Carmen Piroska
Egy szelíd domboktól körülölelt kisváros szélén állt egy réges-régi kolostor. Miután az utolsó lakója is elhalálozott, néhány évig múzeumként működött, bepillantást engedve a néhai apácák eszközökben és külsőségekben már-már önsanyargatóan puritán világába, végül azonban veszélyesnek nyilvánították, és bezárták. Nem sokkal később egy közepes erejű földrengés következtében romba is dőlt.
A kolostor a legszigorúbb rendhez tartozott; lakói a külvilágtól teljesen elzárva éltek, látogatókat nem fogadtak, és élelemadományokból tartották fenn magukat, melyeket egy, a kapualjba nyíló szűk, négyszárnyas forgóablak platójára kellett helyezni. A kolostor belsejébe a forgóablakon át se lehetett belátni; a szárnyai deszkából voltak.
A romok eltakarítása közben előkerült egy épen maradt ládikó, benne több száz kartoték, melyek aztán a város levéltárába kerültek. Az apácák eredeti neve, születésének és elhalálozásának évszáma, felvett neve, és kolostorba vonulásának hosszabb-rövidebb, olykor csak egyetlen mondatból álló indoklása olvasható rajtuk. Az indok többnyire szerelmi bánat, kiábrándultság, elszenvedett erőszak vagy kilátástalan szegénység, meglepően kevés esetben a Teremtő szolgálatára érzett elhivatottság.
Egy régen kiállított, igencsak megsárgult kartotékon szerepel a Carmen Piroska név, melynek viselője a XIX. század vége felé született. Személyi adatait követően egy viszonylag hosszú feljegyzés olvasható. Ennek tanúsága szerint második keresztnevét egy magyar felmenője iránti tiszteletből vette fel, aki ugyanazt viselte, és akit az ő idősebb rokonai, akik még ismerték, mindig nagyrabecsüléssel emlegettek. Kolostorba vonulása okaként jegyesének elvesztésére hivatkozik, bizonyságául annak, hogy igazi szenvedély fűzte hozzá. Néhány korabeli híradás és beszámoló alapján azonban adódik a következtetés, hogy az említett, számára sorsdöntő eseménnyel kapcsolatban fontos részletek nem jutottak tudomására. Ezeket tárja fel az alább következő, tényeken alapuló, ám jobbára önkényesen, a képzelet segítségével kikerekített történet.
Jegyese hírlapíró volt, aki irodalmi ambíciókat dédelgetett, és emiatt is – különleges élményekre vágyva – előszeretettel utazott tudósítóként messzi földekre. Ám amióta igaz társra lelt őbenne, egyre kevésbé és mindinkább vonakodva vállalkozott ilyen küldetésekre, a legutóbbit s egyben utolsót pedig már kényszerűségből vállalta el, más valaki helyett. Kevéssel egybekelésük már kitűzött időpontja előtt szállt hajóra; útja egy szigetvilágba vitte, már nem először, mely a legutóbbi időkig hazájuk gyarmata volt. Forró öleléssel vettek búcsút egymástól a kikötőben, szemérmesen, bölcs fegyelmezettséggel hallgatva a balsejtelemről, mely ott motoszkált lelkük mélyén a hosszú hetekre szóló elválás okán érzett szomorúság mögött – nyugtalanítóbban, mint a korábbi alkalmakkor…
Vége felé közeledett az egyhetes, eseménytelen hajóút. Sehogy se jött álom a vőlegény szemére az utolsó éjszakán. Jóval éjfél után felment a fedélzetre levegőzni egyet. Könnyű felhők fátyolozták az eget, át-áttünedezett rajtuk a fogyó hold sarlója. Viszonylag nyugodt volt a tenger. A hajó orránál rátámaszkodott a korlátra, és nagyokat szívott az arcába csapó friss, sós, nehéz levegőből. A messzeséget kémlelve jobb oldalt egy hosszú, fekete, enyhén hullámos csíkot vélt látni a horizonton. Szárazföld lehetett, bizonyára egy sziget a sok közül. A menyasszonyára gondolt, aztán az első könyvére, amelynek megírásával biztatóan haladt a hajóút során. Szerencsésnek érezte magát. Ekkor még nem tudta, hogy igencsak okkal, bár korántsem azért, amiért gondolta: ő lesz ugyanis a pillanatokkal később bekövetkező katasztrófa egyetlen túlélője.
