Minden nép történetében vannak olyan események, amelyekről szándékosan, vagy a véletlenek szerencsétlen egybeesése miatt nem maradtak fent minden kétséget kizáró írásos emlékek. A valóság pontos megismerése így egyre nehezebbé, sokszor lehetetlenné válik. A történészek kutatásaikra hivatkozva dolgoznak ki elméleteket, feltételezéseket, amelyek sokszor ellentmondanak egymásnak. Ez végtelen teret nyit a képzeletnek. Még az is lehetséges, hogy a történelmi tényekre épülő írói fantázia áll legközelebb az igazsághoz, ahogy talán az alábbi történetben is.
László király rosszkedvűen ébredt. Ingerülten fogadta a hálószobájába siető hajlongó szolgákat. Sohasem tudta elfogadni, hogy neki, a harcokban, vitézi tornákon, vadászatokon sikert sikerre halmozó férfinak, a tisztálkodás és öltözködés minden mozzanatában segítséget akarnak nyújtani. Csak kezével, ujjaival mutatta, hogy hová tegyék a mosdótálat, a törülközőket, melyik ruhákat hagyják ott, majd egyértelmű intéssel jelezte: távozzanak! Rossz álmot látott. Ez már máskor is előfordult, de régen volt ennyire nyomasztó az ébredés. Gondolatok, emlékképek kavarogtak fejében, és saját magát nem csaphatta be: lelkiismerete háborgatta. Álmában Salamont látta, a magyarok hatodik királyát, akiről több mint egy éve semmi biztosat sem tud. A bizánci követek azt állították, hogy 1087-ben meghalt egy ellenük vívott összecsapásban, holttestére is rábukkantak. A besenyőktől érkező hírek szerint a halott Salamont nem találhatták meg, mert él, elmenekült a vesztes csatából. Arab kereskedők látni vélték őt és néhány emberét Nándorfehérvár alatt táborozni, és olyan hírek is érkeztek az Isztriáról, miszerint Velence felé tartott. László a gyermek Salamonnal álmodott, aki tízévesen lett király, akivel megbékéltek, aztán évek múltán mégis ellenségek lettek. Álmában Salamon súlyos vádakkal illette, és őt tette felelőssé a történtekért. Te és Géza bátyád – mondta – idősebbek és tapasztaltabbak voltatok nálam. Gyerekként nem láthattam át Vid ispán gonosz szándékait. Miért engedtétek, hogy éveken át uszítson ellenetek? El akartatok veszejteni? Királyok akartatok lenni? Ez sikerült! És most boldog vagy? Eközben az álombéli Salamon lassan férfivá növekedett, amilyennek utoljára látta. Talpig fegyverben állt előtte, kardot rántott, és felé sújtott.
László király megrázta fejét, mintha tiltakozna. Oly sokszor átgondolta már azokat az éveket. Talán tényleg lehetett volna másként? Talán megállítható lett volna Vid, Ilia, Radocán, Frank püspök és a többi ármánykodó? Vagy mégis az álmában megjelenő Salamonnak van igaza: nem is akarták megelőzni a viszálykodást, mert királyok akartak lenni? Nem, győzködte önmagát, Géza bátyja halála után nem akart mindenáron király lenni. Az ország előkelő főurai kérték, valósággal követelték ezt tőle, mert attól tartottak, hogy a még gyerek Salamon Henrik császár hűbéresévé válik. Ez nem lett volna jó az országának, és a magyaroknak. Sohasem tudjuk meg – nyugtatta önmagát László –, milyen lett volna az elmúlt tíz év Salamon uralkodása alatt. Neki van oka a büszkeségre. Az ország erősödött, gyarapodott, rend és biztonság mindenütt, a kereszténység is megerősödött, István, Imre és Gellért személyében három szentet adott a katolikus egyháznak. Nagyon valószínű, hogy Salamon erre, és a függetlenség megőrzésére nem lett volna képes, hiszen előbb Nyugatra a németeknek, majd Keletre a besenyőknek tett ígéreteket a remélt segítségért. A király köszönetet mondott Istennek, amiért megóvta őt unokatestvére meggyilkoltatásától, pedig az többször tört ellene. Az Úr 1081. évében Salamon lemondott a trónról, látszólag megelégedett azzal, hogy királyhoz méltó ellátásban részesítik, azonban hamarosan újabb terveket, összeesküvést szőtt. László lelke mélyén megértette őt, hiszen háromszor koronázták, mégis meg kellett válnia a tróntól. Ugyanakkor szerencsésnek tartotta, amiért az őt követő királyok egyike sem kívánta elvenni életét, nem nyomorította meg testét, ami pedig abban a korban nem volt példa nélküli a hatalom megszerzése érdekében. Régóta nem foglalkozott ezekkel a gondolatokkal, nem is értette, hogy aznap éjjel miért törtek rá a zavaros álmok.
