Don Quijote belenéz Tóth Ernő görbe tükrébe – Tóth Ernő (1949 −)
Tóth Ernő
Wehner Tibor művészettörténész így jellemezte Tóth Ernőt: „A festői munkássággal szorosan érintkező szobrászi tevékenység – mintha egy-egy Tóth Ernő-kép főszereplője testesülne meg a plasztikákban – egyazon világkép, alkotói szemlélet, kifejezés két vetülete: ugyanazok a groteszk-ironikus hangok szólalnak meg itt is és ott is, ám természetesen mások a hangsúlyok a szobrokban és mások a festményekben. Az élénk színekben tobzódó, kavargó motívumokból, motívum-együttesekből épülő táblaképek környezetüktől megszabadított, lecsupaszított hősei egyalakos és kétalakos – viaszveszejtéses technikával készült, tehát egyedi – kisbronzokként születtek, születnek meg.
A vékony, pálcaszerű figurák magától értetődően teremtenek vertikális hangsúlyokat – ritka az olyan, a horizontális tengelyt is kijelölő kompozíció, mint a Don Quijote – s a formaképzés karikatúra-jellegű megidézést, karikírozó kifejezési szándékokat sugall: az eltorzított, elnyújtott testrészek, a furcsa arányok, a vonásokat, a karaktert felnagyításokkal, túlzásokkal kiemelő-hangsúlyozó, konkrétan körülírható alakformálás révén, és – a befogadói érzeteinkben összpontosuló – a kívülről, a bizonyos távolságból való szemlélés pozícióját felkínáló szobrászi szemlélet megnyilvánulása által.
A Tóth Ernő-szobrok hősei bohócok – vagy bohócoknak tűnő alakok –, Casanovák, önmagukat Casanovának képzelő kalandorok, de mindenképpen a világ jelenségeivel és egymással és önmagukkal szemben is tanácstalan, tétova, esendő, esetlen, de kisszerű vagy nagyszabású küzdelmeiket megszállottan vívó figurák.
Kezükben, kezük ügyében csaknem mindig van – talán kapaszkodó, fogódzó gyanánt – valami: fagylalt, léggömb, álarc, legyező, hegedű vagy éppen hal, s ettől a tárgyat kiemelő-felmutató gesztustól mintegy színpadiassá válik a térfestői-szobrászati jelenség vagy jelenet. A komolyságukat és fenségüket nemes egyszerűséggel őrző karikatúra-alakok egy kavalkádszerű, képzeletbeli, a kisbronzok által mégis valóságos életre keltett színjáték szereplői.
A változatos, minden szabályszerűséget mellőző, a töltés kontúrhatásokkal gazdagon és leleményesen átszőtt, különös formák, a rücskösségben játszó felületek, nyugtalanságokkal, feszültségekkel, izgatottságokkal telített szoborközegeket indukálnak.
Mint festészetében, Tóth Ernő szobrászatában is mese és valóság villódzik egymással: szánalmasságok váltanak át hősiességbe, drámai szituációk vígjátékiba, bensőséges lírai vallomások ironikus-groteszk (ön)csúfolódásokba. A szomorúság és a vidámság Tóth Ernő szobraiban nagyon-nagyon közel kerül, már-már eggyé fonódik, de csak azért, hogy aztán ugyanazon műben messze eltávolodjon egymástól.”
Tóth Ernő groteszk álomvilága
„Nem a való hát: annak égi mássa /Lesz, amitől függ az ének varázsa:” − írja Arany János a Vojtina ars poétikája című költeményében. Tóth Ernő festményeiről és szobrairól ugyanez mondható el. Mindegyik műalkotás kiindulópontja nagyon is valóságos, ám ami a vásznon és bronzban elénk tárul, az már az álmok világa. Nemcsak a gyerekek, a felnőttek is szeretik a meséket. Hát még az olyanokat, amelyeket tovább lehet folytatni, amelyek újabb és újabb történeteket szülnek az olvasó képzeletében. Tóth Ernő valamennyi festménye és szobra ilyen meseszerű. Egy-egy hétköznapi vagy mitológiai történethez köthető alkotása láttán felidéződik maga az esemény, és annak tóthernői átköltése meglódítja fantáziánkat. A Noé bárkája című festmény valóságos és kitalált tengeri lények között megjelenített bárkája bibliai ismereteinket átemeli a fantázia világába.
