedelme, ugyan-akkor annál nagyobb a holdudvara, vagyis annál gazdagabb másod-, harmad- és sokadlagos jelentéstartalmában, egyre nehezebb megfogalmazni, hogy miről szól tulajdonképpen, annyira sokrétű és szerteágazó, szövevényes az üzenete. Most rövidítsd tovább, sűrítsd bele egyetlen oldalba. Úgy gondolom, öt év alatt elkészülsz vele.
Így is történt. Öt év múlva az író átadta a Mesternek egyetlen oldalba sűrített írását, Holdudvar címmel. A Mester ágyban feküdt, nagy betegen. Nehezére esett a beszéd.
– Nagyszerű! – mondta fáradt hangon, miután elolvasta. – Eljutottál a tökéletességhez. Gyönyörűség olvasni az írásodat, és lehetetlen megfogalmazni, hogy miről szól; az emberi lét végtelen sokfélesége tükröződik benne. Az Alef jut eszembe róla, a varázsgömb, amelyben benne látható az egész világmindenség, egyidejűleg valamennyi történésével[1]. Valaki más, ugyanígy a tökéletesség szándékától vezérelve, akár a világ egészen más pontján, végül ugyanezt a szöveget alkotta volna meg, illetve alkotná meg a maga nyelvén. Mágikus szöveg: aki olvassa, újraolvasni véli benne az összes könyvet, amit valaha is olvasott, és attól fogva ismerősnek talál majd minden újabb könyvet, amit a kezébe vesz. Ha pedig memorizálni próbálná, éppúgy kudarcot vallana, mint egy több száz oldalas könyv memorizálásával. A cím azonban fölösleges, mert nevesíti az írást, amivel pedig kiemeli az egyediségét az egyetemességgel szemben, vagyis egy bizonyos értelemben profanizálja. Fontos, hogy akik esetleg olvasni fogják, csak körülményesen tudjanak hivatkozni rá, mint valami szakrális, misztikus dologra.
Egy kis szünetet tartott, annyira kimerítette a beszéd.
– Ne add hozzá a nevedet se – folytatta aztán. – Rendkívüli teljesítmény ez egy földi halandótól, valóságos csoda. Maradjon rejtély az utókor számára, hogy kinek az alkotása, mert valójában egyetemes alkotás, az ember kollektív tudásának egyfajta tárgyiasulása.
Megint szünetet tartott, miközben erőtlenül köhintett néhányat.
– A város könyvtárának egy félreeső zugában, a porlepte, olvasásra nemigen méltatott könyvek állványának legalsó polcán, két vaskos, régi enciklopédia közé rejtve találsz egy vékony, bőrből készült irattartót. Abban helyezd el. Most pedig hagyj magamra, pihenésre van szükségem.
Azzal elbocsátotta.
Az író másnap elment a könyvtárba, és hamar meg is találta az irattartót. Egyetlen megsárgult papírlap volt benne. Döbbenten olvasta rajta a saját írását, alighanem szóról szóra, más valaki tollából, s tán évtizedekkel korábbról. – Hát persze, a Mester! – kapott észbe végül. Visszatette az irattartót a helyére, benne az írással.
A sajátját tűzbe vetette, amint hazaért. Elhatározta, hogy felkeresi a Mestert, de valamiért mégse tudta rászánni magát. Alig pár nap múlva egy újságból értesült a haláláról.
Meglehetősen bohém életet élt attól fogva, sokat utazott szerte a világban, és soha többé nem esett a hiúságnak abba a csapdájába, hogy akár egy sort is írjon.
[1]Utalás Jorge Luis Borges Az Alef című elbeszélésére.
Hozzászólások