Fehérvár ünnepre készült aznap. László király bejelentette, hogy látogatást tesz a városban, imádkozni fog a Boldogságos Szűz Templomában, majd alamizsnát: kenyeret, húst, gyümölcsöt oszt a szegényeknek. A királyi kegy nem volt szokatlan, László nem csak rendíthetetlen vitéz volt a haza megvédésében, hanem alázatos, és kegyes is. Jöttek hozzá a rászorulók, harcra, munkára képtelenek, nyomorékok, süketek, vakok, árva gyermekek, és szokás szerint kolduló barátok. Az, aki hatodik volt a sorban, csak a király előtt emelte fel fejét, és a szemébe nézett. László azonnal felismerte az álruhás Salamont. Mélyen megdöbbent, és álma jutott eszébe. Mielőtt bármit is mondhatott volna, Salamon halkan megszólalt:
– Felség! Most elmegyek innen, elbújok a tömegben, de éjfélkor itt leszek. Küldj értem, mert mondanom kell neked valami nagyon fontosat! – azzal kivette a neki szánt alamizsnát a meglepett király kezéből, megfordult, és tényleg eltűnt az emberek között.
Éjfélkor lefüggönyözött hintó és négy lovaskatona állt meg a Boldogságos Szűz Temploma előtt. A felhők között bujkáló hold gyenge fénysugarat küldött az alvó városra. A sötét kapualjból egy kolduló barát lépett ki. Senki nem hitte volna el, hogy a kámzsa Salamont, a magyarok egykori királyát rejti. Valaki belülről kinyitotta a hintó ajtaját és intett a barátnak, aki fellépett a lépcsőn, beült a bársonnyal borított padra. Régen nem utazott így, megrohanták az emlékek, majdnem elérzékenyült, de aztán erőt vett magán. A sötétben nem látta a vele szemben ülőt, valamiért mégis ellenségesnek érezte. Az nem szólt egy szót sem, ő is hallgatott. Nem félt. Ha meg akarnák ölni – gondolta –, már megtehették volna, nem utaztatnák ilyen szép hintóban. Abban biztos volt, ha László király színe elé jut, és beszélhet vele, szabadon távozhat. Azt persze nem tudhatta ez megtörténik-e, vagy egyenesen tömlöcbe viszik, vagy újra a visegrádi toronyba zárják. A hintó befordult a palota kapuján, hamarosan megállt az udvaron. Kinyílt az ajtó és elhangozott egy kurta, parancsoló szó: szállj ki! Két díszes öltözetű fiatal férfi és egy pap fogadta az érkezőt. Arcukat a falra tűzött fáklyák világították meg. Úgy tűnt, a pap megismeri, de nem akarja elárulni magát, a másik kettőnek fogalma sem volt kivel állnak szemben. Nem is értették, hogy királyuk miért fogad egy kolduló barátot, de hát a parancs, az parancs, végrehajtják. Egy kisebb terembe kísérték az érkezőt, ahol gyertyák világítottak. Alaposan átvizsgálták ruháját, minden hajtást, minden varrást végigtapogatták, ahogyan testét is. Megnyugodva vették tudomásul, semmi olyan eszköz nincs nála, amivel árthatna bárkinek. A két fiatalember távozott. A pap hosszan nézte Salamont, majd megszólította:
– Ne haragudj felség a barátságtalan fogadtatásért, de László urunk nem akarja, hogy bárki is tudja: visszajöttél. Olyan embereket választottunk ma este, akik biztosan nem ismerhetnek. Én tudom ki vagy, sajnálom azt, ami veled történt, de ettől többet nem tehetek. Hűséget ígértem a királynak, és én, sokakkal ellentétben – hangsúlyozta a szavakat az atya – tartom az eskümet.
