Amikor gyerek voltam, a jó ég tudja miért (vagy mindenki tudja), mindig azt akartam tenni és tudni, amit a bátyám. Ha arra volt szükség, kissé fájó szívvel, de feláldoztam a kisházamból a csipketerítőt halászhálónak, csak részese lehessek valaminek, aminek ő is. Ha a fiúk fociztak, akkor én is azt akartam, ha mást nem bírtam, beálltam a kapuba védeni, ha onnan kikergettek, mert már vészesen sok kezdett lenni a gól és egy erősebbet, azaz egy fiút állítottak a helyemre, akkor a partjelzőt játszottam, ha kellett, ha nem. Be is csapódott egyszer a gyomromba egy foci akkora erővel, mint egy félmázsás bomba! Legalábbis nekem akkor úgy tűnt, s igen örültem annak, hogy nem kell megszólalni, mert levegő még befele se jött, nemhogy hang tudta volna elhagyni a torkomat. Ha meg a barátaival együtt nekiállt a Napsugárban közölt játéktervek formába öntésének, én voltam a futár (menj nagymamához, hozzál!), meg a kulimunkás. Én loptam ki a nagyollót a házból a sárkányvagdosáshoz, amit különben sose volt szabad kivinni az udvarra, nehogy elszórjuk valamerre, s megrozsdázzon, mire keresni kezdjük, én kevertem a csirizt a ragasztáshoz, én kunyeráltam hosszú madzagot a feleregetéshez, vagy rohantam lóhalálában a boltba öt méter pertligumit venni, hogy aztán az egészet őrülten koncentrálva zsilettel szétfejtsem, s én legyek titokban a legbüszkébb, amikor a hajót valóban méterekre vitte a vízen az összecsavart gumiszálakkal hajtott propeller. Naná! Az én gumim nélkül nem ment volna az sehova! A transzformátorokat is én tekercseltem hajszálvékony rézdrótból, minden réteget selyempapírral elválasztva, mert ahhoz másnak, úgy is mondhatnám, egy fiúnak sem volt türelme, hiszen én voltam az egyetlen lány a csapatban, de csak azért, mert a szüleim rábíztak a bátyámra, amíg dolgoztak. Egyébként engem is elkergettek volna messzire, mint a többi kistestvért, akik aztán csak távolról mertek leskelődni, de nekem így hivatalos státuszom volt. Azért szólalt meg csakis az én kezemben a kristálydetektoros rádió is, mert addig nem hagytam abba a keresést, amíg ki nem csaltam belőle három szótagot. S azt a piculáját!… a kolozsvári rádió szólalt meg magyarul. Valóságos diadalünnep volt. Ezzel a kitűzött cél teljesült, a fiúk félretették a kütyüt, azontúl már csak én próbálgattam új sikerélményt szerezni, de bevallom nektek, soha többé nem mentem semmire vele.
Közben telt az idő, a technika meg az élet egyebet is hozott elénk. A bátyám már valódi Horea rádiókat javított, mert azok igen érzékeny, de egyszerű jószágok voltak. Rádiószerelő ritkán jött ki a faluba, ő meg odafigyelt nagyon, amikor a mienket javította. A szerelő is Bálint lévén, minden feltett kérdésre kimerítően válaszolt. Történt egyszer, hogy egyedül voltam otthon, s egy magas, hajlotthátú fiatalasszony jött hozzánk. Mezítláb volt, a fersinge alól egyik oldalon egy ujjnyira kilátszott az ing, a fején hátrakötve a kendő, mert a mezőről jött, de útközben felvette otthon a rossz rádiót és elhozta a kötényébe takarva, hátha a bátyám meg tudná javítani. Napok óta nem lehet semmi állomást fogni vele, s már hiányzik, hiába csak nemrég vették. Azelőtt nem volt, akkor nem hiányzott, de ha már van, akkor jobb lenne, ha szólna. A Kossuth szól valamennyire, de nem lehet igazítani. Ehhez emlékeznünk kell arra, hogy azoknak a régi lámpás rádióknak még igazán nem voltak stabil állomásai, úgy kellett mindig tekergetve újra beállítani, mert elhangolódtak. A mondottakból serdülő fejjel is rögtön átláttam, hogy mi lehet a baj: elszakadt a skálamadzag. Lebarmoltam a rádió hátát, fogtam a zsinórt, és összebogoztam. Ki is próbáltam, a Kossuthtól a Petőfiig, azt még éppen befogta, de tovább nem lehetett tekerni a bog miatt. Ezt mondtam is a néninek, hogy most csak így lehet