A múzsa árulása
Valószínűtlenebb helyszínt aligha tudtam volna elképzelni véletlenszerű találkozásunkhoz, mint a hagyományos őszi vásárt annak a történelmi emlékeiről is nevezetes kisvárosnak a szélén. Éppúgy elképedt, mint én, amikor találkozott a tekintetünk; alig pár lépésnyire álltunk egymástól.
Annak idején én kaptam megbízást – okkal mondhatom inkább, engem ért a megtiszteltetés –, hogy előszót s egyben méltatást írjak első verseskötetéhez, mely aztán egycsapásra ismertté tette a nevét. Harminchárom éves volt akkor, ami egy költőnél meglehetősen kései kor a pályakezdéshez. Elmondása szerint egyetlen verset se írt annak előtte, néhány esetlen kamaszkori próbálkozását leszámítva. Akkoriban, alig néhány találkozásunk közül a legutolsó alkalmával árulta el nekem, hogy egy szerelmi csalódás tette költővé. A sors kegye folytán megismerkedett végzete asszonyával, az elsővel és utolsóval, az egyetlennel, akivel boldog lett volna, ahogy mondta, ám az végül, „jó néhány ígéretes találkozás után” elutasította a közeledését. Hosszan beszélt róla, lelkesen – úgy éreztem, az önkínzás beteges kéjével – ecsetelte az erényeit, kiemelve többek között a költészet iránti rajongását, mely műfaj terén ő kifejezetten barbárnak számított mellette. Hiába kezdte „falni a verseket”, hamar rájött, hogy behozhatatlan a lemaradása. Hosszan ecsetelte aztán a saját szenvedését is, majd pedig „a fájdalomtól való megszabadulás kimondhatatlan, ám tünékeny örömét”, melyet első versének megírását követően érzett, alig néhány héttel a kudarca után. Igen, egy bizonyos értelemben meghalt, és költőként született újjá, ahogy mondta, ami elegendő vigaszt nyújtott számára a boldogság lehetőségének örökre szóló elvesztéséért, ugyanakkor erőt adott neki a remény, hogy verseivel legalább elnyeri majd elérhetetlen szerelme elismerését.
Jó tíz év telt el azóta. További három, vaskos kötete jelent meg közben, nagyjából kétévenként egy-egy, a legújabb azonban még mindig váratott magára, lassan már öt esztendő elteltével, ő pedig feltűnően kerülte a nyilvánosságot. Ennek ellenére továbbra is az egyik legolvasottabb és a legtöbbet idézett költő volt.
A vásártér közelében volt egy fogadó, oda hívtam meg egy italra. Szóvá tettem neki, hogy igencsak rejtőzködő életmódot folytat az utóbbi években, és megjegyeztem, hogy gyanítom, nagy meglepetés lesz a legújabb verseskötete.
Keserű mosoly ült ki az arcára.
– Amióta megtudtam, lassan öt éve már, hogy csúnyán becsapott a múzsám – mondta –, egyetlen sort se írtam, és nem is fogok többé. Meghalt bennem a költő.
– És hogyan csapott be? – kérdeztem elcsodálkozva.
Belekortyolt az italába, és eltűnődött.
– Eldobta az életét – felelte aztán. – Tisztázatlan okból. Jó tíz éve, kevéssel az előtt, hogy megjelent az első verseskötetem.
További beszélgetésünkről érdektelen volna szót ejtenem.
Hozzászólások