Lukáts János | Hargita élni akar…

Kultúra, művészet

Hargita élni akar…

 

Székelyföldi széljegyzetek

 

Erdélybe látogatni – hazajárás, világlátás, utazási ajándék. A „mintha otthon volnánk” és a „valami kuriózum” különös vegyülése. Valószínűleg mindenki érez ebből valamit, ha végig nem is gondolja, ha ki nem is mondja. Erdély – Erdély, Székelyföld pedig még Erdélyen belül is valami más. Aki arra jár, látja, talán érzi is, s ha eltöpreng rajta, mitől más, már nem járt ott hiába…

A társasutazás – az autóbuszos különösen – a kényelmet és a körültekintést vegyíti a sietséggel és a felületességgel. Ízelítőnek jó, akár „élmény-dús ízelítőnek” is. Használjuk ki, amit nyújt, aztán egészítsük ki magunk lehetőségeiből – ennyi a hozzáfűzhető bölcs tanács.

A Királyhágón megáll a busz. Innen számítódik Erdély. Manapság legtöbben úgy gondolják, Erdély a magyar-román határnál kezdődik. A történelmet ismerők azért tudják, a határtól idáig a Partium húzódik, ami magyarul „A részek földjét” jelent. A török időkben kerültek Erdélyhez ezek a Magyarországtól leszakadt területek. Később aztán jól jött a bécsi udvarnak, hogy külön igazgassa a Kárpátoktól az Al-Dunáig húzódó, négy-ötmegyényi területet, hogy „a két ország ne ölelkezhessen” olyan könnyen. Csak néhányan Partium szülötteiből: Arany János, Pázmány, Ady természetesen, a jó öreg Kazinczy, Kölcsey, Bartók és még számosan. Valójában Magyarország keleti végei, a síkvidéki területek. Ha városok, akkor Nagyvárad, Szalonta, Zilah, fönn Máramarossziget, lenn Arad.

A Királyhágótól már Erdély, maga a hágó ugyan csak 582 méter (a budai János-hegy 528), de széljárta gerincéről már belátni az erdélyi sötét völgyekbe. Dél felé a Vledeasa sötétlik ide (némelyik magyar térképen Vigyázó néven is szerepel), keleten a Meszes húzódik. Ady ezt érezte határnak: „áthágta a Meszest a sereg” (mármint a honfoglaló), amikor Erdély felől Magyarország földjére lépett. Nekünk balról fehérlik-sötétlik a Meszes.

Körben buszpihenő, fedett asztalszékek, fölöttünk felhő gomolyog, alattunk az útkígyó kanyarog, élelmes kutyák kéregetnek.

Szorít a program, nem állunk meg Körösfőn (Viola sóhajtozik az elmaradt népművészeti kirakodóvásár fölött), se Bánffyhunyadon (ott meg a középkori, szép templomot sajnálja). És nem állunk meg Csucsán sem, csak a magasban elsuhanni látjuk a kastélyt, ahol Ady, a vőlegény nézte szorongva a mélyben eldohogó katonavonatokat. Kolozsvárig nem rövid az út, és már feszengünk helyünkön. A város határában a kolozsmonostori gótikus istenházát szemlélhetjük, mint már annyiszor: a busz ablakán át. Pedig itt komoly dolgok történtek Budai Nagy Antal idejében – felkelés után békekötés, kétszer is.

A kolozsvári főtér neve Szabadság tér (pontosabban: A szabadság piaca), közepén Erdély legszebb gótikus templomainak egyike, a Szent Mihály székesegyház. Valójában csak a falai gótikusak, a faragványokat a korai protestáns időben (a 16-17. században) talán tűzre vetették, a falfestményeket bizonyosan lemeszelték. Ez utóbbiból az 1960-as években némely részlet előkerült. A berendezés a 18. században már barokk stílusban újult meg. A főkapun Zsigmond király címere, a templom több történelmi eseménynek is helyszíne volt: itt mondott le trónjáról Izabella, itt választottak fejedelemmé több erdélyi személyiséget (János Zsigmondot, Bethlen Gábort), innen temették Bocskait. Az egyik oldalkápolna festményét Maulbertsch készítette, a dunántúli művésznek bizonyosan a legkeletebbre került képe. A templom méretei lenyűgözőek, az oszlopok faragványaiból csak kevés maradt meg, de az is „sokat elárul”. Gazdag a szószék díszítése, a négy evangélista figurája, a tavaszi délutánban tündökölnek az üvegablakok. A templomkertben a hányatott sorsú Márton Áron bronzszobra fonja egymásba két kezét.

A templom oldalánál, a tér közepén Mátyás király büszkén üli meg felújított lovát (ahogy Fadrusz János megálmodta), a szobor felirata: Mathias Rex – ez így, latinul bizonyosan senkinek nem okoz gondot. A király fején aranyló babérkoszorú. A tér közepén üveglap takarja a régészeti ásatásokat, a falmaradványok és a másfél oszloptöredék aligha mondható hitelt érdemlő bizonyítéknak bármire is. A főtér házai, palotái felújítottan sorakoznak, mi most felsétálunk a Házsongárdi temetőhöz. Vezetőnk megkockáztatja, hogy a Házsongárd név a német Hasengarten (Nyulak Kertje) szó származéka. Lehet. Valójában ezt is inkább végigszaladjuk, talán ha tíz neves személy síremlékénél van időnk tisztelegni.