– Nem haragszom rád, és már Lászlóra sem. Fogad engem?
– Igen, én kísérlek hozzá. Az ajtó előtt két katona áll, semmit nem fognak hallani abból, amit a vastag tölgyfaajtó mögött beszéltek. Én is kint fogok várakozni, amíg a király nem hívat.
– Csak ketten leszünk? Nem fél tőlem?
– Nem hiszem, hogy tartana tőled, már nagyon megerősödött a hatalma, az emberek kedvelik. Valójában jó királya az országnak, Sajnálom, hogy…
– Hagyjad ezt atya! Mindketten követtünk el hibát, és Isten nem engem segített. Nem tudom miért, de most már mindegy. Ezek szerint tényleg csak ketten leszünk?
– Nem. Lesz ott egy katona. Súlyosan megsérült az egyik csatában, elvesztette az egyik szemét és a hallását, de így is kiváló harcos. László király bízik benne. Ő fog vigyázni rátok.
– Rám is? Ez kedves! – dörmögött Salamon, és kényszeredett mosoly jelent meg arcán. – Menjünk atya!
A nagy tölgyfaajtó kinyílt, Salamon belépett a fáklyákkal megvilágított terembe. Középen egy terített asztal állt, az asztalfőn ült László és a belépő unokatestvérét nézte. Fáradt arca sok fájdalmat, elkeseredést tükrözött, de tekintete bátornak, tartása szilárdnak tűnt.
– Köszöntünk Salamon! – szólt a király, és bár nem úgy tervezte, felállt, elément, megölelték egymást, mintha nem kötődött volna annyi harc, halál és szenvedés küzdelmeikhez. – Ülj le! Egyél, ha éhes vagy, aztán meghallgatlak!
– Köszönöm felség! Nem vagyok éhes, egyébként is tegnap délután már kaptam alamizsnát tőled! – nyomta meg a szót némi éllel Salamon, bár egyáltalán nem akart kötekedni. – Bölcsen döntöttél, amiért eltitkoltad ki vagyok. Valóban senkinek sem kell tudnia. Egyébként is elköszönni jöttem, valószínű soha többé nem találkozunk.
– Várjál! Előbb azt mondd el, hogy kerülsz ide. A bizánciak szerint meghaltál egy csatában.
– Nem haltam meg, láthatod. Beszorítottak bennünket egy várba, ahonnan kitörtünk. Egyik katonám felvette a vértemet, pajzsomat, persze rázúdultak. Hatalmas ütést kapott az arcába egy láncos buzogánnyal, felismerhetetlenségig összeroncsolódott. Ezért gondolják, hogy én voltam. Nekem néhány harcossal sikerült elmenekülnöm.
– Judit is úgy tudja halott vagy! Nőül készül menni Ulászló fejedelemhez.
– Judit? A mi házasságunk soha nem ért semmit. Emlékezz: ötéves voltam, ő tizenkettő, amikor eljegyeztek bennünket. Sose szerettük egymást, másutt kerestük a boldogságot. Judit legyen azé, akié akar! Már nem érdekel. A lányomnak is jobb, ha halottnak hisznek. Nekem semmi sem sikerült, Isten nem szeret engem.