Noé bárkája
Nincs ez másképpen a szobrokkal sem. Tóth Ernő talán leggroteszkebb szobra a Kakaskodó Casanova. A szívtipró alakját, ha máshonnan nem, Fellini Casanova című filmjéből ismerjük, ahol a neves rendező Tóth Ernő álomvilágához hasonlatosan mutatja be a tizennyolcadik század legnagyobb hódítójának alakját. Tóth Ernő szobra már címében kifejezi mindazt, amit az ábrázol. A kakaskodás az udvarlás szimbóluma, de mindazzal, ami a szobor láttán felidéződik a szemlélőben. Casanova nem csupán egy kakason lovagolva jelenik meg, de magának a kakasnak a feje is a gáláns udvarlóé. Sőt, a harcias baromfi lábán ugyanaz a cipő díszeleg, mint a lovagén, akinek oldalán a kard fontos kiegészítője egyéniségének.
Kakaskodó Casanova
Groteszkecske
Tóth Ernőnek három emblematikus alakja van, amelyek újra meg újra megjelennek alkotásaiban. Az első a sajóecsegi gyermekkor maradandó élménye, a kedves háziállat, a kecske. Ezt a mások számára jelentéktelen élőlényt Tóth Ernő fantáziája mesebeli tulajdonságokkal ruházza fel. Kecskéi dalra fakadva udvarolnak a kecskelányoknak, majd ha ez sem elég, hegedűszóval igyekszenek meghódítani őket. Mert Tóth Ernő valamennyi kecskéje szerelmes. Már ha nem éppen királyként trónolnak, mondjuk egy kerekes trónszéken.
Kerekecske groteszkecske
A bohóc
Tóth Ernő mesevilágának másik állandó szereplője a bohóc, aki szintén gyerekkori élménye a művésznek, hisz a kis település határában gyakran ütötték fel sátraikat a vándorcirkuszok. Ezt az élményét örökíti meg korai festményén, a Komédiásokon. Ezután sorakoznak a Bohócok városa, a Paul Klee bábszínháza és más festmények cirkuszi jelenetei. És a magányos bohócok sora: Hintalovag, Zenebohóc, Bohóckirály, stb., stb.
Komédiások
Don Quijote vásznon
Don Quijote
A harmadik központi figura Cervantes hőse, Don Quijote. A regény nemcsak meghatározó olvasmányélménye volt Tóth Ernőnek, de feleségét, a színművész Holl Zsuzsannát is Don Quijoténak köszönhetően ismerte meg. Dulcinea szerepében látta meg először.
A kecske, a bohóc és Don Quijote közös vonása – amiért Tóth Ernő művészetében központi helyet foglalnak el –, hogy mindhárom figura önmagában is groteszk. A kecske magában megjelenésében, a bohóc szerepvállalása révén groteszk, míg Don Quijotét maga a szerző, Cervantes is egy anakronisztikus, groteszk hősként ábrázolta, amihez Tóth Ernő hozzáteszi a maga fantáziáját, így a búsképű lovagból még a regénybelinél is hóbortosabb alak lesz.
A festményeken – akár a „cinkos” Rocinantén ülve, akár Münchausen báró után eredve, akár egy portrén látjuk – Don Quijote Tóth Ernő groteszk tükrében jelenik meg. Charles Coypel, Gustave Doré, Honoré Daumier és mások, harci sisakjával ábrázolják a kóbor lovagot, míg a legtöbb festményen és szobron a borbélytól elkobzott borbélytányér van Don Quijote fején. Nos, Tóth Ernő minden hagyománnyal szakítva, egy jellegzetesen tóthernői főfedőt tesz hőse kobakjára, ezzel is hangsúlyozva a groteszk a groteszkben élményt.
A „megszoborított” Don Quijote
A bronzban megörökített Don Quijote pedig a festményeken ábrázoltakon is túltesz groteszkségében. Tóth Ernő szobrait szokták Giacometti pálcikaembereihez hasonlítani. A párhuzam önmagában is rangot jelent.
Cervantes hősének szikár, csontos alakját és gebéjének csupa csont és bőr soványságát nem lehetne hűbben visszaadni, mint a viaszveszejtéses technikával készített tóthernői szobrokkal.