A kapu közelében helyezték el a sírjukat vesztett és később megtalált sírköveket, az egyikben váratlan ismerősre akadunk: De Gerando Antonina (1845–1914), a kolozsvári felsőbb leányiskola első igazgatója, a franciából magyarrá lett hölgy közel áll Viola szívéhez.

Kétszer két kőoszlop őrzi a Kós család emlékét, három nemzedékét, közöttük a hozzájuk tartozó asszonyokkal. Kós Károly jobbról a második, alatta fia, Kós András neve. Húsz évvel ezelőtt egy budapesti konferencián még kezet fogtam vele, és apja egészségére ürítettünk poharat. Két-három hely van még (már csak) a szélső oszlopon. A közelben, családi emlékhely homlokán, Dsida Jenő neve olvasható, szögletes betűkkel, „író és költő” mondja a fehér márványtábla, alatta négysoros, maga készítette sírfelirata, utolsó sora így szól: „Felejtsd el arcom romló földi mását”. (Ezt a verssort 1990 nyarán Anyám gyászjelentésére írattam.)

A temető más részében bukkantunk egy kettős emlékműre (maga a sír már nem található meg), Apáczai Csere János és Aletta van der Maet közös kőoszlopára. Róluk, a Házsongárdról, az elmúlásról Áprily Lajos az egyik legszebb magyar verset írta. Most csak hárman kerestük fel a kőszálat, de – Viola meséli – néhány éve Osváth László barátunk (Tanár Úr) a sírnál elszavalta a verset, hogy diákjai is érezzenek meg valamit életből-halálból és költészetből. (Vajon megéreztek?)

Rohanni kell a buszhoz, azért valamit biztosan mindenki elvisz magában a Házsongárd csendjéből, naplementéjéből és márványaiból.

Alkonyatban hagyjuk magunk mögött Kolozsvárt, a múlt után a jövőbe nehezen vezető jelennel ismerkedünk, az erdélyi autópályával. Vagy tegyük idézőjelbe az „autópálya” kifejezést?  Gyalunál, a semmiből egyszerre délkeletnek indul egy szerényke sztráda, el is megy egész Aranyosgyéres határáig, vagy inkább: sehonnantól sehováig vezet a mintegy ötven kilométernyi megvalósulás a tervezetből (a térkép bizakodása szerint azért valamikor majd elkanyarog egészen Bukarestig).

Mire szállásunkra érünk, beesteledik, a Nyárád-völgye szelíd, dombos vidék, apró falvakkal, a falvak szép nevekkel: Nyárádkarácson, Nyárádremete, Backamadaras és hasonlók. Szent György, Szent Márton (kétszer is), Szent Lőrinc is visel nevet a környéken, a mi falunk Nyárádszentlászló. Kicsi falu, benne a Pásztortűz Gyermektábort és Panziót keressük. Viola kalauzol, hiszen gyakori vendég volt már Szentlászlón. A Pásztortűz kiváló intézmény: hat páros faház áll félkörben, középen egy Makovecz Imre szellemében épült étterem, egy fedett-nyitott rendezvényház és „a háziak háza”. A bejárás székely kapun át történik, középen park, hátul hatalmas rét, rajta szürke marhák tekintgetnek felénk, őket egy kistermetű, nagyharagú házőrző tartja féken. A házakat fenyőből ácsolták, a falak a gyantaillatot őrzik, a berendezés egyszerű és kényelmes. Faragott bútorok.

A panzió gazdája egy kiváló asszony, aki ugyan már Budapestre tette át élete székhelyét, de a gyökerei Erdélyből erednek. Fölmenői között találjuk Szász Károly püspököt, a 19. századi Shakespeare-fordítót (akinek a családnevét is viseli). A kárpótlás Romániában eredményesebb volt, mint Magyarországon, Emese visszakapott sokat az elkobzottból, sokat szerzett maga hozzá, birtokát „nemes célra” fordította: panziót nyitott, részben iskoláknak, diákcsoportoknak (például saját gyermekei osztály- és iskolatársainak) biztosít szállást-ellátást, tanáraikkal együtt, amilyen Viola, Osváth tanár úr és még sokan mások.

Könyveinket egy féléven át gyűjtögettük, rendezgettük, az elmúlt napokban csomagoltuk, most mégis örömmel válunk meg tőlük, reméljük, jó helyre kerülnek a községi könyvtárban. Az olvasók bizonyosan főként gyerekek lesznek, akik egyébként kevés írott magyar szöveget látnak, most legalább érdekes olvasmányokat kapnak kézbe. Azért, amikor könyves dobozainkat fölkapják és elcipelik, egy kicsit összeszorul a szívem, a könyvek között személyes ismerőseim is vannak, meg az ajándékozók között is. Sok további olvasót! – ugyan mi mást lehet kívánni egy könyvnek (egy doboz könyvnek, hat doboznak…)

Vacsora az üvegfalú étteremben, nyolcszemélyes asztalok mellett, tárkonyos zöldségleves, húsétel, cseresznyés lepény (ha jól emlékezem). A pálinkára vendégek vagyunk, a bort magunk rendeljük. Népviseletes leányok hordják fel az ételt (nem kedvelem a felszolgál szót, jelen esetben pedig különösen nem!).

