Prof. dr. Degré Alajos
1975. május 14-e óta, a Deák-bibliográfia készítése során minden szabadidőmet az OSZK-ban töltöttem. Levelezésbe kezdtünk a megbízómmal, az emlékkötet szerkesztőjével. Vázoltam a bibliográfia szerkezetére vonatkozó elképzeléseimet, amit jóváhagyott. Már a levelezésünk kezdetén csakhamar Kedves Öcsém lettem, míg ő Kedves Lojzi Bátyám.
Prof. dr. Degré Alajos a Pécsi Tudományegyetem Jogtörténeti Tanszékét vezette. Az 1956-os szerepvállalása miatt eltávolították az egyetemről. (Röviden: kirúgták.) Ekkor a Zala Megyei Levéltár igazgatója lett. Az elvtársak ezen a poszton sem tűrték meg sokáig, így lett a levéltár tudományos főmunkatársa.
Kezdetektől berzenkedtem a háromhetes határidő miatt. Szerencsémre, mindig sikerült kijjebb tolni azt. Végül a tanulmányok szerzőinek csúszása miatt egérutat nyertem. (Ki időt nyer, mindent nyer!) Az elvem az volt, hogy tegyek bele minden tételt, amit elérek, aztán válogasson a kedves olvasó. Kényes dolog ez. Milyen alapon válogatok mások helyett? Teljességre kell törekedni, ám minden igyekezet ellenére sem lesz az. Ez olyan, mint mikor egy görbe aszimptotikusan közelít egy tengelyhez, de azt soha el nem éri.
– Jenő bácsi – szegeztem a kérdést dr. Berlász Jenőnek, akivel munkám során mindvégig kapcsolatban maradtam –, mikor lesz lehetőségünk ismét Deák-bibliográfiát készíteni? Ha itt a nagyszerű alkalom, akkor ezt most kell kihasználni, mert következő alkalom nem egyhamar lesz. Jenő bácsi megadta magát. (Viszont a lehetőség hamarabb eljött, mint legszebb álmainkban gondolni mertük, de akkor reálisan ez semmiből nem volt kikövetkeztethető: 1975-öt írtunk.) 1976. január 28-án, Deák halálának 100. évfordulóján a TV-ben csak villanásnyi híradás volt (mindössze 15 másodperc), ahogy Degré professzor egy zalai emberrel együtt a Deák-mauzóleum szarkofágja elé koszorút helyez el. A tanulmánykötet 1976-ban meg sem jelenhetett, csak 1977 májusában. Innen még további 13 évet kellett várni, mire az elvtársak annyira, de annyira, és oly hirtelen megszerették Deák Ferencet, hogy undor volt nézni nyálas tülekedésüket. A pécsi Tudományegyetem egyik főelvtársa oktatólag nekem szegezte a kérdést: tudod te, hogy milyen nagy ember volt Deák Ferenc? No, kérem! A kérdése után két hétig megállíthatatlan röhögőgörcs kínzott, hiszen a bibliográfiámban potom 1200 Deák-tétel szerepelt. Az életemből legkevesebb két évet – ide számítva a második, javított, bővített kiadást is – naponta Deák Ferenccel töltöttem. Azért, volt ennek a kérdésnek egy kis diszkrét bája.
Deák Ferenc emlékülés
- december 10-én Budapestre jött Degré professzor. Ekkor találkoztunk először személyesen. A munkahelyemen szólt a portáról, hogy jön föl a könyvtárba. Kimentem elé a lifthez, ő meg jött föl gyalog a lépcsőkön. Szolidan megjegyeztem:
– Lojzi bácsi, miért nem lifttel jöttél, sok az a hat emelet.
– A hatvanhat sok, édes öcsém! – felelte, majd rám pirított, hogy nincs több haladék, azonnal viszi a Deák-bibliográfiát. Némileg megenyhült, mikor megtudta, hogy előző napon postára adtam. Elhívott aznap estére a Kossuth Klubba, Deák Ferenc emlékülésére. Sok régi ismerőssel találkoztam, és szereztem újakat is. Antal Józsefnek Szabad György mutatott be. Másoknak Degré Alajos. Közvetlenül mögöttünk ült dr. Vas Zoltán (a felesége, dr. Vadas Sára Apám közvetlen főnöke volt a Népjóléti Minisztériumban, a Közegészségügyi Főfelügyeleten, míg Ratkó Anna miniszter 1949. július 29-én B-listára tette Apámat).
Dr. Varga János, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója egy frissen megtalált Deák-levelet olvasott föl, amiben a haza bölcse az 1840-es évek elején kísérteties pontossággal jósolta meg az orosz inváziót. Dr. Vas Zoltán így fejezte be hozzászólását: Nekünk nem Deák Ferenc, hanem Kossuth Lajos követőire van szükségünk. Odasúgtam Degré professzornak: kéne szólni neki, hogy ne keverjen, itt most éppen Deák emlékülésen van.
Hozzászólások