megcsinálni, ha jön a szerelő, ki kell cseréltetni a skálamadzagot. Jaj, nem bánta ő a többi rádióadót, jó, hogy ezek szólnak, s nagyon hálálkodott. Elővett valahonnan a fonákul kötött (hogy a színe ne kopjon) köténye alól öt lejt, neki csak ennyi van, mondta pirulva és szégyenkezve, de fogadjam el, mert az isten is megsegít. Dehogy akartam én elvenni azt az öt lejt. Egyenesen a kétségbeesés kerülgetett, hogy van olyan ember, akinek csak ennyi van. Azt is ide akarja adni mindenáron, pedig soha senkitől nem vesz el még a bátyám se pénzt, pedig nagyobb gubancokat is megold egy-egy rádión. Nem pénzért, kedvtelésből, még könyvet is vett, hogy jobban elboldoguljon. A néni minél szegényebb volt, annál erőszakosabb volt, s meg akarta fizetni a munkát. Nem érdekes, hogy mennyit dolgoztam vele, de ő nem tudta volna megcsinálni, az ura se mert volna hozzányúlni, most meg szól a rádió, nekik ez megéri. Hogy fog örülni András, ma este már hallgatni tudja. Nem is mondta neki, hogy meg akarja csináltatni, csak megpróbálta, hátha sikerül. Ők ugyan nem gazdagok, de a munkát nem várják el ingyen. Ők tudják. Az öt lejt otthagyta valahol, én már nem győztem szabadkozni, de ő ment is sebesen, mezítláb, nem fordult felém kihívóan odatartani a köténye zsebét, hogy lopva beletehessem az öt lejt. Én meg abban bíztam, hogy anyukám úgyis visszaadja neki majd valahogy azt a pénzt. Ő meg már a ház előtt újságolta nagy örömmel fűnek-fának, hogy megcsináltatta a rádiót, s milyen ügyes ez a kislány.
*
Felhozom egy másik néni példáját is, ő öreg volt már akkor gyerekkoromban, amikor eljött hozzánk kiscicáért. Kiscicánk 20 évig mindig volt, mert a Picuri cicánk minden tavasszal és minden ősszel kölykezett hármat. Nagyon örültünk nekik, mert volt mivel játszani, de amikor kezdtek nagyobbak lenni, menniük kellett, mert mégse akart anyukánk macskafarmot. El is vitték őket mindig. Az ismerősebbek, ha éppen kellett nekik, elfogadták ajándékba, de a többi falubeli mindig adott értük valamit. Úgy tartották, hogy nincs áldás azon az állaton, amit ingyen visznek el. Hoztak értük barackot, almát, körtét, tejet, túrót, azt, amiről tudták, hogy nekünk nincs. Hiszen mindenki látta, tudta, milyen gyümölcsfája, milyen állata van a többi falubelinek. Ezért volt, hogy ha elkaptak bennünket gyümölcsöt szedni egy fáról, az első kérdés az volt: kié vagy? Abból tudták, hogy a gyerek családjának nincs körtefája. Akkor elnézték, mert a gyerek, na, az mindig azt kívánja, ami nekik nincs. De ha szilvát tépegettél, pedig volt szilvafátok, akkor borzasztó haragra gerjedt a gazda: bírd ki hazáig! A gyümölcsök helyett hozta az öreg néni az öt lejt, mert az neki nincs. Azt se tudom, pénze honnan volt, de azt igen, hogy ő is a szegényebbek közé tartozott özvegy létére. Megvolt viszont a büszkesége, de nevezhetjük tartásnak is, ami nem engedte, hogy kunyeráljon, valamit ingyen elvárjon. Ő is otthagyta az öt lejt mindenáron. Akinek kevese volt, az a másét is jobban meg tudta becsülni, még ő indokolta nekünk, hogy miért jogos: felneveltük, tanítottuk (például szobatisztaságra, becsületre, hogy ne lopjon mindenhonnan), etettük.
*
Ők tudják. Akik keményen dolgoznak, ismerik a munka értékét. A szegénynek nincs mása, csak a becsülete – írta Móricz Zsigmond is valamikor. Körülnézek most a társadalomban, s azt tapasztalom, de még a bőrömön is sokszor, hogy egyetlen milliomos se képes így viselkedni. Ha lehet, mindenki szégyentelenül a más munkáján akar meggazdagodni. A többieket becsapni, kijátszani, megkárosítani, ez most a menő. Vajon mije maradt a szegénynek? A mezítlábas néni, aki kétségek között, de elszántan fogta az öt lejt és elindult szerencsét próbálni, meghalt azóta, de az akkori hétköznapinak számító gesztusa ma megérne egy ódát.
Hozzászólások