Megint iskolában dolgozok, összevont szülői értekezleten fogadjuk az alsó tagozatosok szüleit gyermekeikkel együtt, így ülnek be a padokba is. Problémát jelent a napközis tanulók száma, ugyanis nem maradnak itt délutánra a tavalyi igénylők sem. Az értekezletet az osztályfőnök nyitja meg, azután én ecsetelem a napközi előnyeit a tanulásban meg az értelmes szabadidő eltöltésében egyaránt. Hívtam néhány híres sportolót, kézművest, népművészt, akik délutánonként ingyenes szakköröket tartanak a gyerekeknek. A szülők egy része élénken figyel, a többiek közömbösen bámulnak a semmibe, vannak mobilbújók, képtelenek szemkontaktust tartani. Nem győzök szörnyülködni: hova lettek az egykori, csillogó szemű, lelkes szülők, akik itt ülnek, már az én tanítványaim utódai. Átadom a szót a vendégeknek, mindegyik elmondja kecsegtető ajánlatát. Utánuk a napközis nevelők beszélnek a munkarendjükről. Az elhangzottak után teszem fel a kérdést, kik igénylik holnaptól a napközit. A szülők gyermekeiket kérdezik, inkább kérdeznék, ám őket tablet és telefonnyomogatás közben éri a kérdés, dühösen sziszegnek kiabálnak a szüleikkel, lehetetlen velük szót érteni. Végül egyenként kérdezek meg mindenkit, a gyerekek tiltakozva rázzák a fejüket, a szülők szégyenkezve mondanak nemet, nem tudnak mit tenni, zöld ágra vergődni a nagy liberalizmus áldozataival. A napközis nevelők kimasíroznak a színről, E. egészen belegörnyed a csalódásba, hiszen tudják, milyen következményekkel jár a sikertelen toborzás.
***
Kíváncsi turistatársaimmal egy kis szigeten sétálok, közben ismerkedünk egymással. A hajó majd este jön vissza értünk, addig könnyen bejárhatjuk ezt a darabka édenkertet. Gyönyörködünk a fákban, madarakban, a szigetet körülvevő kiismerhetetlen színű vízben. Délután vesszük észre, hogy bokáig érő vízben gázolunk, igyekszünk szárazabb helyre jutni, de nincs száraz hely. Minden lépésnél egyre magasabb lesz a vízszint, valaki kiabál, hogy nemsokára elsüllyedünk. Sehogy sem értem, hiszen a hajók szoktak elsüllyedni. Néhányan hangosan imádkoznak, senki sem ordít, nem kelt pánikot. Ez egy jó csapat – gondolom, méltósággal várjuk a véget.
***
Sietek a Kőbánya-Alsói vonatállomásra. Salgótarjánba utaznék virágokat, mécseseket vinnék egy ottani temetőbe. Lekésem az aktuális járatot, a következő egy óra múlva indul, nyugodtan várom, ám ez a vonat is kimarad. Kezdek nyugtalankodni, mert azt beszéltük meg anyámmal, meg az öcséimmel, hogy a temető bejáratánál találkozunk. Felkapaszkodok egy vonatra a virágaimmal, meg is érkezek a salgótarjáni állomásra, de teljesen besötétedett. Sehol egy ember, akitől megkérdezném, hogy juthatnék el a temetőbe, mivel sanszom sincs kiérni, ezért a menetrend szerinti vonatra szállok és zötyögök vissza Kőbányára.
Hozzászólások