A Baross utca és a Körút sarkán, egy presszóban találkoztak ezen a késő őszi délutánon. A két testvér, pénteki napon – lévén hétvége – meg a munka is befejeződött, itt adott találkát egymásnak. Ezt egy kis beszélgetésnek szánták, meg annak, hogy a spontán jövő gondolatokat, a kiszáradás ellen, sörrel öntözzék meg. Sok sörrel! Zsadár Miklós és öccse, Zsadár Feri ezt olyan „idő agyonütésnek” mondta mindig, ha már jobb nincs, ebben a magányos, albérletes világban. Legalább a hangulatuk, életkedvük legyen egy kicsit jobb.
Ott ültek a bejárattal szemben egy kis asztalnál. Az idősebb Zsadár választotta ezt a helyet, mondván: – Innen szemmel tarthatod az ajtót, láthatod ki lép be, ki megy ki. A két utca kereszteződésében legeltetheted szemed a jó nőkön!
– Nem is rossz! – csettintett nyelvével Zsadár Feri a fiatalabb, aki így húszévesen, csak három évvel született később Miklós bátyjánál. Középtermetű, testes fickó volt mind a kettő. Ezért olyan típusok, akikből több tucat cselleng az utcán, de ezt ők nem fogalmazták meg önmaguknak.
– Van egy új csajom, Pöttyi, ő is eljön! – törte meg a csendet az idősebb Zsadár. – Azért mondom, ne lepődj meg, ha betoppan.
– Nem fogok – mondta Feri, a fiatalabb, közömbösen és töltött a poharakba. Szótlanul ittak.
Pöttyi késve jött. Ez a barna, vékony lány rövid fiús frizurájával nem zavartatta magát. Látszott rajta, hogy az idővel nem is törődik.
– Szevasztok! – köszönt természetes lazasággal.
– Szevasz! Köszönt vissza az idősebb Zsadár és kezével irányította a lány mozgását, jelezve hova üljön le.
– Csókolom! – biccentett fejével, kissé zavartan Zsadár Feri.
– Ne mondd ezt! – kérlelte a lány határozottan. – Szevasz! Tegeződjünk! – kezet nyújtott a fiatalabb Zsadárnak. Ügyetlenül és zavartan fogta meg a lány kezét és visszategezte. Pár perc után úgy tűnt, mintha már hetek óta ismerné. A beszélgetés nehezen indult. Olyan, általános dolgokról csevegtek, hogy a fiatal Zsadár másnap már nem is emlékezett semmire. A társalgás ebben a semmitmondó általánosságban este tízig tartott. Közben zenét hallgattak, mert a presszóban egy árva zongoránál egy nagyhajú, középkorú fickó klimpírozott. Közben megittak nyolc üveg sört. Búcsúzkodásnál az idősebb Zsadár fizetett. Aztán felálltak az asztaltól a lánnyal együtt, aki kapkodva a táskáját kereste.
– Elkísérem Pöttyit haza, mindjárt jövök! – mondta az idősebb Zsadár és belekarolt a lányba. Zsadár Feri a szemével kísérte őket az ajtóig. Ott már szem elől tévesztette, eltűntek az utca forgatagában. Itt maradt egyedül, egykedvűen bámult maga elé. Nézte az üres sörösüvegeket, oldalukon a presszó fényei érdekes alakzatokban csillogtak. Most magányos volt. Körülnézett. A nők érdekelték volna, hogy gyógyírt találjon állapotára. A presszóban azonban sok öreg üldögélt, akik egykedvűen bámultak a semmibe. – Hol vannak a nők? Legalább is azok, akik hozzám illenének? – tette fel a kérdést önmagának. Aztán azon kezdett filozofálni, hogy állítólag a statisztika szerint, több nő van, mint férfi. Jelenleg itt az arányokkal valami baj van, mert az ő részére most éppen hiányzik. Ezért dühöngött egy pillanatig. Igazságtalannak tartotta az életet. Hirtelen lehajtotta maradék sörét, hogy enyhítse hevületét. Nyugtalanság fogta el. Felállt és kirohant a presszóból. A nagykabátját az utcán vette fel. – Nem akarok egyedül lenni, kell, aki velem legyen! – mondta maga elé dühödten. Szeretett volna kiabálni. Szemtelenül, minden nő arcába bámult. Azok keresztül néztek rajta, mint az ablaküvegen. Érzete szerint, űzött vadként járta az utcákat. A Rákóczi úton végig a Keletiig. Senki sem akart vele ismerkedni. Elkeseredésében felült egy hetvenhármas trolira és elment a Nyugati pályaudvarhoz. – Ott biztosan megismerkedem valakivel! – nyugtatta magát. – Múltkor is ott szólított meg egy szőke kontyos. Kár, hogy nem tudtam vele menni, mert műszakba kellett talpalnom. Pedig jó lett volna!