Emese vacsora utáni eszmecserére hív, örömmel fogadjuk el. Családján kívül angol vendége van, gyermekei nyelvtanára, akiben különös érdeklődés támadt a magyarok s rajtuk keresztül a székelyek iránt. Ezt keresi s hüledezve hallja, amiket beszélünk neki angol és magyar történelemről, vajon mit ért meg belőle? (Richard és tar kopasz, amúgy rokonszenves figura.)

A pálinka és a tárkony egyesült erővel „rajtam üt”, másnap nehezen viselem magamat. Violáék reggel meglátogatják a dombtetőn álló, 13. századi unitárius templomot. Román stílusú épület, eredeti berendezéssel és kegytárgyakkal, tatár-török elkerülte. Utunk első állomása a közeli Nyárádszereda, a marosszéki vidék hajdani központja. (Vajon miért került egyes magyar települések nevébe a hét egy-egy napja: Tardoskedd, Csíkszereda, Szepescsütörtök, de még Péntekhely, Szombathely is? Ez vajon a hetivásárok rendezési napjával függ össze?) E hajdani központban választották fejedelemmé Bocskai Istvánt, 1605-ben történt mindez, egy év múlva Bocskai már Bécsben kötött békét, s megkínálták a magyar királyi koronával is. (Bocskai nem fogadta el, már csak azért sem, mert a szultán küldte neki a koronát, és különben is: volt királya Magyarországnak, még ha Bécsben is. A nem hordozott koronát máig Bécsben őrzik.) Szereda temploma előtt Bocskai szép szobra áll, kemény állal, szigorú szemmel. Hamarosan meghalt, vele nagy remények mentek veszendőbe abban a zaklatott évtizedben. (A talapzat eredeti, a 19. századból való, a fejedelem szobrát egy időben rejtegetni kellett.)

Szovátára megyünk tovább, hangulatos fürdőhely, a Monarchia emlékét őrzi, de újabb építményei is igényesek, európai színvonalú. A Medve-tó a hegybéli állatról kapta nevét, amelyre alakja hasonlít, vajon ki látta a tavat felülről, amikor elnevezték (háromszáz évvel ezelőtt vagy még régebben)? A medve persze jó állat, fürödni is szeret. Bár a víz (a Medve-tóé) hideg és rettentően sós. Körülsétálható (némiképp hasonlít a Hámori-tóhoz), a medveforma, kerek tó „túlsó végén” további két, kisebb tó, az egyik zöld, a másik vörös színűnek mondatik, a bennük élő zöld és vörös sóférgek miatt (ezt a tájékoztatást az út menti fatábla adta). A tavak színe rozsdás, illetve nyálkás. A környező hegyek-erdők tükröződnek a vizekben. A hegyoldal óriási só sziklát rejt, a földet véletlenül lapátolták le róla, útépítéskor, most testközelben villog, sókristályok ezreivel (mintha tüskevár volna), a sókristályok hegye a szálló portól megsötétedett, vajon minden esőben leolvad belőle valamennyi? Erdély tele van földi, vízi és földalatti sóval, a só az egészség és a jó légzés barátja. Itt, Szovátán örömmel töltenénk el egy hetet, volna hová elkalandozni, fürödni (sóban) és csónakázni (a só fölött). Egy hét helyett egy óra… indul az autóbusz, a hasonlóképpen jó hírű Parajdon csak átkanyargunk (sós fürdője, sóbányája nevezetes).

Farkaslaka a hegy tetején van, vagy inkább a farkaslakai templom és temető van a hegy tetején, a falu az oldalban és a völgyben. Odalenn folyik a „szőke Nyikó”, sajnos nem látok belőle semmit, Viola látta már, neki elhiszem szőkeségét. A templom előtt áll a két cserefa, közöttük Tamási Áron sírja, ahogy kívánta. Ritka dolog, ha valaki meghatározhatja, hol kíván élete után nyugodni. Ha rendelkezhet emlékezete földi helyéről. A farkaslakai harang éppen delet harangoz, mintha Áron emlékét keltené. A sírkő előoldalán az író neve és életének határszámai (1897–1966), a hátoldalon saját négysoros verse: „Törzsében székely volt, Fia Hunniának, Hűséges szolgája Bomlott századának”. Pár lépésre innen emlékmű, Szervátiusz Jenő és Tibor alkotása, a Hargitáról származó, nyolctonnás bazaltkőből faragták. Székely népi alakok, gyermekek, csillagok, bárányok – a Tamási regények világa. Sütő András szerint az emlékmű: „Több tonnás hegyi beszéd”.

Váratlanul özönvíz zúdul ránk, és jégeső paskol, befutunk a tér túloldalán kialakított üzletsorba, az árusoknak „jól jön” az eső, gazdára lel sok népművészeti cserép, szőttes, párnahuzat, hűtő mágnes (manapság a leggyakoribb ajándéktárgy), magam megelégszem egy darab illatozó kecskesajttal. Újabb harangszó, alig tíz perccel a délidei után, okát kérdezzük, mondják: a jégeső elé harangoznak, a harangszó szétkergeti a felhőket. Hát hiszen, harang ide – harang oda, előbb-utóbb valóban kihull a felhőből az összes jég! A faluval szemben, a hegytetőn több méteres Jézus Szíve szobor, az esős templomtérről inkább csak a körvonalát látni. A szobor hagyományos szakrális pózban készült, megosztotta a farkaslakaiak véleményét…