Hirtelen vöröses-sárgás fény borította be a tengert körös-körül iszonyatos mennydörgés közepette, őt pedig egy durva, forró széllökés a korlátnak taszította. A hajó mindjárt kezdett oldalára dőlni, az orra pedig egyre emelkedett, ahogy süllyedt a hátulja. Amikor felocsúdott, már a vízben találta magát, és ösztönösen, erőteljes karcsapásokkal igyekezett minél távolabb kerülni a hajó keltette örvényléstől. Ahogy egy-egy hullám a hátára emelte, látta a szárazföld fekete csíkját a horizonton.
A nap már magasan járt, amikor néhány szigetlakó rátalált a parton. Hason feküdt a fövenyen, a hullámok el-elérték a lábát. Egyfolytában aludt másnap reggelig; egy pálmakunyhóban találta magát, amikor végre felébredt.
A szigetlakók úgy-ahogy beszélték a nyelvét, így könnyen szót értett velük. Csodálattal tekintettek rá, a hajótöröttre, hősként tisztelték, és nem győztek a kedvében járni. Megtudta tőlük, hogy a főváros alig félnapi hajóútra van, és legközelebb egy hét múlva érkezik onnan egy gőzhajó, mely árut és utasokat szállít menetrendszerűen, és másnap indul vissza. Egy hétig élvezte hát a szigetlakók vendégszeretetét. Sokat gondolt a menyasszonyára, aki nyilván hamar értesült a sajtóból a szerencsétlenségről, de bizonyára reménykedett abban, hogy ő valamilyen csoda folytán életben maradt. Első dolga lesz majd, természetesen, hogy sürgönyözzön neki a fővárosból.
Ünnepélyesen búcsúztatták el a szigetlakók, virágfüzért akasztottak a nyakába, és énekszó kíséretében szirmokat szórtak a mólóról a bárkájára, mikor az egy hosszú kürtjellel elindult…
A konzulátuson korábbról már ismerték, így minden aggályoskodás nélkül kiállították számára a szükséges személyi okmányokat, bőven ellátták pénzzel, és felajánlották neki az egyik üresen álló vendégszobát; tíz nap múlva indult hajó a kontinensre. Különös tisztelettel bántak vele, ahogy túlélőkkel szokás. Megtudta, hogy kevéssel éjfél után üzenet érkezett a hajójáról, miszerint az a várható időben fog megérkezni, kora reggel. Vészjelzések viszont nem érkeztek róla aztán, ami azt valószínűsíti, hogy egy nagy erejű robbanás következtében süllyedt el. A rakománya között ugyanis robbanóanyag is volt az egyik szigeten üzemelő bánya részére.
A konzulátustól nem mesze volt a postaközpont épülete. Arrafelé vette az útját, határozott léptekkel. Alig néhány évvel azelőtt ő maga írt tudósítást a rádiótávíró-központ felavatásáról, mely technikai újdonság révén közvetlen összeköttetés létesült a szigetvilág és a kontinens között. Küldött is akkor egy táviratot a hírlap szerkesztőségének és a menyasszonyának. Az épület elé érve azonban megtorpant. Arra gondolt, hogy mégse táviratozik neki; még nagyobb lesz az öröme, ha már elveszettnek hiszi őt, és ő egyszer csak betoppan hozzá. A szerkesztőséget se értesíti, hiszen már másnap közölnék is a szenzációs hírt, hogy életben maradt.
