Dr. Vargha Dezső | A Pécsi Dalárda története (1847, 1862-1949) – 15. rész

Kultúra, művészet

A Pécsi Dalárda története (1847, 1862-1949) – 15. rész

„Édes Hazánk, kedves dalunk, Érted élünk, érted halunk!”
(A dalárda jeligéje)


A visszaesés, széthúzás évei után újabb debreceni országos diadal – első hellyel megkoronázva (1879-1882)

Wachauer Károly (A szerző felvétele)

Mit gondol a kedves (nyájas) olvasó, mi történt a bécsi diadal után? Aki arra tippel, hogy – „jó pécsi szokás szerint” – nagy volt visszaesés, az nyert! A következő pár év a személyes torzsalkodás, a szakmai visszaesés, a kibontakozás-keresés jegyében telt el. Elsőként az első- és a másod karmester jogköreit csorbította meg a választmány oly módon, hogy nem állíthatták össze a hangversenyek műsorát, és nem ők vehették föl a dalárda működő tagjait – a vezetők akarata ellenére. A máskor oly temperamentumos és célratörő Wachauer Károly (1829-1890) ekkorra már kezdett fáradni, nem harcolt a régi tűzzel. Ellenben a másod karnagy, Hoffer Károly (1843-1921) nem hagyta annyiban. Véleményét Haksch Lajos (1862-1939, szimbolikus a születési dátuma, amely megegyezik szeretett dalárdájának megalakulásával) könyve így fogalmazta meg („A negyven éves Pécsi Dalárda története 1862-1902”): „Ha ti lanyhaságot láttok a vezetésben, hát adjátok ide néha-néha nekem a gyeplőt, majd fölrázom én a tespedőket. Ne okoljátok ti a vezetést a saját lomhaságotokért, csak engedjétek, hogy én is vezesselek benneteket.”

Meg is beszélte számos taggal azt a tervét, hogy a közgyűlésen majd olyan határozatot fognak támogatni, amelynek értelmében a két karmester jogkörét „megfelezik.” Eljött a közgyűlés napja, azonban cserbenhagyták őt, nem támogatták akkor, amikor kellett volna. Erre pedig ő nagy elhatározásra jutott: lemondott a karmesteri pozíciójáról! De voltak olyan rövidlátók, akiknek ez sem volt elég. Tagként őt is kötelezni akarták a műsort-betanuló próbák látogatására… Ez más sok volt néki: kilépett az egyesületből! Megtörtént tehát az a szégyen, hogy az énekkar „motorja” elhagyta őket. Erre persze nagy lett a kapkodás, és hogy valamennyire mentsék a menthetőt, tiszteletbéli taggá választották. Az indoklás szerint: „… az egylet érdekében tanúsított szorgalmát, tevékeny és hasznos munkásságát, az egylet történetében kiváló szerepet játszó érdemeit” vették figyelembe…

Természetesen ez az állapot az addig tevékeny tagokat gondolkodtatta el. Ennek egyik példája Szigriszt József lett: az 1880. évi közgyűlés előtt lemondott alelnöki tisztségéről – hasonlóan Hoffer Károlyhoz. Hasonló volt az erre adott reakció is: múltbéli érdemeire való tekintettel tiszteletbéli örökös alelnöknek választották meg.

Haksch Lajos (Forrás: Wikipédia)

Hoffer Károlyt azonban nem lehetett „legyőzni.” A tavaszi közgyűlésen elfogadták az előzőekben nem akceptált javaslatát a két karmester feladatainak elosztásáról. Ezt viszont az érzékeny Wachauer nem vette jó néven. Csak hosszas rábeszélésre békélt meg, és fogadta el nyárra ezt a megoldást.