Innen már csak egy iramodás Szejke(fürdő), maroknyi házcsoport, a közeli domboldalban található Orbán Balázs sírja. Erdély fáradhatatlan kutatója és gyaloglója volt, mindennek a följegyzője, Erdély nincs Orbán Balázs nélkül. Sírját nagy szikla aljában alakították ki, a szikla tetején két kopjafa, mintha támogatnák egymást (Orbán Balázs és felesége nyugszik itt). A sírhoz székely kapuk sora vezet, félkörben helyezkednek el, lazán egymás után, közöttük be-belátni a domboldal ligetébe, egy hajdan volt temető keresztjei közé, most virágzó cseresznyefák hullatják szirmukat. A székely kapuk száma tizennégy – most éppen annyi. Egy volt ősileg, aztán – látván, hogy szépen illeszkedik a tájba – újabbat emeltek az első elé, aztán a másik tisztelgő sem akart lemaradni, ő is emelt egyet harmadjára, az ívben hajló gyalogút fölött szinte boltozatot képeznek sorban a székely kapuk.

Szejke a nagyvárosnak, Székelyudvarhelynek a szomszédja, Udvarhelyen most csak átszaladunk, majd visszafelé utaztunkban meglátogatjuk. Átkanyargunk Máréfalván is, szinte minden házhoz székely kapu tartozik, faragott, festett kapuk, amelyek szigorúan megtartják a méretet (hogy ugyanis egy szénával megrakott szekér elférjen alatta, és mellette a még díszesebb, emberméretű kiskaput), és mégis mind más látnivalót kínál. Bizonyosan egy évszázada (vagy kettő óta) figyelik egymás kapuját és tervezik, alakítják a magukét a máréfalvaiak. Csodálatos gyűjtemény, – az udvar és az utca határán! A kapuk tetején különös, díszes faragvány, mintha galambdúc volna – mondaná a járatlan –, rajta ki- s bejáratokkal a madarak számára. Pedig ahány tagból áll a család, annyi kerek nyílást vágnak a kapuboltozatba, ezen át távozik a házból (és az emberből) a lélekmadár. (A nappali lélek elalváskor mindannyiszor távozik, s ébredéskor visszatér, a lélekmadár egyszer, a halállal. Ősi hiedelem ez, vagy annak maradványa, bizonyosan minden székely házban ismerik, nem csak népművészeti relikvia.)

A Hargita lábánál (vagy már a derekán?) terül el Szentegyháza (Vlahita a román neve, vajon jelent valamit?), ma és holnap itt töltjük napunkat, változatos programmal. A faluban évtizedek óta messze földön nevezetes gyermekkórus működik, bejárták Európát, Magyarországot, még a méltán híres Móricz Zsigmond Gimnáziumban is felléptek, nagy sikerrel. Akkor a budapesti diákok látták vendégül a székelyföldi énekes fiatalokat, most mi vagyunk a vendégek (a diákokon kívül a tanárok, hozzátartozók). Buszunk utasait szétosztják szentegyházi házaknál, a mi „gazdánk” mostanában traktort, gépet szerel, saját műhelye van. Helyben egyre kevesebb a munka (a közeli bányát nemrég bezárták), ha kell, Ernő az óbudai templom restaurálásán dolgozik. Hajnal asszony a ház körül munkálkodik, a vendégekkel is ő törődik, a falu nagyrészt az idegenforgalomból él (én ugyan inkább vendégfogadásnak nevezném, nem érzem magunkat forgó idegennek). Igényes, emeletes ház, álom-fürdőszobával, de főként kedves körültekintéssel. Nagylányuk a kórusban énekel, édesanyja most fonja – az esti fellépésre – a kis dalosnő haját, hát nem könnyű munka! Az udvarról be-bevakkant Tappancs kutya. Beszélgetünk a székely nyelvhasználat tájszavairól, alig egy-két szót említenek (a remorka nyilván a pótkocsi román elnevezése), a pityókát sorolják, a murkot. Kérdezem – szinte tréfából –, hogy időnként lejön-e a hegyekből valamelyik nagyvad. Komolyan bólogatnak, és a medvét említik, amelyik éhes időben lelátogat, beleeszik a kukoricába, gyümölcsbe, de még a csirkét és a macskát is el-elkapja. Szóval létezik medve!

A kórus karnagya Haas Sándor, családja nemzedékek óta a falu jótevője, nagyapja múzeumalapító volt. Sándor tudja, a kórussal kiléphet a kis székely falu az elzártságból a világba, Európába, az ének is mindenkihez szól, mint a zene (valahogy így mondta Kodály Zoltán). Most a FILI (a kis filharmonikusok) harminckettedik születésnapját ünneplik, vagyis az alapító énekesek már nagyszülő korúak. A kórus létszáma a kétszázat közelíti. Szentegyháza Művelődési Házában lépnek fel, amely „a magyar időkben” épült, vagyis 1940 és 44 között, kiváló épület, benne múzeum, népművészeti gyűjtemény, színházterem, és hangulatos ebédlő. Faragott tálassal, festett hátú székekkel, ritka szépek. Most a színházé a főszerep! Szívmelengető látvány, amint vonulnak fel az emelvényre a székely népviseletbe öltözött lányok és fiúk, tíz és tizennyolc év közöttiek. A lányok piros-fehér népviseletben, kevés feketével, művészien befont hajjal, közöttük „a mi kislányunk” is. Fiúk kevesebben vannak (azt mondják: mutálnak), rajtuk szűkszárú, fehér halinanadrág, fekete mellény. A zenekarban a vonósok nagyobbrészt lányok, a fúvósok, ütősök fiúk, a nagybőgőnél egy apró cigányfiú (a kórusban talán, ha négy cigány arcélet fedeztem fel).