– Ezen ne csodálkozz! Ellenséget zúdítasz a hazára! – vált indulatossá a király. – Pogány vezérekkel szövetkeztél, besenyőket vezettél harcba ellenem.
– Nem veszekedni jöttem László! A halott magyar katonának teljesen mindegy, hogy cseh, lengyel, német vagy besenyő meríti-e bele a vasat. Mindannyian hívtunk idegeneket magyarok ellen, de csak a győztesnek van igaza. Nem akarok a múlton vitatkozni. Kérek valamit, talán nem is egyet.
– Vissza akarsz térni az országba?
– Nem, egyelőre nem, és az is lehet, hogy soha többé. Tudom, ti írjátok majd a történelmet, az lesz hős, és az lesz galád, akit ti akartok. Te pontosan tudod, hogy mi, és hogyan történt. Kérlek, apám, Endre király emlékét ne gyalázzátok, és engem se. Mindenre van mentség, van magyarázat, és amire nincs, az megbánható, megbocsátható. Van egy katonám, aki magyar, velem harcolt, velem menekült. Itt van a városban, ő is kolduló barátnak öltözött. Azt terveztem, hogy elmegy Pulába, ott remete lesz, és azt a látszatot kelti majd, mintha én lennék. Nem hangzik rosszul, hogy Salamon, a magyarok egykori királya megtért Istenhez, bűnbánatot tartott és szent életű remeteként él. Erősítsd ezt a legendát, tudom megteheted. János pedig, a katonám, valóban remete lesz, és mindent tud, hogy eljátssza Salamont.
– És te? Mit tervezel?
– Hosszú útra megyek Keletre. Megkeresem ottani testvéreinket, akiknek ősei nem jöttek a honfoglalókkal a Kárpát-medencébe – válaszolt Salamon, és fürkésző tekintetét az elgondolkodó királyra emelte.
– Ez szép gondolat! – helyeselt megfontoltan László, mert a reménytelennek tűnő vállalkozás azt ígérte, hogy Salamon nem fog több veszélyt jelenteni hatalmára.
– A moldvai besenyők barátságát nem csak azért kerestem, mert szövetségeseket akartam szerezni legyőzésedhez. Öregjeik azt beszélték, hogy tudják, merre van a magyarok másik országa, egy nagy hegy Dél-nyugati oldalán, és élnek még magyarok valahol a perzsák közelében. A mi regöseinktől is hallani ilyen meséket. Igaz lehet. Amikor 1085-ben szétverted seregünket, tudtam, amíg élsz, nem lehetek magyar király, és ha fiad születik, akkor halálod után sem. Beletörődtem, de nem akartam egy jelentéktelen királyként megmaradni az emberek emlékezetében. Cselgü besenyő vezér ígéretet tett, segít felkutatni a keleten élő magyarokat, akiknek talán még vezére, királya is lehetek. Megesküdtem, hogy akkor elveszem a lányát feleségül, és erős szövetséget kötünk. Nem ellened, a bizánciakat akartuk legyőzni – tette hozzá gyorsan Salamon hirtelen jött ötlettel, mert László haragosan vonta össze szemöldökét.
– Mi lesz, ha nem találod meg őket, ha nem akarnak királyuknak, ha nem akarnak egyesülni a besenyőkkel?
– Meg fogom találni őket. Velük maradok, és terjesztem közöttük Krisztus hitét. Az is lehet, hogy valamikor visszatérek, és neked, vagy utódodnak jó szolgálatot tehetek, ha elmondom merre vannak testvéreink. Ki tudja hogyan alakul sorsunk a következő századokban, szükségünk lehet megbízható szövetségesre.
