– Most kitalálták, hogy olvassák el a 2001: Űrodüsszeiát is – mondta Tom csak úgy mellesleg, miközben azokat a kicseszett műholdfotókat nézegette.
– 2001-et?! – hüledeztem. – Hiszen az több mint százéves regény. Mit értenek abból a mai fiatalok? Főleg azok, akik már itt születtek a Holdon. Jó hogy nem Vernét olvastatnak velük!
– Verne?! Még csak azt kéne. Mondtam is az osztályfőnöknek, hogy valami modernebb kell az osztálynak. Én értem, hogy itt a holdraszállás századik évfordulója, és minden arról szól, de azért mégis…
– Épp ma van az évforduló. Azt hallottam, hogy nagy ünnepséget rendeznek az Apolló-11 leszállási helyén. Koszorúzás, beszédek meg ilyesmik. A tévé is közvetíti. Kíváncsi lettem volna erre a ramazurira.
– Ami azt illeti én is szívesebben tévéznék a bázison a többiekkel, mint hogy veled töltsek el négy-öt órát ebben a túlfűtött holdjáróban.
Tom a szívemből szólt. Már két órája robogtunk a kihalt holdbéli tájon és még vissza volt az utunk fele. A fejesek megint találtak nekünk valami elfoglaltságot, hogy ezen az ünnepnapon se unatkozzunk. Ezúttal az volt a dicső feladat, hogy nézzük már meg egy közeli kisebb kráter alján azt a titokzatos izét, amit néhány napja szúrt ki egy műhold. Valami űrszemét lesz az vagy egy szokatlanul szabályos szikla. A hátunk közepére nem kívántuk ezt a kiruccanást.
– Mik vannak a képeken? – kérdeztem.
– Hengeres, kúpos végű objektum, félig a porba fúródva.
– Szerinted mi az?
Tom kinézett a holdjárónk szűk ablakán, mintha a kihalt, szürke tájból olvasná a választ.
– Ha engem kérdezel, bármi lehet: rakétafokozat, múlt századi űrszonda, exszovjet holdkomp, kínai űrfaszság. El tudod képzelni, hogy az elmúlt száz évben miket lőhettek fel ide titokban?! Ha ez a szar az Ezeréves Sólyom lenne, azon se csodálkoznék.
A kráter peremétől kétszáz méterre parkoltam le, onnan gyalog ereszkedtünk le a kétszáz méter mélységbe. A fejlámpánk fényében aggasztóan furcsa tárgy bontakozott ki.
– Ilyen űreszközt az életben nem láttam – mondta Tom. – Úgy néz ki, mint egy óriási lövedék.
– A kínaiak idióta kísérlete lehet. De miből lőhették ki? És miért?
Közelebb léptünk, hogy ajtót, feliratot keressünk az objektumon. Mégiscsak jelenteni kell valamit a bázisnak.
A nyitott ablakot a lövedék túloldalán találtuk meg. Ilyet se láttunk még azelőtt űrjárművön: leginkább az ősi gőzhajók ablakaihoz hasonlított, melyeket azokban a Földön készül dokumentumfilmekben láttam.
Egymásra néztünk Tommal. Kitaláltuk a másik gondolatát: ha van ablak, volt személyzet is. Bingó! Így legyen hetesünk a holdi lottón. A három fickó csontváza a kabin mélyén hevert. Tom és én nem először láttunk halottakat, de most égnek állt a hajunk. Az egykori űrhajósok nem viseltek szkafandert, helyette valami ódivatú maskarába voltak öltözve, fejükön az a furcsa henger alakú kalap… Hogy is hívják? Megvan: cilinder!
Tom időközben talált egy feliratot a külső borításon, az ablaktól nem messze: „Gun Club – 186…”
Az utolsó számot elnyelte a por.
– Jelenteni kellene – mondtam tétován.
– Hogyne – válaszolta Tom – azt hiszik, begolyóztunk.
– Én is azt hiszem.
– Hát… akkor zárjuk rövidre az egészet – mondta, és elindult felfelé.
A detonációba beleremegett a holdjárónk. Kicsit néztük még a kráterből felszálló füstöt, majd elindultunk haza.
– A kráterben egy kínai roncsot találtunk – jelentette Tom a bázisnak –, funkciója ismeretlen, megsemmisítésre került.
Monotonon ringatott minket a holdjárónk. Félóra is eltelt, amikor Tom megszólalt:
– Szerintem már véget ért a muri az Apolló-11-nél.
– Nem baj, majd megnézzük az ismétlést.
– De ez a 2001: Űrodüsszeia nem fér a fejembe. Ilyen elavult könyveket olvastatni?! Nem is értem…
Hozzászólások