A következő napokban még megtorpant egy-egy pillanatra az épület előtt elhaladva, de aztán inkább nem járt arrafelé. Példaként gondolt a legendabeli hajós esetére, akit húsz esztendőn át várt haza hűséges hitvese, és nem hiába. Egy regény terve is felötlött benne, amelyben megörökítené a kalandját, életben maradásának szinte hihetetlen történetét, és persze betetőzéseként a boldog pillanatot, amikor jegyese, aki már halottnak vélte őt, a nyakába borul. Sokszor elképzelte ezt a jelenetet, és egyre türelmetlenebbül várta, hogy hazautazhasson…
Kora délelőtt futott be a hajója a kikötőbe. Úgy döntött, hogy majd másnap, kipihenten fogja felkeresni a menyasszonyát, és előtte borbélyhoz is megy, hogy kifogástalan legyen a megjelenése.
Másnap délután kiöltözve, fiákerrel hajtott hozzá, kissé izgatottan, lelkes várakozással.
Csak a nővérét találta otthon. Inkább rosszallás tükröződött az arcán, mint meglepetés, amikor meglátta őt. Feszülten, visszafogott indulattal beszélt, szemrehányással a hangjában.
– Amikor megtudtuk a szörnyű hírt, már másnap – mondta –, a húgom összeomlott. Levetette magát az ágyra, és aztán csak feküdt hanyatt meredten, révült tekintettel. Nem sírt, csak tompa nyögések törtek fel néha a torkán. Én istápoltam, mellette voltam mindvégig. Láttam, ahogy emészti el a bánat, ahogy lassan száll el belőle az élet. A harmadik napon nagy nehezen sikerült végre megitatnom és etetnem vele valamit. Az tartotta életben, mondta el később, hogy minden éjjel álmodott veled. Hosszan összeölelkeztetek, és ő boldog volt. Jó két hét elteltével azonban furcsa álma volt. Úgy érezte, vagy inkább rájött, hogy gonosz tréfát űzöl vele, csak áltatod őt, hogy életben vagy, mert ennyi idő alatt már üzentél volna neki. Minden lelkierejét összeszedve eltaszított magától. Ekkor felriadt, és nem tudott elaludni aztán. Elfogadta, hogy meghaltál, és egyszeriben megszabadult a fájdalmától. Azóta nem is álmodott veled. Elfogadta azt is, hogy nem lehet boldog, és elhatározta, hogy elzárkózik a világtól, amely veled együtt meghalt benne, és a Teremtő szolgálatának fogja szentelni hátralévő életét, annak reményében – így mondta –, hogy nem lesz hosszú. A következő naptól fogva már nem kellett istápolni, és hamar erőre kapott. A derű csillogása azonban nem tért vissza a tekintetébe, és nem láttam mosolyogni többé. Egyszer megjegyeztem neki, hogy talán elhamarkodottan hozta meg azt a bizonyos döntését, és megkérdeztem tőle, mi lenne, ha váratlanul mégis életjelt adnál magadról, vagy egyszerűen megjelennél előtte. Egy kis gondolkozás után azt felelte, hogy olyan fájdalmat élt át, amit csak a haláloddal okozhattál neki, és amit éppen emiatt nem tudna megbocsátani neked, ha mégis életben volnál. Hozzátette még, hogy az emlékedet szereti, vagyis mint halottat szeret, és örökké szeretni fog, a jegyesed marad mindörökre.
A vőlegény némán meredt maga elé.
– Mikor költözött be a kolostorba? – kérdezte végül tompa, erőtlen hangon.
– Éppen tegnap – válaszolta a nő.
A fiatalember lehajtott fejjel, megtörten hallgatott egy darabig, majd elrebegett egy istenhozzádot, és távozott.
Boldogtalanul kallódott néhány évig, elzüllött, és végül eldobta az életét.
Carmen Piroska magas kort ért meg.
Utalás Odüsszeusz feleségére, Pénelopéra.
Hozzászólások