Körbejárta a pályaudvar épületét, be is ment, de itt sem vettek róla tudomást. Így telt el arányaiban céltalanul két kemény óra. Már kezdett fázni. Elhatározta, hazamegy és lefekszik. – Nincs ennek semmi értelme, felesleges időtöltés az egész! Most gyűlölte magát, hogy időtlennek tűnő drága idejét, melyből most annyi van, mint a pelyva, ilyen olcsó dolgokra pazarolja. Elindult a villamosmegállóhoz. A Podmaniczky utca sarkán szembe találta magát egy barna nővel. A nő mosolyogva nézett vissza rá. Zsadár Ferin különös bizsergő, meleg, torokszorító érzés futott át. Pár lépés után visszanézett a nőre, ő is hátrafordult és ez elegendő volt, hogy utána eredjen. Méregette. Kopott, fekete kabátot viselt. Lábán kitaposott sarkú fekete körömcipő. Haja csapzott volt. Fürtjei egybeálltak, mintha sampont sohasem látott volna. Olyan benyomást keltett, mintha most kelt volna ki az ágyból! Zsadár Feri arra gondolt: – Talán este tíz után kezdődik neki a nap? De most számára nem számított semmi, csak ez a nő, aki egy karnyújtásnyira ment előtte. Minden lépésére különös gonddal vigyázott. Járását megpróbálta kecsesre igazítani, olyan kívánatosra, a farát is billegette egy kicsit hozzá, de ez nem mindig sikerült neki. Lopva hátra pillantott, jön-e a fiú utána. Szándékát elérte, mert Zsadár Feri rövidítette a kettőjük közötti távolságot. Innentől kezdve arra figyelt, hogy ezt következetesen megtartsa. Nem akart tolakodó lenni. Azon gondolkodott, megszólítsa, vagy a következő megállóban felszálljon a villamosra? Hirtelen nem tudta eldönteni, mit tegyen. – Legjobb lesz mindent a nőre bízni! – mondta izgalmában nyugtatóul.
A nő megállt egy kirakat előtt. Úgy tett, mintha érdekelné. Zsadár Feri is megállt. Nézte a kirakatba kitett ruhákat. A nő rápillantott, így oldalvást. Várt. Zsadár Feri nem mozdult. A köztük lévő távolság csak egy karnyújtásnyi volt. Ha akarta volna, megfoghatná a vállát, megérinthetné a mellét. Ez a gondolatmenet forrósággal töltötte el, a vér a fejébe tódult. A nő cigarettát vett elő és a szokványos, szürke, kifakult, százszor feltett kérdéssel rukkolt elő: – Van egy kis tüze? Zsadár Feri kotorászott a zsebében, nehezen találta meg a dobozt. Kinyitotta, elővett egy szál gyufát, remegett a keze. Az első szál el is tört. – Bocsánat! – mondta halkan. A második már szuperált, sárgásvöröses lángot adott. A nő rágyújtott és megköszönte. Nagy nyugalommal fújta a füstöt, nyelvével végig simította a szája szélét. Zsadár Ferin kitört az izgalom, megfogta a nő derekát. Nem ellenkezett, csak ment előre. Zsadár Feri utólag tudta csak összerakni a mozaikokat. Egy mellékutcába találta magát a nővel. Még mindig fogta a derekát. Aztán egy gyér fényű lépcsőházba léptek, ahol csigalépcső vitt fel az emeletre. Nehezen, többször mellé lépve értek fel, a nő kulcsot vett elő. Az előszobából egy kis helyiségbe értek, melyben nem volt más csak egy hatalmas ágy, kockás pokróccal letakarva. Nem volt valami bizalomkeltő. Zsadár Feri megtorpant egy pillanatra. – Előre kérem a pénzt! – mondta határozottan a nő. Ez a kemény, kissé katonás hangnem olyan volt, mint egy kaszasuhintás. Kettévágta az időt, teret. Hirtelen világos lett minden. Zsadár Feri menekülni próbált, de a nő útját állta. – Fizetség nélkül nem lehet távozni! – szögezte le. Már bánta, hogy belement ebbe a játékba. Zsebébe nyúlt és a pénzt számolatlanul az ágyra dobta és kimenekült a szobából. Szerencsére a kulcs a zárban maradt, gyors fordítással feltépte az ajtót és kirohant a folyosóra. Hirtelen nem is tudta, merre kell mennie, ösztönösen lefelé igyekezett és megkönnyebbült, amikor az utcára kilépett.
Vissza sem nézett, felszállt az éppen arra jövő villamosra. Haragudott önmagára. Nem tudott másra gondolni, csak a nő csapzott hajára, kopott kabátjára, szürke, lárvaszerű arcára. Meg arra, ahogyan kellette magát, lépegetett előtte. Úgy érezte, hűtlen lett hozzá ez a város, a hatalmas kőrengeteg. Nem érezte jól magát most sehol sem. Valami nyomasztó érzés fogta el. Már hetek óta félt a magas házakkal övezett szűk utcákba bemenni. Oda, ahol az ég elérhetetlen messzeségben látszott, egy vékony nadrágszíj csíkként. Az volt az érzése, az utca két házsora, mint egy hatalmas prés, összeszorítja, kilapítja. A város rideg volt számára.
Ez a péntek este pedig nem hozott semmi jót. A pénteki napok különben nem voltak rosszak számára. Megállapította, ahogy ott ült a döcögő villamoson, hogy húszévesen ez az ezernegyvenötödik péntek is csak egy átlag nap volt az életében, egy furcsa kitérővel.
Hozzászólások