Az első sorban, a jobb szélen ülünk, innen látni az arcokat, a színpad mögött a felkészülők izgalmát, könnyet, nevetést. A szentegyháziakon kívül két erdélyi és két anyaországi kórus szerepel, ez több tucat énekest és legalább ezer vendéget jelent. A teremben mintegy kétszáz ülőhely van, a többiek némán állnak a falaknál, vagy az ajtón-ablakon lesnek befelé. Előbb a két vendégkórus szerepel, egy bohém, lófarkas énektanár, illetve egy amazon természetű karnagynő vezényel a saját népének, végül a házigazdák következnek. Klasszikus és modern énekdarabok, vidám és komolyabb népdalok, magyar és német, sőt latin nyelvű, de még román meg orosz énekszó is hangzik. Üdítő változatosság, de a gyerekek képességeihez szabva. A karnagy úr nagy biztonsággal vezeti énekeseit, a nyáron Brüsszelben készülnek fellépni, aki hiányzik a próbákról, nem utazhat. Fegyelem van itt, de emberi fegyelem, az énekesek – a szentegyháziak egybehangzóan vallják – tűzbe mennének Sándor karnagyért.

De hát május 1-je van, tavasz, zenés vendégsereglet, Szentegyháza ilyenkor táncra perdül. Este 10-kor, amikor a kórusfesztivál bevégződik, a zenészek (közülük főként a fúvósok) kivonulnak a városka főterére, Szentegyházán felzendül – mi más?! – a „Gábor Áron rézágyúja”, énekesek és hallgatóság, helybéliek és vendégek együtt vidámkodnak az éjszakában. Fáklyák lobognak, népviseletes asszonyok füles kosarakban kürtős kalácsot és cukros fánkot hordanak széjjel (kendőbe takarva, melegen), mindenki vehet és ehet kedvére.

És egy percig sem kéretik magukat az éjszakai mulatozók, már pereg a tánc, a keringő, a polka, a tangó (a csárdás vajon miért nem járja itt?). Öröm megtáncoltatni Violát (utcabálon, ugye még nem táncoltunk?), és öröm Hajnalt, aki persze szintén ott nyüzsög, szépséges, befont hajú énekes leányát és messziről jött vendégeit egyaránt szemmel tartja a sokadalomban. Táncol most öreg és fiatal, ismerősök és ismeretlenek, de egy együtt táncolt szentegyházi keringő után már nincsenek ismeretlenek. Egy óra hosszat tart a muzsikaszó, aztán Gábor Áron rézágyúi indulnak „messze a határba”, vissza a Művelődési Házba, a táncosok elszélednek, hazatérnek. Beleájulunk pehelypaplanos ágyunkba.

Korai kelés van másnap is, a nagy vállalkozás célja: a Madarasi Hargita, 1801 méterrel van nálunk közelebb az éghez. Gazdáink bőséges reggelivel tartanak, megismerjük szüleiket is, az apa-nagyapa keménykötésű, erős markú székely ember, valamivel fiatalabb nálam, az édesanya kedves arcú, vékony asszony, őszülő, szemüveges.

A helybeliek közül többen élnek utaztatásból: fel a Hargitára, ki traktorral-pótkocsival (remorkával), ki ökörszekérrel – ez utóbbi persze hangulatosabb és áhítatosabb, de az út vele két napig tart, hegyen alvással, nekünk egy félnapunk van az egész vállalkozásra.

A városi léthez szokott, rózsadombi népek izgatottan készülnek a zord hegy meghódítására, még ha a hódítás traktorral és pótkocsi-háton is történik. A Hargita már olyan magas, amekkora hegyek mifelénk nincsenek. A tetején hellyel-közzel havat látunk, ezen többen elszörnyednek. Az út mentén patak, hol az egyik, hol a másik oldalon. Kanyarok, szakadékok, kőgörgetegek. A víz – ezt útközben sejtjük meg – nem a követ görgeti le a hegyről, hanem a földet mossa ki a kő alól, a követ aztán a saját súlya görgeti lefelé. Úton-útfélen hatalmas kőtömbök, amikor ezek még a hegytetőn voltak… azóta sok eső leesett, sok vihar végigzúgott a Hargita fölött. Fenyő és fenyő, valóban megnő akár harmincméteresre is a fenyő, vajon mennyi idő kell neki ehhez? A fenyő lassan nő, ez akkor lehet egy évszázad is. De errefelé kevés a talaj, a fenyő szétterjeszti a gyökerét, úgy kapaszkodik, mégis könnyen kidől, a rádőlő szomszéd fenyő letöri az ágait, a villám sem kíméli. A villám mindig a legmagasabbakba vág bele. Fantasztikus fenyőtanúk, fenyőszobrok, magányosak és egymást támogatók. A fenyves hegyoldalak sötétek, akár valami zöld-fekete, sűrű függöny, néhol rejtélyes alagút. Már szinte látom a medvét.

