Smelka Sándor | Érd-felső oda-vissza

Szépirodalom - próza

Érd-felső oda-vissza

 

A nyár egyik legutolsó hétvégéjén elhatároztam, hogy bohémra veszem a figurát, és rászánom a vasárnapot arra, hogy Pécsről felugorjak Érdre, csak is azért, hogy az egyik barátommal megigyunk kávét valahol, és ücsörögjünk egyet a Duna-parton. Ha ezzel végeztünk, jövök is haza az esti vonattal. Fél tizenegytől ötig épp elég arra, hogy agyon csípjenek minket a szúnyogok az ófalui gáton. Azért a jóból is megárt a sok.

Hétórás IC-n felvilágosított a kalauz, hogy Dombóvár után vágányzár van, történt egy kis malőr az elmúlt három-négy napban.

– Mégis mi? – kérdeztem.

– Á, egy kis semmiség. Szóra sem érdemes – mondja a kalauz kissé pironkodva. – Afféle mindennapos kalamajka.

– Mégis mi?!

– Néhány vagon kisiklott arrafele. Kissé körülményes most ott vonatozni, tekintve, hogy néhány felsővezeték oszlop is kidőlt, és egy rakás tégla ráborult a sínre.

A dombóvári csatlakozást én szúrtam el. A személyvonat máshonnan indult, ahonnan szokott, máshogyan is nézett ki, mint általában.

Egy arra járó vasutas látta, hogy el vagyok veszve, készségesen megkérdezte, hova utazom.

– A pesti személlyel mennék tovább.

– Ja, az ott megy – mutatott a tárcsájával az után a vonat után, amit éppen az előbb menesztett. A szerelvény hatalmas tempóval száguldott ki az állmásról. Futnom kellett volna, hogy utolérjem a következő állomáson.

Még a peronon felhívtam a barátomat, hogy egy kicsit késni fogok.

– Mégis mennyit?!

– Hát… nem sokat, talán ha…

– Két órát – szólt közbe az előbbi vasutas, miközben vidáman lengette a tárcsáját.

A következő órákban magamba roskadva sétáltam a dombóvári utcákon. Kedves, ébredező kisváros, kedves, vidám, ébredező emberek. Vidámságuknak feltételezhetően az volt az egyik oka, hogy ők nem utaztak sehova, főleg nem vonattal. Két óra múlva visszamentem az állomásra és ezúttal résen voltam, megtaláltam a személyvonatot. A vasúttársaság bizonyára kedveskedni akart az előbbi kellemetlenségért, mert egy nosztalgia vonatot küldött nekünk. Legalábbis nem tudtam másra gondolni, mikor megláttam a negyvenévesnél egy perccel se öregebb csehszlovák motorkocsit, amire feltuszkoltam magam ötven ember társaságában. Feltételezhetően ez volt az a vonat, amin Pataky Attila elhagyta a várost 1980-ban.

Néhány megálló után egy Csibrák nevű faluban (a szomszédos településeket Misáknak és Abednégónak hívják vajon?) átszálltunk egy vonatpótló buszra. A sofőrnek láthatólag annyira volt kedve ehhez a vasárnapi furikázáshoz, mint Bukowskynak Vietnámban harcolni a Hairben. Ránézésre a busz is megjárhatta Vietnámot.

No de aztán, egy óra buszozás után végre felszállhattam a jól ismert, komfortos, modern, tágas személyvonatra, és mentünk, mentünk. Egészen Pusztaszabolcsig, ahol a kalauz azt mondta, mintegy mellékesen megjegyezve:

– Van egy kis problémánk.

– Mégis mi?!

– Á, semmi különös, szóra sem érdemes, egy kis mindennapos kalamajka.

– MÉGIS MI?!

– Annyit késtünk, hogy elment a csatlakozásunk, egy Dunaújvárosból jövő vonat. Meg kell várnunk a következőt, amivel összecsatolnak majd.

– Mikor jön a következő?

– Hát… mindjárt, rögvest. Egy óra múlva.

A barátomat már nem mertem felhívni, inkább megírtam neki, hogy újabb egy órát kések.

Mikor megjött a dunaújvárosi vonat, újra elindultunk. Új kalauzt is kaptunk. A régi valószínű bőrgyógyászatra került, mert leégett arcáról a bőr.

– Új felszálló?

– Nem – mondtam az új kalauznak –, én már régi felszálló vagyok. Érzésem szerint már három napja itt ülök ebben a vonatban.

Amikor leszálltam Érden, még hallottam, ahogy az utastájékoztató megköszöni, hogy a vasúttal utaztam. Ekkor hirtelen eszembe jutott valakinek az édesanyja és egy lónak genitáliája. Lent kezet fogtam a barátommal.

– Hát, szervusz! – mondtam. – Megjöttem.

– Szervusz, örülök, hogy itt vagy.

– Én akkor mennék is, mert a másik vágányon öt perc múlva jön a pécsi vonat, amit feltétlen el kell érjek, ha még ma haza akarok jutni.

– Hát, jó – mondta a barátom. – Akkor helló.

– Hát, akkor helló! Karácsonykor újra jövök majd.

– Akkor majd kávézunk is.

– Rendben. Megpróbálok időben ideérni. Majd hajnali kettőkor indulok – mondtam és felszálltam a pécsi vonatra.

A visszaút gyakorlatilag eseménytelen volt, leszámítva, hogy Pusztaszabolcson, a szomszédos vágányon láttam egy vonatot, amire az volt kiírva: Nem lehet beszállni.

Tévedés: innen kiszállni nem lehet…

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Érd-felső oda-vissza”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés