Álmokat temettem tegnap,
bús földbe ástam összes
nyavalyám, üresen sorjáztak
mögöttem a leharcolt évek,
köröttem súlyos kazlakba
süppedt sárgán a korai nyár.
Ujjaim közt hidegen pereg
a kiporciózott idő, csak Isten
a tudója mennyi, mi hátra van,
dolgom lenne még elég,
mielőtt a világra hagynám
örökül magam.
Képzetemben fuvolahangok
szólnak, hívnak volt asszonyok,
a messziből üzen jó anyám,
kapaszkodót adni jöttek, de
megkéstek mind, nem is oly
messze már Kharón vár reám.
Aztán egy nap beledermed a
mozdulat az örök ragyogásba,
s tán a maradók marcangolják
majd lelkiismeretüket, mi volt
mi kimaradt, mit adhattunk
volna még egymásnak…
Hozzászólások