A hegyből egyre újabb patakok csobbannak elő, könnyedén fecsegve vagy hangos robajjal. Feljebb víztározó, ebből csővezetéken vezetik el a vizet, le a faluba, vagy akár Csíkszeredába (30 egynehány kilométer). Az idő hűl, a levegő tisztul, a felhők szinte érinthető közelségbe kerülnek. Itt élt, erre járta a rengeteget Szakállas Ábel, beleképzelem a környezetbe Tamási Áron rokonszenves hősét, gyermekség és fiatalkor határán. Távolabb, akár csak egy kőhajításnyival is, már a csend az úr, az erdő neszei, a szél sóhajtása, az eső cirpelése. Állat sehol, egy-egy vadmadár, mintha az égre feltűzve lebegne, mozdulatlanul. Vezetőnk megáll egy bővizű forrásnál, friss vízzel tölti meg üvegeinket.

Úgy 1500 méteren vége az útnak, itt egymás köré több szálloda és panzió épült, az utolsó emberi mű és menedék a Hargitának ezen az oldalán. Innen már gyalogösvény vezet a csúcsra. Csodálatos a körben kinyíló láthatár, a hegyek egymás fölé nőnek, itt, a közelben a Madaras a legmagasabb, a Kárpátok gerincei távolabb kékellnek.

Váratlanul kék-lila virágok, krókusz tenyészik errefelé, mint a színes szőnyeg, rengeteg, az óvatosan lépő is letapossa – akaratlanul. Szegény krókusz, amúgy ritka természeti kincs, itt is talán csak egy évszakban, egy hónapig, vagy csak napokig virágzik. Hargitai tiszavirág, ha lehet ilyet mondani. Fényképezzük, diszkréten szedjük, csak egy-egy példányt, lepréselni, ha nem is imakönyvbe.

És hó, itt a hó. Ez fekete – hárítják el a diákok. Alatta fehér – és készül a hófehér hógolyó, a tanárok hógolyóznak a májusi Hargitán, a diákok nevetik. Azért inkább a mélyedésben, árokban, bokor alján marad meg a hó. Mármint a gyalogfenyő alján, itt már ő az egyetlen növény, ő az úr. Meg a krókusz. A nap süti a havat, a hó olvad, és patakokat indít útnak, nem könnyű megállni a partján.

Felérünk a Hargita-csúcsra, körben alattunk a világ. A tető közepén hatalmas madárszárnyak, fából megfaragva (de hiszen Madarasi-Hargita). Körülötte azonban alig megnevezhető a látvány, ami fogad. Kopjafák, zászlók, keresztek számtalanja. Mintha mindenki önmagának akart volna emléket állítani, aki felérkezett a Madarasira. Nem, több ez annál, mintha mindenki valami másért akart volna emléket állítani. Címerek, Nagy-Magyarország térképek, márványtáblák, idézetek Wass Alberttől, Kölcseytől, Vörösmartytól, mindenkitől, akinek volt hiteles mondanivalója a Hargitához. Csatatér jut eszembe, de nem holtak mezeje, ezek nem a gyász jelvényei, ezek a kívánt jövő, a remény apró hordozói. A kopjafákat a Kárpát-medence akár legtávolabbi városaiban faragták, hozták el Székelyföldre, és hozták fel a Hargitára, maguk kezében, maguk vállán, itt kődarabokkal rakták körül, hogy a szélvész ki ne tépje. Riasztó és felemelő egyszerre, szembefordulás a „völgybéli” tiltással és retorziókkal. A székely zászló ott leng középen, a még nem engedélyezett, de már megtűrt jelkép, ha holnap letépik, holnapután bizonyosan ott lobog megint. Nehéz volt feljönni a csúcsra, nehéz elszabadulni, lefelé indultunkban még visszanézünk egy szépen ácsolt keresztre, rajta ott áll: Egy a nemzet…

A visszaút persze fele ideig tart, a fenyőóriások némaságukkal intenek utánunk. A fogadónál maradtak már kellőképpen besöröztek, a „traktor kipihente magát”, egy forralt bor azért jól esik, indulhatunk vissza a völgybe. A felhőzet is mintha erre intene. Az első kanyarban vagyunk, amikor kopogó jégeső zúdul a remorkára, ilyen jégesőt… tegnap láttunk utoljára. De most nincs hová beszaladni, az alánk adott lópokrócot kapjuk a fejünk fölé, dobol rajta a jég, a pokrócot tartó markunkba hullik, mi pedig alatta úgy nevetünk, ahogy csak ilyen vészhelyzetben lehet. Az út mellett hömpölyög le a frissen kelt patak, értem a kőtömbök gyors járását a völgy felé. Aztán egyszerre csönd lesz, bárányfelhők kezdenek libegni… Milyen lehetett volna mindez egy ökrösszekéren – gondoljuk mindeközben magunkban.