A visszaesés azonban anyagilag nem tett jót a férfikórusnak, nagy pénzügyi hiány lépett föl. Ezt a választmány úgy próbálta „eltűntetni”, hogy az év végi adventi időszakban „kedélyes estéket” rendezett árverésekkel egybekötve. Ez azonban nem nagyon segített rajtuk. Már csak azért sem, mivel a tagok egy része sem mutatott nagy aktivitást a föllépéseknél. A választmány ugyanis „dörgedelmes” határozatot hozott a szervezettség és a hatékony művészi munka emelése érdekében. Azonban az ennek érdekében létrehozott bizottság „sem erőltette meg magát” saját határozata végrehajtásában! …

Bánffay Simon (Forrás: Wikipédia)

Mivel ez a visszaesés áthúzódott 1881-re is, most már a mindig szigorú elnök, Bánffay (Baumholczer) Simon (1819-1902, néki pedig a halála ideje szimbolikus, mivel a dalkör negyven éves évfordulójának évében történt) is lépett, jobban mondva lemondott elnöki pozíciójáról! Csak ekkor ébredtek föl az addig tespedtségbe süppedő tagok, és addig könyörögtek néki, amíg elhatározásának megváltoztatására bírták, és a közgyűlés nyomására „visszaült az elnöki székbe.” Addigra azonban már a Pécsi Dalárda presztizse sínylette meg a visszaesést, mivel a hangverseny-életben hosszú időn át alig jelentek meg, léptek föl.

A mindig kreatív, előre tekintő Bánffay Simon ekkor egy váratlan ötlettel állott elő: a művészi munka emelése érdekében, és az országos dalos életbe való visszatérés reményében lépjenek vissza a pécsi dalosok az országos szövetségbe! Elnökük tekintélyes föllépése hatott: a Pécsi Dalárda visszalépett az országos szervezetbe. A szervezeti-szakmai visszaesés tehát megszűnt, az anyagi azonban még kísértett, és ezt nehéz volt megszűntetni.

Id. Ábrányi Kornél (Forrás: Wikipédia)

Ha az okokat keresték a visszaesésben, egy koránt sem elhanyagolható szubjektív okra is rámutatott a választmány: magának a közönségnek káros szokására. Ugyanis sokan egyre jobban elhanyagolták a hangverseny-látogatást, és az utána következő táncot szorgalmazták kiterjeszteni, báli hangulatot teremtvén a művészi éneklés rovására. Mivel már az egyesület megszűntetése (!) is fölmerült egyeseknél, drasztikus szervezeti lépésekre volt szükség. Új alapszabályt léptettek életbe tehát, amely szerint a tiszteletbéli tagság mellett elismerte a támogatói-védnöki státuszt is (gondolván az anyagi támogatást biztosítókra), és megszűntette az addigi visszaesésért nagyban felelős pártoló tagsági intézményt. A szakmai, szervezeti, anyagi munka javítása, emelése érdekében a pártoló tagság intézményét jogaikkal és kötelességeikkel együtt szűntették meg.

József Károly főherceg (Forrás: Wikipédia)

Az egyesület anyagi forrásainak biztosítása érdekében, a tiszteletbéli tagok tekintélye, kapcsolatai, a védnökök pénzügyi segítsége mellett a működő tagok havi 50 krajcár tagdíjából, a hangversenyek jövedelmeiből tervezték fedezni a fölmerülő költségeket. A költségek csökkentése érdekében a legszigorúbb takarékosságot vezették be. A karmesterek tiszteletdíját megszűntették, az addigi bérelt helyiségükből átköltöztek a város tanácsa által ingyen biztosított régi belvárosi fiúiskolába, minden felesleges ingóságukat pedig pénzzé tették. Wachauer Károly azonban ennek ellenére olyan mértékben elkedvetlenedett, hogy meg sem várván az eredményt, lemondott, kilépett – mivel azonban ő sem tudott élni a művészi hivatása, a Pécsi Dalárda nélkül, ez az elhatározása csak egy évig tartott.

Hubay Jenő (Forrás: Wikipédia)

Ha az 1879 őszétől 1880 tavaszáig tartó egyesületi évet nézzük, az alapszabályban előírt dalestek mellett két önálló hangversenyt rendeztek. Amikor József Károly főherceg (1833-1905, József nádor fia, ifj. József főherceg apja) Pécsre érkezett, tiszteletére a Rákóczi úti Engel-kertben léptek föl (a főherceg jelenlétében), az év végén pedig a „szokásos” szilveszter-estélyt tartották meg. Az akkori színházban – a Mária utcai Oertzen-házban – Hubay (Huber) Jenő (1858-1937) hegedű- és Aggházy Károly (1855-1918) zongoraművész hangversenyén közreműködött a dalárda. Mivel Hubay Jenő édesapjához, Huber (Hubay) Károlyhoz (1828-1885) régi kapcsolat fűzte dalosainkat, ennek a hangversenynek a rendezését a Pécsi Dalárda vállalta magára. Az ebből befolyó jövedelem felét a tervezett Rudolphinum Árvaház javára adták.

Aggházy Károly
(Forrás: Wikipédia)

Bonyháddal régi, szoros kapcsolatban állottak. Ezért 1879. augusztus 17.-én ide látogattak, az ottani dalárda zászlószentelési ünnepélyén léptek föl, ráadásul Pécs színeivel pompázó 4 méteres (!) szalagot kötöttek föl a bonyhádi testvér-egyesület zászlajára. Mivel mind a szekszárdi, mind a bátaszéki dalosok szintén közreműködtek itt, újabb dalos-barátságok születtek tehát ezen a jeles eseményen. A Bonyhádi Dalárda jegyzőkönyvi dicsérettel emlékezett meg a pécsiek vendégszerepléséről, a Pécsi Dalárda hosszú méltatása olvasható itt – a további támogatásuk igénye mellett.

Huber Károly (Forrás: Wikipédia)

Ki kell emelnünk 1880-ban azt a városi megmozdulást, amelyet a szabad királyi rang elérésének 100. évfordulóján rendeztek meg. Ennek előestéjén a Széchenyi téri Ribay Kávéház teraszán, annak „függőkertjében” – a mai megyei önkormányzat épületének előterében – énekeltek, amelyet nagy tűzijáték követett.

Bonyhádi Algimnázium (Forrás: Wikipédia)

Pécs városába érkezett maga I. Ferenc József (1830-1916) magyar király 1880. szeptember 24.-én a megyénkben zajló közös hadsereg-béli hadgyakorlat megszemlélése alkalmából. Ekkor esti szerenádot adtak „őfelségének.” Műsorukon Wachauer: „Alkalmi himnusz”, Thern Károly: „Dalünnepen”, Weinwurm: „Vasárnap reggelén” című férfikari műve szerepelt a mai Szent István téri püspöki palota előtt, ahol megszállt a magyar király.

I. Ferenc József magyar király (Forrás: Wikipédia)

Ferenc József az erkélyen tartózkodott a szerenád idején, és amikor műsoruk végeztével Bánffay Simon elnököt fogadta, és a dalárda „belső viszonyai felől élénk érdeklődéssel kérdezősködött”, elmondta, hogy az elhangzott dalok megszólaltatását „igaz gyönyörűséggel hallgatta.” (Idézet ismét szorgalmas krónikásunktól, Haksch Lajostól.)

Az 1880. év adventjén négy vasárnapi hangversenyt adtak. Ez azonban nem tartozott a kórus legsikerültebb föllépéseinek sorába – amelyet az ezeken gyér számban megjelent közönség is világosan „jelzett.” Az egyik alapszabály-szerű dalestjükön pedig a Rudolf (vagy ahogy az akkori magyar lapok, így a pécsiek is írták Rezső) trónörökösről elnevezendő, épülő Rudolphinum Árvaház javára történő adakozásra szólítottak föl.

Az 1881/1882-es egyesületi év művészeti-szervezeti szempontból sajnos nagyon rosszul sikerült, bár fölvillant bíztató jel is. Ez utóbbira példa Hoffer Károly zeneszerzőként való bemutatkozása. Vokál-miséjét nagy sikerrel szólaltatták meg a Lyceum templomban, nagyszámú hallgatóság előtt. Októberben a Király utcai Hattyú-teremben a városi zenekarral hangversenyezett a férfikórus, a hat műsorszámból háromban működött közre. Ebben az évben a hagyományos szilveszter-est is „elég bágyadtra” sikeredett, a következő év elején pedig a Pécs-Baranyai Kertészeti Egylet kiállításának megnyitására hívták meg őket Erkel: Himnusz-ának eléneklésére. Természetesen megtartották a „szokásos” négy alapszabály-szerű dalestjüket is – minden különösebb visszhang nélkül.

Hogy optimista hangulatba kerüljünk mégis, búcsúzzunk ezektől az évektől Haksch Lajos lelkesen optimista szavaival: „A komikummal határos ez a tétlenség, ha emellé elgondoljuk azt, hogy épp ez időben volt a Pécsi Dalárda énekkara a legizmosabb: hogy szinte őserő szunnyadt ez idő alatt izmaiban, amelynek fölkeltésére el kellett hangzania az ez után következő év harczra (sic!) hívó szavának, hogy a lomha oroszlán megmozduljon, s a hosszú siesta (sic!) után jól kinyújtózkodván megmutogassa karmait, s halassa (sic!) hangját, mely megremegtesse (sic!), és ismét félő tiszteletre  gerjeszsze (sic!) a már-már életében is kételkedőket.”

Erkel Gyula (Forrás: Wikipédia)

Első látásra furcsa fogadtatása volt az országos szövetségben annak az írásos szándéknak, amelyben közölték: újból tagjai szeretnének lenni a pécsiek az országos dalos mozgalomnak az országos szövetség által. Ennek a furcsaságnak – amely azonban kedvezően hatott a pécsiekre – az volt az oka, hogy éppen az az Ábrányi (Eördögh) Kornél (1822-1903) országos titkár is kifejezte örömét a pécsiek döntésére, akinek három évvel azelőtt nem kis szerepe volt abban, hogy a Pécsi Dalárda – jogos sérelmeit követvén – kilépett a szövetségből. (Amiről az előző részek egyikében már bőven szót ejtettünk.) Bánffay Simon javaslata – mint oly sokszor a múltban – ismét „telibe talált”, már csak azért is, mivel ebben az évben írták ki a debreceni országos dalosverseny időpontját, és ha már így alakult, a pécsiek nem voltak restek, erre is azon nyomban elküldték a nevezésüket. A jelentkezést elfogadó országos körlevél szerint Erkel Gyula (1842-1909): „Ébresztő” (Bajza József /1804-1858/ költeményére) című kórusműve volt a kötelezően előadandó darab.

Debreceni városrészlet anno (Forrás: Wikipédia)

És jött 1882 nyara, a debreceni országos dalosversenyre való fölkészülés ideje, ugyanis maga a verseny augusztus közepére lett kiírva, és amikor mindent elrendeztek a „mieink”, már július közepére járt az idő…

Azt még okvetlenül tudni kell, hogy a tavaszi közgyűlésen – a lemondott Wachauer Károly helyett – Rzimek Vencelt választották meg első karmesternek, tehát ő vezette a fölkészülést. A választmány – ahogy illik, és ahogy az alapszabály is előírta – megválasztotta azt a 18 dalost – Hoffer Károllyal az élen –, aki a Pécsi Dalárdát a versenyen képviselte – a karmester mellett. (Természetesen főként a tagok közül más is elutazhatott a „Kálvinista Rómába.”)

Hoffer Károly (Forrás: Wikipédia)

És akkor megmutatta a Pécsi Dalárda, milyen is az a „dél-dunántúli virtus.” Hiába tűzött a nap, hiába voltak koránt sem ideálisak a körülmények, jártak a próbákra rendületlenül, amelyek minden nap (!) zajlottak az új egyesületi helyiségben. Az magától értetődő volt, hogy a kötelező versenyművet az első karmester tanítsa be, de a többi előadni kívánt művet már Hoffer Károly másod-karmester vállalta magára, és besegítettek nékik azok a tagok is, akik noha nem voltak benne a „versenyzői keretben”, de elutazni kívántak velük, buzdítani őket útjuk-szereplésük során. Rzimek Vencelnek – aki mint a nevéből is adódott – nem volt magyar származású, a magyaros hangzásról, a hazai érzésről okos tanácsolat adtak a választmány tagjai is. Mindenki összefogott tehát, félresöpörték vélt vagy valós ellentéteiket, és csak egy cél lebegett mindegyikük előtt: megnyerni a versenyt, megmutatni az országos vezetőségnek, a hazai dalosoknak azt, hogy a Pécsi Dalárda újra az első kórusa az országnak! …

Bár „acélosan meneteltek” a cívis város felé a tekintélyes erejű zászlótartójuk, Katics Ignác vezetésével – kellett ugyanis az erő annak, aki azt a nagy zászlót a tekintélyes zászlórúddal és a számtalan ékes szalaggal együtt viszi  minden fölvonuláskor, és meglobogtatja, ha kell –, bennük volt az a szorongás is, mivel tudták: három év alatt változott a dalos élet, fogadtatásuk előtt pedig kérdőjelek merültek föl mindegyikükben. Azt viszont jól tudták, hogy az akkori mértékkel nehéznek számító kötelező énekszámot jól elsajátították szakmailag, a szabadon választott kórusműveket is jól megtanulták, jó karnagyaik készítették föl őket, és ezek a tények „helyre tették” az önbizalmukat.

Ami a megérkezésüket, bevonulásukat illeti, sajnos „bejöttek” a sejtéseik: bizony hűvösen fogadták őket, és ebben az is benne volt, hogy a Pécsi Dalárda bizonyára nem az már, ami volt évekkel azelőtt. A nyilvános próbák egyikén ez a gonosz sejtés „muníciót is kapott”, mégpedig egy váratlan helyről: a ”dalárda oszlopa”, Hoffer Károly ugyanis a kötelező énekszám egy helyén – mai szóval élvén – „bakizott”, azaz hallhatóan megbicsaklott a hangja. Több se kellett a (főként fővárosi) rosszmájúaknak, elindították a „suttogó propagandát”, amely csakhamar eljutott a távíró segítségével a (főként fővárosi) barátaikhoz is. És még ez sem volt elég: egy „vérszegény,” és persze hasonlóan rosszindulatú indítvány szerint ki is kell zárni őket, mivel tagjaik közül vannak, akik fizetést vesznek föl részvételükért-éneklésükért. Csakhamar kiderült azonban, hogy „bakot lőttek”, mivel nem a dalárdától vett föl juttatást Hoffer és néhány társa, hanem a „civil életben” betöltött hivatásuk okán, ugyanis ők egyben a pécsi székesegyház kórusának a tagjai is voltak, és szerepléseik tiszteletdíjairól volt szó.

Ezt a cselvetést a Debreceni Szemle is nagyon zokon vette, amikor így írt: „Csak megbotránkozásunknak adhatunk kifejezést afölött, hogy a közgyűlésen akadt olyan ifjú, éretlen indítvány, mely a pécsieket a versenytérről leszorítani akarta merészelni. – Tessék csak a pécsiekkel mindig versenyezni, mert meg lehetünk győződve, hogy amikor ők legyőzve leendenek (sic!), a magyar dalárügy óriási magaslaton álland (sic).”

A „pécsiek nagy napjára” 1882. augusztus 17.-én került sor. Ekkor volt az első versenynap, és ők a versenyző kórusok közül a hatodikak voltak a sorban. Mivel mint már mondottam, a kötelező versenymű, Erkel Gyula: „Ébresztő”-je nehéz volt, olyan, akkor neves kórusok, mind a kolozsvári, a losonci, a miskolci dalosok karmestereikkel együtt bizony elbuktak a megszólaltatásukkor. Ahogy a drága Haksch Lajosunk érzékletesen leírta: „… mesterséges átmeneti nehézségei, rövid időközökben változó hangnemei, ritmusa, ütembeosztása mindmegannyi tőrvetés, csupa Scylla és Charybdis, ha egyikbe nem, a másikba okvetlen belevész a kar, s  végül mégis ha kimászik, hát addigra úgy kimerül, hogy a czélpontnál (sic!), ahol pedig még egy utolsó erőpróba várakozik rá, letörve rogy össze. Ennyi nehézség mellett hol marad a szép előadás, a kerekdedség, az értelmezés, a csinos forma? …”

A már megemlített Debreceni Szemle is „rátromfolt” szakértője szavaival: „… a karnagy urak legtöbbje az előírt jegyekre kellő figyelmet nem fordított…”

Ha már kellően fölcsigáztam a kedves olvasó hangulatát a pécsiek szereplése előtt, sürgősen le is kell hűtenem a várakozás kezdeti izgalmát: amíg ugyanis az addigi dalos egyesületeket színre lépésükkor üdvözlő, de legalábbis várakozás teli taps fogadta, a pécsiek megjelenését hideg közöny. Az ottani tenyerek csak nem akartak összeverődni! Szokás volt akkor koszorúkat is dobálni a rajongóktól a színpadra, és amíg az addigiaknak mind jutott belőle, a mieinket egy sem üdvözölte. „… a pécsi nem kap még egy szegfűszálat sem” – rótta a papírra a fölháborodott Haksch Lajos!

