Mint az alsó középosztály oszlopos tagja busszal járok. Körbevesznek az ismerős arcok, melyekhez rendszerint történeteket is gyártok. A kutyát sétáltató idősödő úr egészen biztos mérnök, özvegy, mert szomorú az arca, és sosem látok körülötte senkit, ha még a zebra előtt találkozunk, akkor tudom, hogy nem vagyok késésben. Csodálatom örök tárgya a hölgy, aki kisegít a zöldségesnél. Szenvedéllyel szívja a cigarettáját, mivel egy foga sincs, így az arca könnyedén és puhán esik össze minden szippantásánál, ez az összeomlás filozofikus mélységeket rejt, így telünk meg életerővel, majd fújjuk azt ki, mintha nem lenne rá a továbbiakban szükségünk.
A színes nadrágot és ocsmányságokat ordító félkegyelmű ismerősöm rokonlélek, mert kiemelt figyelmet fordít ő is a madarakra, hiszi, hogy egy nagy szervezet tagjaként nekem a védelmükre befolyásom van. Bár lenne!
Az utcát karbantartó soha körbe nem seprők is szép napot kívánnak, mielőtt felszállok a buszra.
A Kórház térnél száll fel és leül velem szembe. Fess, fekete-fehér halszálkás öltönyt visel, hozzáillő nyakkendővel, ezen a snassz mezei kedden. Elromlott az autója, csak nekünk, egyszerű munkásosztálynak jár a nyáron zsúfolt, levegőtlen, télen hideg fűtetlen busz. Ez a típus csak ritkán szál fel a szegények hintójára. Tanár, orvos, vagy régi párttitkár.
Mivel a lelkem néha oly érzéketlen, mint a szemellenzős bányalónak, csak egy megálló után veszem észre, hogy gyűlöl. A hideg kék szeméből árad az utálat. Megvetően néz rám, és én azonnal tudom mi a baj. A maszkom csak az számat takarja, nem húztam fel az orromra.
A világ manapság szürreálissá vált, ha egy éve látom magam és az utazókat egy varázsgömbben, nem hiszem el, hogy ez megtörténhet. A maszk alatt a legjobb a csend, a hangot nehezen engedi át, ha az orromra is felhúzom, még lélegezni is csak nehezen tudok. Én tudom, ő nem, hogy hét tüdőgyulladás és egy embólia után a tüdőm már csak csökkenten működik.
Fél! Rám vetíti azt, és kikiált bűnbaknak, ha elkapja, akkor annak kizárólag én leszek az oka – olvasom ki a szeméből.
Megsajnálom! Ezt a korosztályt meg kellene becsülni a bölcsességükért, feltéve, ha van nekik. Megérdemelnének egy békés alkonykort, mellyel szemben most felfordult a világuk, de nem csak az övék, a miénk is. A félelem lebénít, keltem úgy fel én is, hogy a kezem már nem éreztem, mert béklyóba kötött a rettegés, de egy maszk nem véd meg minket a sorstól, hogy kit enged át Szent Lajos Király Hídja, azt nem tudhatjuk és nem is rajtunk múlik.
Lehet, hogy ez a maszk több az egészségünk valódi vagy látszólagos védelménél? A szabályokra szükség van, különben anarchia lesz, de lehet, ez az álarc nemcsak az önkifejezésünk módja lesz, mint a színes tetoválások, hanem a félelmeink, az elidegenítés, vagy a sötétebb irányíthatóságunk és kiszolgáltatottságunk szimbóluma is.
Két megállót utazunk így együtt, többször ránézek és állom a tekintetét, majd megjavítják a kocsiját, nem utazunk többet együtt, nem derült ki, hogy a hullámokat követő kisimult tükörbe melyikünk néz majd be, ő vagy én!
Hozzászólások