Ebéd a Házban, töltött káposzta, igazi, nem sajnálták belőle a fülét-farkát. Búcsút veszünk sebtében a két szép naptól, és akik széppé tették. De most már igazán Székelyudvarhely következik, a „székely anyaváros”, igazságtevő és diákváros, döntően magyar lakossággal. Főtere mintha száz éve nem változott volna, az oroszlános, turulmadaras szobrot mostanság állították vissza. A katolikus főgimnáziumba Tamási Áron járt (az iskola ma az ő nevét viseli), a Református Kollégiumba Benedek Elek, „Elek apó” szobra ott áll a felújított Kollégium előtt. A tér közepén korábban a Nyugdíjasok Parkja állt, ezt – némi bátorsággal és góbésággal – Az Emlékezés Parkjára változtatták, és benne afféle „Székely Panteont” hoztak létre. A fenyőgerendából ácsolt, laza szerkezetű, ovális lugasban tizenhárom szobor, a székelység hírnevesei, vagy akik nagyot tettek érte. Tizenhárman vannak, vagyis – tizenkettő plusz egy. Szobrot kapott gróf Bethlen István, az 1919 utáni magyar konszolidáció miniszterelnöke. Báró Wesselényi Miklós, a reformkor legbátrabb erdélyi politikusa, aki „a sibói bölény” és „az árvízi hajós” címet is kivívta magának. Bethlen Gábor bizonnyal a legnagyobb erdélyi fejedelem, aki európai hatalommá tette Erdélyt. Ellentmondásos szerepet vitt Mohács után (Martinuzzi) Fráter György, aki hitt a töröknek is, a németnek is – „és e hitének áldozatja lett”. Szent László Erdély védőszentje, a szobron is kezében tartja csatabárdját, A hun király királynak szánta fiát, Csabát, s ő máig a Hadak Útjáról figyeli székely népét és várja, hogy segítségül hívják a bajban. Hunyadi János Erdély kormányzója volt, törökverő hős, Nándorfehérvár megvédője, akinek emlékére naponta hallhatjuk a déli harangszót. Báthori István erdélyi fejedelem, emellett lengyel király volt, egy közép-európai nagyhatalom megalakításának a tervét vázolta fel. II. Rákóczi Ferenc az erdélyi és az anyaországi történelemnek az egyik legnagyobbra hivatott alakja, akit Marosvásárhelyen választottak fejedelemmé, és aki rodostói száműzetésben fejezte be életét. Nyírő József a XX. századi Erdély egyik legjelentősebb írója, a székely néplélek nagy ismerője, akinek művei napjainkban kezdenek visszatérni a hazai és az erdélyi magyar olvasók kezébe. Bem József, 1848-49 lengyel tábornoka csak egy félévig tartózkodott Erdélyben, de bátorságával, vére hullatásával örökre „tiszteletbeli székellyé” tette magát. „Mi ne győznénk, hisz Bem a vezérünk!” – írta róla hadsegédje: Petőfi Sándor. Ők állnak körben és nézik egymást, bizonyosan van mit megtárgyalnia a tizenkét bronz alaknak az erdélyi történelem ezer esztendejéről! A tizenharmadik pedig a névtelen Vándor Székely, akit időnként elűznek, időnként elmegy magától, de mindig hazatér, és a többi vándor székelyt is erre inti.

Alig kőhajításnyira tőlük, a szemközti téren emelkedik a székely hősök emlékműve, ahogy Erdély-szerte hívják: a Vasszékely. Magyar honvéd egyenruhában áll, kezével a csövénél fogja fegyverét, és ütésre lendíti. Vagyis: amikor már elfogyott az utolsó töltény is, csak a bátorság maradt meg és a remény. A szobor homlokzatán tábla: „Gyopárt a Hargitáról hozzatok, A székely hősök halhatatlanok”.

Messze kellett utazni ma délután, de mi az nekünk – a Hargita meg a remorka után. A helységet, amelyet fölkerestünk, eredetileg Lukafalvának hívták, ezt a román keresztszülők Gheorghe Doja névre változtatták, magyarul pedig Dózsagyörgy lett (talán még örültek is, hogy a Lukától megszabadultak). Gyermekotthon alakult a faluban, amelyet a dévai ferencesek tartanak fenn, most húsz gyerekkel működik, árvák és elhagyottak vegyesen vannak köztük. Az épület és a berendezés példaértékű, a gyerekek kedvesek és barátságosak, még amikor „produkáltatják őket”, akkor is. Fohászt-köszöntőt mondanak együtt, három és tizenhat év közöttiek. A vezető fiatal, kortalan asszony, nagyobbacska lánygyermeke segíti munkáját, nagy türelem, sok szeretet és határozott hozzáértés érződik a házban. És azért a komoly támogatás is megmutatkozik a háttérben. Az amerikai típusú konyha tiszta és jól felszerelt, a házhoz veteményeskert tartozik, amelyet gyermekek és nevelők közösen művelnek. Könyveinkből nekik is hoztunk, a meglévő könyvtár igényes magyar és világirodalmat tartalmaz (Hugo, Szabó Magda, Örkény, sok ismeretterjesztő könyv és útleírás), beleillik az általunk hozott anyag is. A támogatásul megvásárolt kulcstartó egyik oldalán maga Böjte atya mosolyog két gyermekkel a nyakában, a másik oldalán szép tájban szép idézet olvasható: „Jó dolog a kenyeret ketté törni, és szeretettel megosztani azokkal, akiknek nincs!”