– Támogatom döntésedet. Pénzt, fegyvert, kísérőt adok melléd. Megteremtjük a pulai remete legendáját, és figyelni fogok a krónikásokra. Mielőbb indulj! Egyelőre titkoljuk, hogy néhány emberünk Keletre megy megkeresni ottani testvéreinket. Így látom jónak, és még határainkat át nem lépitek, azt kell mondanotok: Bizáncba mentek. Nem derülhet ki, hogy te vagy a vezetőjük. Ez szigorú parancsom! Ha sikerrel jársz, és visszatértek, a haza és a magyar nép örökké hálás lesz nektek! – szólt megfontoltan az uralkodó, közben arra gondolt, az sem baj, ha sosem térnek vissza. Nincs szükség Salamon dicsőségére, és nincs szükség újabb hatalmi torzsalkodásra az újonnan érkezőkkel.
– Köszönöm László! A támogatást elfogadom, parancsod megértettem, de kísérőimet magam akarom megválasztani.
– Nem bízol bennem! – csattant a király hangja sértődötten, pedig megértette unokatestvére döntését, ő sem cselekedett volna másként a helyében.
– Felség! – szólt Salamon, mert jól érezte, hogy most újra a királyával, és nem unokabátyjával kell beszélnie. – Bízom benned, különben nem jöttem volna hozzád. Kipróbált embereimet akarom magammal vinni, akiknek ezt már meg is ígértem. Hárman megyünk, nem kellünk többen a feladathoz. Igyekezni fogok híreket küldeni magunkról.
Salamon két hét múlva, harmadmagával elindult a hosszú útra. Kalmárnak öltöztek. László király jóvoltából arany- és ezüstpénzeket, eladásra, cserére alkalmas árukat vittek magukkal. Málháik közé fegyvereket rejtettek, álruhákat csomagoltak. Az utolsó hír szerint, amely 1091-ben – elindulásuk után csaknem két évvel érkezett róluk –, arról szólt, hogy elérték a nagy Etil folyót, és csatlakoztak egy karavánhoz, amely Baskíria irányába tartott. László király elérkezettnek látta az időt, hogy Géza bátyja fiát, Álmos herceget, akit utódjának jelölt, beavassa a titokba.
Epilógus:
Salamon hányatott sorsa bizonyítható történelmi tény addig, hogy az 1080-as évek közepén a besenyőkhöz csatlakozott. Halála vagy további élete ettől kezdve a legendák világába vész. Egyes feltételezések szerint meghalt egy csatában, mások szerint elmenekült, és később remeteként élt Pulában, de az is lehet, hogy egészen másként alakult élete.
A krónikákban olyan feltételezés is olvasható, miszerint 1087 utáni években legalább kétszer járt Magyarországon álruhában. Fehérváron találkozott László királlyal és később Könyves Kálmánnal is.
Álmos herceg, I. Géza fiatalabb fia, sosem lett király, az újabb trónviszályok újabb tragédiákhoz vezettek. Trónra kerülő bátyja, Könyves Kálmán, Álmost és Álmos fiát, megvakíttatta. A krónikákat és történelmet későbbiekben írató Árpád-házi királyok valamennyien I. Béla leszármazottai voltak. Nem kedvelték I. Endrét – akit a történelem I. Andrásként is emleget – és különösen Salamon fiát, ezért semmi érdekük nem fűződött ahhoz, hogy kedvező képet hagyjanak róla az utókornak. A bűnbánó, Isten bocsánatáért esedező remete megfelelt szándékaiknak.
Elgondolkodtató, hogy a nyughatatlan vérű, trónjáról erőszakkal letaszított, és abba soha bele nem nyugvó Salamonhoz a remete élet, vagy a távoli szövetségesek keresésének szándéka illik-e jobban. Elgondolkodtató az is, hogy a keleten maradt magyarok sorsa, több mint kétszáz évig tényleg nem érdekelt senkit, vagy esetleg valaki, talán Salamon, vagy mások, jóval hamarabb útra keltek hozzájuk, mint ahogy azt az írásos emlékek tanúsítják?
*
Az idei Gion Nándor nemzetközi novellapályázaton Tátrai S. Miklós a második és harmadik helyet érte el egy-egy novellájával. A második helyet a Festő és a lány című, a harmadikat a Salamon útja (most közölt) című novella kapta.
Hozzászólások