Vagyunk a kerti hintaágyon
kettesben, idő, s jómagam.
Lágyan, akár az inda, átfon
egyszer-voltba múló nyaram:
mint emlékre hulló arany,
vállhoz vállal voltál ott velem.
Arcom arcod, szavad szavam,
most merre lehetsz, iker-felem?

Én te, és te meg én, mint a másom,
velünk ébredt kert, tó, s patak,
s fecskék csivitelték a padláson,
hogy a jó nem múlik nyomtalan.
Bitang sors! Mindez hol marad?
Ki dönt, kit tart meg s kit feled?
Gyermek-én kert alatt ott szalad,
most merre lehetsz, iker-felem?

Voltál küldőm és maradásom,
néha bennem láttad magad,
most egyedül magammá vásom,
génnel kötve hozzád, szabad.
Égre nézek, de csönd a lakat,
hiába kiáltom a neved.
Szívemben hosszú eső szakad,
most merre lehetsz, iker-felem?

Talán
egy kép néhány percre visszaad,
találgatva, négy szem min nevet?
Keretből egy kérdés kiszakad,
most merre lehetsz iker-felem?

Megosztás

Tweet