Buszunk nehezen farol ki Dózsagyörgyből, aztán irány haza, Szentlászlóra az alkonyatban. Afféle búcsúvacsora, idegenvezetőnk (aki két napig kalauzolt) váratlan meglepetéssel szolgál: egy „igazi székely” igricet vonultat fel. Fehér nadrág és fekete mellény, de ez már szinte természetes, aztán megszólal, és verset mond, tréfás klapanciákat, versbe szedett hosszú anekdotát a honfoglalókról, akik Amerikát is meghódították és elnevezgették. Meg egyéb tréfás vagy tréfásnak szánt rímes-rémes történeteket, a vacsoraközi szórakoztatás szándékával. Igricünk (lakodalmak idején vőfélynek is nevezik) kifogyhatatlan, a megyében őt hívják a rendezvényekre fő mulattatónak. Időnként elfelejti szövegét, egy-egy percig memorizál, ilyenkor sajnálom és átérzem kínját. Egyébként boldog ember lehet, sokaknak szerez vidám perceket. A rózsadombi értelmiségiek ilyesmit ritkán hallanak, önfeledten élvezik e századokkal korábbi műfaját a szóbeliségnek.

Utolsó napra virradunk, Marosvásárhelyt célozzuk meg, a város határában emelkedik a Sapientia Magyar Magánegyetem vásárhelyi épülete, impozáns, tornyos épület a mező közepén, megérdemelne egy alapos tanulmányozást. Vásárhelybe amúgy nem szerencsés napon jöttünk, családi maratoni futóverseny szövi be ma a várost. A Kultúrpalota nagy építészeti alkotás, Kőrösfői-Kriesch műve a magyar szecesszió egyik csúcsteljesítménye. Festményei, üvegablakai, bútorai lenyűgözőek, sajnos itt is csak kevés az idő, Viola szerencsés kézzel fényképez. Az idő sincsen ma velünk. Én azért elszaladok (szinte így igaz!) a templomerődig, a fal ugyan nem 6-8 öl magas, de körbefut, a templom ikertornyai megvannak, itt választották fejedelemmé Rákóczit. Furdal a lelkiismeret, hogy egy perc alatt végzek ezzel a többet érdemlő épülettel.

Visszafutásom közben még megörökítem Lupát, az anyafarkast és a két örökké éhes kölyköt (Romulust és Remust), ha már medvét nem láttunk.

A visszaúton azért még van megállás: Torda, a sóbánya. Új, elegáns bejáratot vágtak a hegybe, mi a régin megyünk be, kiváló vezetőnk élvezi (még mindig élvezi), hogy ezredszer is elmondhatja magyarul a sóbánya, a sóbányászok történetét, a só sanda hatását az emberi szervezetre. A só munkás a középkorban nem volt bérrabszolga, külön telepen, saját házakban laktak, napi egy tonna volt a kitermelt sómennyiség (de nem a mai normarendszerben számoltak). A só fizetőeszköz volt (mint az arany), évente négy napon a só vágónak a saját tulajdona volt a kitermelt só, ebből akár meg is gazdagodhatott. A sóbánya ellenáll a földrengésnek, a levegője egészséges, a látogatók már szinte fölvennék a vésőt-kalapácsot és az éket. Csak a szegény bányalovakat sajnáljuk, a kiszuperált (vagy egyszerűen kiöregedett) katonalovakat, akik a föld alá kerültek, a felvonó forgatókarja elé, és életük hátralévő (bizonyosan nem túl hosszú) idején ezt forgatták a földalatti mécsvilágban. Hogy meg ne vakuljanak a napfénytől, csak éjszaka vitték ki őket a levegőre, és ilyenkor a csillagos eget nézhették. Elmerengünk a régi időkön. Tíz éve (amikor először és legutóbb Tordán jártam), még az évezredes bánya vett körül, a maga eredetiségében, bár már régen bányalovak nélkül.

Azóta Tordán is megváltozott a világ. Európától milliárdokat kaptak a felújításra, a sóbányából só mutatványt csináltak (só-show-t). A hatalmas földalatti óriástárnát gyors üveglifttel szerelték fel, fényfüzérek sora világít, a só falakat hálókkal tették biztonságosabbá. A mélyben fából ácsolt tornyok, pihenők, gyermek-játszóterek, amfiteátrum, só sziget a só tó közepén japáni híddal. Diszkrét(nek mondott) zene, május 1-je van, emberfalkák tülekednek le és föl, sorállások, a zajszint nem sóbányai. Amíg sorban állunk, a falakon az évezredek sejtelmes só mintáit figyelem, amelyek évenként új rétegekkel egészültek ki, világosabb és sötétebb só hozadékkal.

Kiírás tiltja, hogy bárki a sóból kivigyen valamit is a felvilágba (ez a környezetrongálás egy sajátos esete volna), innen támad az ötletem, hogy a lehullott kis-kristályokra ez a kiírás bizonyosan nem vonatkozik (Viola is így gondolta ezt húsz éve, első tordai útján), egy maroknyi só azért végül is a kabátzsebembe kerül, hadd tisztítsa otthon a levegőt.

Elkerüljük Kolozsvárt, csak éppen átsietünk a Királyhágón, Váradon a busz egy kicsit kanyarog a belvárosi utcákon, ez már az út vége, inkább az élményeket rendezzük csokorba. A program ennyiről szólt, de csak töredékét láttuk annak, amit olyan jó lett volna mind látni. Ennyi fért egy iskolai szünet idejébe. Legközelebb majd ott folytatjuk, ahol most abbahagytuk…

 

2017. május első napjaiban
NapútOnline 2017. november 17.

 

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Egy hozzászólás van ehhez: “Hargita élni akar…”


  1. Szép útleírás, élménybeszámoló. Erdély mindig visszavárja az Anyaország fiait/lányait.

    Hozzászóló: Bandi András | 2020. szeptember 11., 08:06

Válasz Bandi András



Archívum

Hirdetés