Simon Lajos a megbeszélt időben az Emkébe ment. Leült, kávét rendelt. Izgatottan várt. A lány késett. Újságot kezdett olvasni, amikor Erika megérkezett. Már az ajtóban észrevette, amint nőies mozdulattal betolta az ajtót maga előtt és nagyon kecses léptekkel feléje tartott. Simon két éve nem látta a lányt, akivel akkor együtt dolgozott egy újpesti gyárban. Ő már három éve túl volt a katonaságon. Erika pedig akkor került ki éppen a nyolcadikból és szabász szakmát jött tanulni abba a gyárba.
Formás alakja, kedvessége már az első pillanatban megmelegítette Simon Lajos szívét. Kedvelte a lányt, de a képtelen korkülönbség le is fékezte.
Erika most is csinosan volt felöltözve. Szürke kiskosztümöt viselt, színes nejlonharisnyát és barna körömcipőt. Látszott rajta a gondosság. Készült erre a találkozásra. Piros kendővel átkötött fekete haja csillogott, karján orkánkabát. Különleges varázst árasztott magából. Simont mintha valamiféle bizsergő áramütés érte volna. Nem tudta levenni szemét a lányról.
– Féltem, hogy nem jössz – mondta Simon és elvette a kabátot a lánytól, miközben leült.
– Olyan messze lakom.
– Iszol valamit?
– Kávét.
Simon rendelt.
– Mesélj, kíváncsi vagyok.
– Inkább kérdezz!
– Jó.
A lány ivott a kávéból.
– Mikor mentél férjhez?
– Tavaly szeptemberben.
– És már el is váltál?
– Még nem, eljöttem. Nem bírtam én azt.
– Rossz volt?
– Csak a haverok voltak a fontosak.
– A férjed mivel foglalkozott?
– Sportol.
– Milyen sportágban?
– Bunyózik.
– Menő?
– NB-I-es. Válogatott kerettag. Biztos ismered.
– Hogy hívják?
– Tomcsik.
– Nem hallottam még. Szereted ezt a sportot? Kicsit durva, nem?
– Az a legjobb benne. Izgalmas. Meg férfi sport.
– A férjed, férfi volt?
Nem lepte meg a kérdés. Maga elé nézett.
– Mérsékletes – válaszolta.
– Egy héten egyszer?
– Naptárba lehetett volna jegyezni.
– Dolgoztál?
– Nem.
– Mit csináltál otthon, egész nap?
– Vásároltam, takarítottam, főztem. Vártam a férjeméket.
Simon csodálkozott ezen a többes számon. Meg is kérdezte:
– Nem értem?
– Egyedül sohasem jött haza. Mindig haverokkal. Ettek, aztán elmentek.
– Téged nem vitt magával?
– Ritkán.
– Nem volt rossz?
– Eleinte, de megszoktam. Meg volt abban a házban egy másik lány is. Egy különálló villában laktunk. A haverjával bérelték közösen. Az a másik lány a barátjával élt együtt. Nem voltak házasok. Nóri tizenkilenc éves volt, azzal barátkoztam.
– Mást sohasem csináltál?
– Nem igen. Esetleg magnót hallgattam.
Hirtelen csend állt közéjük. Mind a ketten szomorú arccal néztek a távolba.
– Iszol egy kis szeszt? – kérdezte Simon.
– Csak egy kicsit, régen ittam már.
Konyakot rendelt Simon. Késve hozták. Addig szótlanok maradtak. Simon nézte a lányt. Szép volt. Sajnálta is. Szemük találkozott. Egybe fonódott, mintha már ki sem lehetne bogozni.
– Egészségedre! – emelte fel poharát Simon.
– Kösz! – felelte a lány és szájához emelte a poharat, belekóstolt. Megrázkódott. – Elszoktam már tőle.
– Miért jöttél el? – kérdezte a lánytól.
– Későn mentem egyszer haza, dolgom volt. Egy régi barátnőmmel találkoztam, akivel együtt laktam az intézetben. Otthon találtam egy idegen nővel, feküdtek az ágyban.
– Mit éreztél?
– Nem tudom, de meg tudtam volna ölni!
Pohara után nyúlt és a maradék italt kiitta, egy hajtásra.
– Pár napig még ott maradtam. Nem jött haza, napokon keresztül. Éreztem, nincs szüksége rám. Összecsomagoltam és eljöttem.
Simon nevetett. Látszott rajta a megkönnyebbülés. Jó volt, hogy elmondhatta.
– Máskor is előfordult, hogy nem jött haza?
– Ritkán. Egyszer elmaradt. Vagy négy napja nem láttam. Nem is tudtam, hol van. Csak a rendőrség kereste, meg a barátját, Szinest.
– Történt valami?
– Én nem tudtam semmiről. Állítólag orkánkabátokat loptak, meg magnót, fényképezőgépet. A szajrét ide hozták.
– A rendőrség téged is faggatott?
– Igazoltattak. Mit keresek itt? – kérdezték. Intézetben a helyem, kiskorú vagyok! Akkor még nem voltam megesküdve vele. Csak ott éltem. A rendőrségen azt mondták, vagy megmondok mindent a Szinesről, meg a férjemről, vagy megyek az intézetbe.
– Elárultad őket?
– Nem. Elmentem az intézetbe.
– Meddig voltál ott?
– Tíz hónapig.
– És akkor miért engedtek ki, hisz még most sem vagy tizennyolc éves?
– Hozzámentem.
Simon elgondolkodott. Cigarettát vett elő.
– Rágyújtasz?
– Nekem ez nagyon erős. Marlborót szoktam szívni, de ritkán.