A viaszveszejtéses eljárás
Az úgynevezett viaszveszejtéses eljárás során szilárd magra felvitt viaszból mintázzák meg a formát, majd azt agyagköpennyel borítják be. A magot és a burkot bronzszögekkel szokták átütni, hogy egymáshoz képest el ne mozduljanak. Az égetés során a mag és a köpeny közül kiolvad és kifolyik a viasz, és az így keletkezett üregbe öntik bele az olvadt bronzot. Ennek megszilárdulása után az agyagköpeny eltávolításával a bronzszobron már a csak a szögeket és az öntőcsatornákba jutott bronzdarabokat kell eltávolítani és az öntés során keletkezett felületi hibákat eltüntetni. A felület megmunkálásának utolsó lépése a patinázás, amely a természetes oxidáció okozta elszíneződés hatását utánozva többnyire zöld vagy fekete árnyalatú felületet ad a szobornak.
A magányos Don Quijote
A 2007-ben készült lovas Don Quijote minden ízében modern. A túlméretezett lófej, az ugyancsak méretes sarkantyúk, a csak jelzésszerűen megjelenített fej mind-mind a tóthernői groteszk eszköztárából való. A kóbor lovag után poroszkáló Sancho Panza régi adóssága Tóth Ernőnek, hisz ez az első szobra a hűséges fegyverhordozóról.
A lovas Don Quijote és Sancho Panza
Tóth Ernő Sancho ábrázolásánál is szakít minden hagyománnyal. Akár festményen, akár bronzba öntve ábrázolják a művészek Sancho Panzát, mintegy Don Quijote ellenpólusát képviselve, zömök, pocakos parasztemberként mutatják be. Ahogyan őt Cervantes leírta. Tóth Ernő szobrán az első pillantás nem Sancho hasára, hanem a szamár fejére esik. Az előre csapott fülű békés állat feje majdnem pontosan akkora, mint gazdája, tetőtől talpig. Megint a túlzások, azaz a groteszk birodalmában vagyunk.
Sancho Panza
Cervantes portréja is 2017-ben készül el. Valóban Cervantesé? Mert az idős, meggyötört arc vonásaiban ráismerünk Don Quijotéra is. Ez nem véletlen. Tóth Ernő azt mondja, hogy számára Cervantes és Don Quijote egyazon személy. Ha belegondolunk abba, hogy a lepantói csatában részt vett Cervantes saját megsebesülését és fogságát írja le a Don Quijotéban, nem találjuk túlzásnak a művész kijelentését. Azt mondhatnánk, Tóth Ernő megalkotta Don Cervantes portréját.
Don Cervantes
Krúdy Gyula: A vörös postakocsi és az Őszi utazások a vörös postakocsin Tóth Ernő festményének tükrén
„Horváth kisasszony még sokáig nézett ki a Tündér Ilona ablakából a kéklő, erdei országútra, mintha azt várná, hogy egyszer visszatér a vörös postakocsi – érte.”
Krúdy Gyula: A vörös postakocsi
Talán nem véletlen, hogy Cervantes mellett Krúdy Gyula is megihlette Tóth Ernőt. Krúdy Kálmán, Alvinczi Edouárd és Szindbád, a három legismertebb Krúdy-hős, egyaránt Don Quijote-i jellemek.
Mint ahogy Tóth Ernő egyetlen festménye vagy szobra sem egy-egy téma illusztrációja, hanem annak átköltése, így Krúdy regényének, A vörös postakocsinak ihletésére született képe sem az. A festmény a Krúdy-regények hangulatát idézi fel, azok impresszionista, szimbolista, szecessziós és szürrealista jegyeivel. Ahogy a Krúdy-hősök tudatában, Tóth Ernő festményén is egybemosódik álom és valóság, jelen és múlt. A vörös helyét az egész festménynek sejtelmesen századvégi hangulatot adó rózsaszín foglalja el, amely ugyanakkor első látásra is a vörös postakocsi képzetét kelti a szemlélőben. A jobb felső sarokban egy szecessziós napernyő, míg vele átellenben egy kóbor macska. A szemek itt is különös jelentőséggel bírnak. Míg a macska a jobb szemére vak, addig a bal ugyanaz a világító tekintet, mint a két alaké.
A vörös postakocsi
Magát a postakocsit Krúdy így írja le: „Hat, sallangosan felszerszámozott, hosszú farkú pej ló robogott el mellettük. Az ostorhegyesen fehér nadrágos, bársonysapkás lovászlegény ült, a kocsis szinte emeletnyi magasságban foglalt helyet az óriási, vörösre festett postakocsi ormán, amelynek lámpásai messzire sugárkévéket vetettek. (…) A hintó sárga és fehér színekkel volt bélelve, s a hátulsó ülésben komolyan ült egy elszánt képű, ritkás, fekete szakállú, tatárfejű úriember.”
