Időnkívüliek
Az űrhajó elhagyta a Földet, majd hamarosan a Naprendszert, aztán nemsokára a Tejutat. A vezérlőkabinban a három űrhajós kényelmesen hátradőlt az ülésén.
– Cseppet se irigylem a földlakókat – szólalt meg a kapitány. – Szörnyű lehet az idő fogságában élni.
– Feltételezhető – mondta erre az első tiszt –, hogy a mi őseink is abban éltek. De hogy hogyan szabadultak ki belőle, azt talán sose tudhatjuk meg.
– Várható volt – mondta a másodtiszt –, hogy egy, a miénknél jóval alacsonyabb rendű civilizációval fogunk találkozni. Különös, hogy annyiféle nép, és mind különböző nyelvet beszél. Meg kell tanulniuk egymásét, hogy kommunikálni tudjanak egymással. Szerencsére az agyhullámaik viszont eléggé erősek ahhoz, hogy mi fogni tudtuk, és így bárkivel képesek voltunk kommunikálni, akármilyen nyelven beszélt is.
– Lehet, hogy az agyhullámaik valamiképpen nyomot hagynak az írásaikban? – tette fel a kérdést a kapitány. – Mert azokat is könnyen tudtuk értelmezni, bármelyik nyelven.
– Érdekes, hogy mennyire bonyolultak a nyelveik – mondta a másodtiszt. – Mégis, egy legfeljebb háromoldalas szövegből már ki lehet következtetni az adott nyelv egész nyelvtani rendszerét, fogalomalkotási logikáját, szóképzési szabályait, az egész szókészletét, de még az egyes szavak jelentésbeli árnyalatait is. Így sajátítottam el én vagy félszáz nyelvet egyik délután, puszta kíváncsiságból. Persze, a mi agykapacitásunk messze meghaladja az övékét.
– Nem kevésbé érdekes – mondta az első tiszt –, hogy bár évezredek óta gyűjtik az ismereteiket a világról, még mindig számottevőek a hiányosságaik. Persze, ez is az agykapacitásukkal magyarázható. Én például egy alkalommal láttam, ahogy egy alma éppen esik le a fájáról[1]. Még mielőtt földet ért volna, kikövetkeztettem e jelenségből és képletekbe foglaltam magamban a fizikának valamennyi, a bolygón érvényes törvényét. Amihez a földlakóknak hosszú évszázadokra volt szükségük.
– Mindenesetre szerethető lények, és megvan a magukhoz való eszük – mondta a kapitány. – Én tegnap este végigolvastam az Odüsszeiát egy villám fényénél. Szórakoztató olvasmány, és megerősíti ezt a benyomásomat… Hamarosan meg is érkezünk a galaxisunkhoz – folytatta nemsokára. – A földi időmérő szerint két és félmillió év telt el közben. Vagyis a földlakóknak ennyi ideig tartana, hogy eljussanak hozzánk, a fény sebességével utazva. Ők még csak ebben a lehetőségben tudnak gondolkodni. Igaz, már sejtelmük van arról, amellyel mi élünk[2].
[1]A legenda szerint Newton elméjében egy, a fájáról éppen leeső alma láttán fogant meg a gravitációs elmélet. (A legenda másik változata szerint az alma a fejére esett.)
[2]Utalás az ún. féreglyukakra, melyek a feltételezések szerint hatalmas távolságokat hidalnak át a téridőben.
Hozzászólások