Simon hozott egy dobozzal.
– Tessék – és a lány elé tette.
– Nem kellett volna.
– Most jól esik úgyis.
Erika rágyújtott. A füst lassan és egyenletesen töltötte meg a helyiségnek ezt a részét.
– Engedély, kellett a házassághoz?
– Persze. Meg is adták az intézetben, fel is öltöztem. Elmentünk az anyakönyvvezetőhöz, még mirtusz is volt. Nem esketett össze. Hiányzott a gyámhatóság engedélye.
Elkomorodott. Mélyet szívott a cigarettából. Lassan fújta ki a füstöt. Nézte a parazsat, a kígyózva felszálló füstöt. Halkan beszélt.
– Otthonra vágytam. Sohasem volt otthonom. Azért is mentem bele a házasságba.
– A szüleid?
– Apám Komlón él. Az anyám? Akkor találkoztam vele utoljára, mikor elmaradt az esküvőnk. Elrohantam, beültem egy taxiba, amelyet pont az anyám vezetett.
– Taxisofőr?
– Igen.
– Mit szólt?
– Semmit. Megkérdezte hová vigyen, mi ez a maskara rajtam, meg hogy, hogy vagyok?
– Most a legjobban! Miért nem felelted?
– Szerettem volna megpofozni. Éreztem, és talán akkor a legjobban, hogy nincs anyám. Ha volna, mennyivel másabb lenne az életem.
Simon vigasztalni akarta a lányt, de hirtelen nem tudta, mit mondjon.
– Hová mentél akkor?
– Haza az apámhoz. Egy időre, jó lesz ott is, gondoltam. De nem volt jó. Apám egy másik nővel élt együtt, az pedig féltékeny volt rám. Jobbnak láttam eljönni?
– Igen. A férjemhez. Aztán megjött az engedély és összeházasodtunk.
– Most mit csinálsz?
– Dolgozom, még egy hónapig.
– Aztán?
– Megyek a Balcsira. Van egy srácom. Club-bárban pincér. Ritkán ér rá. Elhatároztuk, lemegyünk nyárra. A vendéglátóiparhoz. Egy kicsit megszedjük magunkat.
– Komoly?
– Nem tudom. Figyelmes, törődik velem. Jobb, mint a férjemmel.
– Hány éves voltál, amikor eljöttél otthonról?
– Tizenhárom, vagy még annyi sem.
– Rossz volt otthon?
– Örökös veszekedés, meg verekedés. Az apám bányász. Sikta után mindig részegen jött haza. Összevesztek. Megverte az anyámat. Az anyám meg idegen pacákokat tartott. Mindig csak sírtam. El akartam szökni. Az apám megsejtette. Bezárt. Négy napig voltam a négy fal között. Mikor hazajött, azt mondtam: – Lemegyek a boltba kenyérért, nincs itthon. Adott egy százast, siessek. Figyelt az ablakból. Én meg elutaztam Pestre, a rokonokhoz. Többé nem is mentem haza.
Simon összeszorította a fogát, mélyet lélegzett. Úgy érezte, levegő hiányában szenved és megfullad. A levegővétel darabos sóhajtásba tört ki belőle. „Szép vagy, mindig tetszettél. Szegénykém. Milyen nehezen tud kiharcolni magának egy kis boldogságot” – gondolta Simon Lajos.
– Hány óra már? – kérdezte a lány.
– Még csak tizenegy. Sietsz?
– Fél egyre egy sráchoz megyek. Filmezek.
– Filmezel?
– Igen. Egy filmes srác vizsgafilmjében szerepelek.
– Mit játszol a filmben?
– Egy lányt, akit felszednek az országúton. Az autós fiú az festő. Felvisz a lakására. Modellt állok neki, szerelem kezdődik, de engem a festővel autóbaleset ér. A festő meghal.
Az egész film miről szól?
– Nem tudom, pedig nézegettem a forgatókönyvet.
– Ma mit vesztek fel?
– A modell részt. Tegnap már próbáltunk.
– Nem voltál zavarba?
– Ó, nem. Ők filmesek, más szemmel nézik.
Simon elmerült gondolataiban. Nem hallotta, mit mond a lány. Visszaemlékezett. „- Két évvel ezelőtt, sokszor találkoztam vele. Moziba vittem. Már akkor nagyon szép volt. Egyszer megkérdezte: – Mit akarsz tőlem? Akkor meglepett kérdése. – Semmit sem – mondtam akkor zavartan. – Hisz te még olyan gyerek vagy. Nem elég, ha a barátomnak nevezlek? Igazi barát vagy! Kész vagyok segíteni neked mindenben. És jól érzem magam veled. Többet nem láttam. Hiába kerestem. Kilépett a gyárból. Meg sem csókoltam, egyszer sem. Vagy a szeretőmnek kellett volna lennie? Nem, azt mégsem. És most vetkőzik. Idegenek előtt. Egyedül van. Sajnáljam, vagy segítsek rajta? Vagy akkori mulasztásomat pótoljam? – Nem volna szép tőlem!?”
Nem tudott dönteni. A lány látta, hogy töpreng.
– Szeretnék még veled találkozni.
– Mikor? – kérdezte Simon bizonytalanul és egy kicsit reménykedve is.
– Nem tudom. A filmezés, meg a balatoni út, egyenlőre leköti az időmet, de majd írok neked. Ott laksz még?
– Igen.
– Jó, hogy elmondtam neked, te mindig megértő voltál. – Simon érezte, hogy akart még valamit mondani, de a lány felállt, megölelte a fiút és kisietett az utcára.
Simon Lajos feldobott magányosságában, zavartan nézett utána.
Hozzászólások