Aki ezt olvassa majd a mecsekalji utódok közül, megnyugodhat: a mieinket ezek a tények csak fölvillanyozták. De adjuk át a szót a már idézett krónikásunknak: „Se’ baj! Rzimek jelt ad, a dalárda énekel és énekel, és játszik a nehézségekkel, és színez, és domborít, aztán mikor ifjú könnyedséggel befutja a pályát, még mindig friss erővel csap neki az utolsó gátnak, és a tegnapi gixer (sic!) hőse, Hoffer, meg az ő kardhordozói, Dória és Hillebrand, szinte pihentnek látszó, kimeríthetetlen erővel harsogják a finále (sic!) magas hangjait, mihez a többi hangok teljes tüdővel, tömören, gömbölyűen adják a harmoniát (sic!).”

És most jöjjön a megérdemelt finálé: „Egyszeriben megváltozik a hűvös temperatúra, halántékot lüktető hőség rohan át az ereken, lázban az egész hallgatóság, és a komoly zsűri. Még el sem hangzanak az utolsó akkordok, a végső gátugrás után van még néhány ütem síkfutás… Ezt már be sem várja a közönség, egetverő orkánként zúg föl az éljenzés. Döng a színház minden porczikája (sic!), kalapok röpülnek a levegőbe, a hölgyek zsebkendőiket lobogtatják, s ami virág a keblen és kézben véletlen még ott hervadoz a tropikus hőségben, az mind fölröpül a színpadra, s velök (sic!) néhány enthuziaszta ifjúnak az ilyen kalandot elbíró pörge kalapja is.”

Pécsi Vasútállomás /Indóház/ (Forrás: Wikipédia)

Illő lesz már bemutatni az akkori zsűri ismert, és ma már nem ismert tagjait: Erkel Ferenc (1810-1893), Huber Károly, Simonffy Kálmán (1832-1888), Erkel Gyula, Zimay László (1833-1900), Engeszer (Engesser) Mátyás (1812-1885), ifj. Hubai Károly (Huber Károly fia, Hubay Jenő testvére), Ábrányi Kornél, Hitessy Lajos, Maróczi János, Komlóssy Lajos. Ők is csatlakoztak a közönség „ítéletéhez”, amikor a legnehezebb első csoport, az ún. kötött-verseny csoport első díjával a Pécsi Dalárdát „koronázták meg” egyedül! Ez volt Debrecen város díja, födeles nagy ezüst serleg (melynek födelét oxidált ezüst ló, a Pagazus díszítette) a város címerével, rajta a körirattal: „Versenydíj szab. kir. Debrecen városától az 1882-ik évi országos dalárünnepélyen.”

Pécsi Nemzeti Kaszinó anno (Forrás: Régi Pécs Facebook)

Mondanom sem kell, milyen „nagy kő esett le” a pécsiek szívéről ilyen otthoni és itteni események után. De a Pécsett maradók is nagy aggodalomban voltak: eljutottak hozzájuk ugyanis a pesti sajtóban olvasott intrikus sejtetések. Az otthoni fogadtatás illusztrálására megint „kötelező” átadni a szót a lelkes Haksch Lajosnak: „… a győzelem hírére egyszerre lázba gurult az egész város. Örömükben hinni sem akartak az emberek a távirati értesítésnek, mely az első díj hírét hozta, s megint csak a nyomtatott betűnek hitték el, hogy a Pécsi Dalárda nem halt meg, sőt újjászületett – ugyanazon lapok közléseiből, melyek napokkal előbb a Pécsi Dalárda rekviemjét zengték.

A vaspályaháznál (indóháznál, mai szóval vasúti pályaudvaron) a város népének csaknem fele (!) fogadta, élén a polgármesterrel, a nemzeti kaszinó küldöttségével. A nők megkoszorúzták az egyesület zászlóját, a tagokat pedig elhalmozták virággal. Az egész útvonal, merre a katonabanda Rákóczi-marssára (sic!) elvonultak a győzők, föl volt lobogózva, s ezernyi ezer ember lelkes éljenzése kísérte őket föl az egyesületi helyiségig. Este a nemzeti kaszinó a győztes Pécsi Dalárda tiszteletére nagy bankettet rendezett, melyen a város kitűnőségei teljes számmal vettek részt.”

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “A Pécsi Dalárda története (1847, 1862-1949) – 15. rész”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés