Az ítész
Bölcs remetének tartanak, pedig nyomába se érhetek néhai mesteremnek – nyugodjék békében. Mikor tanítványául fogadott, azt mondta, mozgalmas, kalandos, megpróbáltatásokban és fordulatokban gazdag életem oly sok tanulsággal szolgál, hogy jószerével bárki fordulhat majd hozzám tanácsért. Tény, hogy még sose vallottam szégyent. Legutóbb, alig néhány napja, egy valamikori bíró keresett fel zarándokútja során, nem kis meglepetésemre.
– A legszentebb dolog volt számomra az igazságosság – kezdte a mondanivalóját. – Kér-lelhetetlen szigorral ítélkeztem, ami miatt igen nagy tekintélyre és megbecsülésre tettem szert. Enyhítő körülmények nem léteztek számomra, csak bűn volt és méltó büntetés. Egyszer mégis égbekiáltó igazságtalanságot követtem el, és ma se értem, hogy miért: életfogytiglani rabságra ítéltem valakit, pedig ártatlannak találtam. Furcsamód elégtételt éreztem, és tiszta volt a lelkiismeretem: mintha felsőbb sugallatra hoztam volna azt az ítéletet. Sok év elteltével azonban egy napon arra ébredtem, talán egy álmom nyomán, amire nem emlékeztem, hogy bűntudat gyötör. Azóta se tudok szabadulni tőle. A hivatásomat otthagytam, a vagyonomból pedig csak annyit tartottam meg, amennyiből szerényen eléldegélhetek. Rendszeresen tartok szigorú böjtöt és gyakorta kelek zarándokútra, de mindhiába. Tudom, csak akkor lelnék megnyugvást, ha elnyerném az ő megbocsátását.
– A megbocsátás nem gyógyír a bűntudatra – szólaltam meg némi gondolkozás után –, csak a vezeklés. A megbocsátás ugyanis csak azt oldozza fel, aki ellen vétkeztünk; az ő lelkét tisztítja meg a sérelemtől, haragtól, vagy akár a gyűlölettől és bosszúvágytól, csak az ő lelkének hoz megbékélést. A sértő, a vétkes, a bűnös csak önkéntes vezeklés által nyerhet feloldozást. Ha életfogytig tartó rabságra ítélted azt az ártatlant, akkor életed végéig vezekelned kell. Ám könnyíthet a lelkiismereteden például annak a gondolata, hogy ő időközben megszökhetett a börtönből, és új életet kezdett valahol, ahol nem ismerték és nem keresték, vagy akár a világtól elvonulva. Miért ne hihetnél benne?
– A Várbörtönbe zárattam – mondta –, ahonnan szinte lehetetlen megszökni.
– Szinte lehetetlen, tehát lehetséges – mondtam erre én. – Abban is hihetsz, a lelkiismereteden könnyítendő, hogy elkövetett valami súlyos bűnt, amire nem derült fény, és amiért valóban életfogytig tartó rabságot érdemelt volna. Vagy éppen egy ilyen bűn elkövetését forgatta a fejében. Tudtodon kívül bár, de mindkét esetben helyesen ítélkeztél. Talán éppen ez volt ama felsőbb sugallat mögött, Isten a tudója. Minderről bizonyosságot ugyan nem szerezhetsz, hinni azonban hihetsz benne, és akkor fel is hagyhatsz a vezekléssel. A hit olykor fontosabb és hasznosabb, mint a bizonyosság. Ennél többet nem is nagyon mondhatnék.
– Köszönöm, hogy meghallgattál – válaszolta némi gondolkodás után. – Azt hiszem, sokat segítettél.
Nem ismert fel. Igaz, csak egy futó pillantást vetett rám, amikor kimondta fölöttem azt az ítéletet, és sok-sok esztendő eltelt azóta. Nem bocsátottam meg neki, és nem is fogok. Valójában nincs mit. Annak idején súlyos bűnt követtem el, amiért életfogytiglani büntetést érdemeltem volna, de nem derült rá fény. Vérszemet kaptam, és egy újabb, hasonló bűn elkövetését forgattam a fejemben, de már nem állt módomban végrehajtanom. Szökésem a Várbörtönből regénybe illő történet, ahogy mondani szokás.
Hozzászólások