A festményen a magas bakon ülő kocsis egykedvűen nógatja a nem létező lovakat. A kocsit „díszítő” szürrealista kígyó és madarak a pesti világ Krúdy által megfogalmazott „látszatok világának” kelléktárába tartoznak. A kocsiban nem „elszánt képű, ritkás, fekete szakállú, tatárfejű úriember” ül, az utasokat Tóth csak jelzésszerűen jeleníti meg, így ezek az elmosódott alakok is mintegy az álomszerűség szimbólumai.
A kép előterében egymás mellett ülő és mégis magányosnak tűnő úri hölgy és a pesti éjszakák lovagja (valójában a középkori lovagok és a pesti ficsúrok groteszk keveréke) elmélázva tekintenek maguk elé, mintha csak a postakocsin való utazás utáni vágy elevenedne fel.
A gavallér réveteg tekintetéből kiolvashatjuk Rezeda Kázmér nosztalgiáját az elmúlt és visszafordíthatatlan idő iránt: „Színésznők otthona! Istenem, mennyire szerettem volna hajdanában a színésznők otthonában megjelenhetni! Midőn még úgy rajongtam értük, mintha valamennyien régi idők elmúlt asszonyai, szív fölötti, selyemkötéses pasztellképek, régen elhangzott dalok a spinéten, ábrándos szemű Dérynék volnának valamennyien. Hol van az aranyszegélyű napló, ahová virágot, levelet, hajfürtöt préselnek? Hol vannak a verseskönyvek, Kisfaludy regéi aranykoszorús, piros kötésben, s bévül egy név, egy régi grófnő neve.”
Mellette a hamvasságát régen elveszített, ugyancsak a múltba révedő, idősödő színésznő és Rezeda úr „álmai hölgyének”, a „számító és kancsal Krónprinc Irmának” keveréke ül. Nem szándékos (Tóth Ernő ösztönös festőnek vallja magát), de a képen látható hölgy is kancsal. A nő mellett a kor jellegzetes női ruhadarabja, egy régen kihízott fehér fűző, mintegy jelezve a kíméletlen idő múlását.
A regényben több tucatszor szerepel a kalap. „A férfiak mind azért dolgoznak, lopnak, csalnak, rabolnak, kártyáznak ebben a városban, hogy a ringyóknak új tavaszi kalapjuk legyen” – olvassuk.
Tóth Ernő képén a gavallér egyszerű cilinder kalapot visel, amely külön életet is él a bal oldalon. Hanem az asszonyság főfedője valóságos kalapköltemény, jól tükrözve a századvég úriasszonyainak legfőbb gondját: a kellőképpen feltűnő kalapválasztást. Tóth Ernő itt is szabadjára engedi fantáziáját. Egy jellegzetesen Tóth Ernő-i kalap tetején lévő madárfészekbe beköltözött a festő egyik kedvenc madara. Azután a cipők. Krúdy nagy előszeretettel és túlfűtött erotikával beszél a női lábakról és cipőkről. „Az olyan volt, amilyennek a női lábat elképzelik a hozzáértő öregurak vagy a többi rajongók, akik órákig szoktak menni egy jó cipő után az utcán, és vad szeretkezéssel ölelgetik meg a szálloda folyosóján éjszaka a formásabb női lábbeliket.”
Tóth Ernő festményén egy fél pár női csizma, egy ugyancsak magára hagyatott cipő meg egy vélhetően egy kirakatbaba lábán lévő korabeli fűzős cipő jelzik a századvég úri és kevésbé úri hölgyeinek ezt a kellékét. (A kirakatra utal a „COSTUME” felirat is a képen.)
Mindezen túl elsősorban a színek idézik meg Krúdy regényeinek hangulatát. Nézem a kép légiesen finom kékjeit és rózsaszínjeit és közben olvasom Krúdy lelket melegítő leírásait, amelyek ugyanazokkal az árnyalatokban gazdag kékekkel és rózsaszínekkel örökíti meg a századvég Pestjének egészséges érzékiségét és buja erotikáját.
Ahogyan Krúdy megfogalmazza a regényben: „a látszatok világa a századvégi pesti világ”, amelynek valamennyi szereplője álmokat dédelget lelkében.
Hozzászólások