A vörös, hosszú hajú, harmincas éveiben járó nő a Kossuth utcai óvoda játszótere mellett sétált el. Keze, ahogy gyermekkorában is szokta, végigzongorázott a kerítés színesre mázolt vasrácsain. Átlagos, mégis kellemes külsején egy-egy fürkésző tekintet szívesen megpihent. Egyéniségéhez és korához illő könnyű, zöld kiskosztümöt viselt, szoknyája takarta a térdét, s a középen összegombolt kiskabátja diszkréten hangsúlyozta karcsú és törékeny alkatát. Júniusi este volt, kellemes szél borzolta a haját, s a lazán kigombolt fehér blúz kiemelte arca díszét, nyílt tekintetű zöld szemét. Kóruspróbáról tartott hazafelé.
Általában fél nyolckor végzett, hacsak nem készültek éppen egy komolyabb fellépésre. Próbatermüknek, a városközpont egy patinás, neobarokk stílusú épülete adott helyet a zeneiskola mellett. Nyáron, amikor a terem utcára nyíló ablakai nyitva voltak, a sétálók gyakran megálltak és hallgatták, volt, hogy tapssal is jutalmazták az Ave Maria, vagy épp a Kodály mise fölcsendülő dallamait. Talán két kilométerre volt az otthonától, és szívesen tette meg ezt a távolságot gyalog. A nyári, nyüzsgős napok néha úgy teltek a munkahelyén, hogy a sok feladat mellett elmaradt az evés, az ivás, csak a gyötrő fejfájás figyelmeztette arra, hogy meg kell állni néhány percre, legalább egy pohár víz és egy kávé erejéig. A nyolc, néha tíz óra munka, majd a keddi és csütörtöki másfél óra szólam próba után, amikor kilépett a macskaköves Főutcára, úgy érezte magát, mint egy kismadár, aki végre kiszabadult a kalitkából. Átsétált a belvároson, és kezét, mint mindig, egy lakóház oldalán oroszlánfejet formázó dombormű falikútjából csordogáló víz alá tartotta. Nem ez a város volt a szülőhelye, de régóta itt élt, és a patrióták szeretetével nézett végig a két oldalra kitelepült, szinte mediterrán város hangulatát árasztó, örökzöldekkel díszített kávézók során. Szerette az égbenyúló templomtornyokat. Alig ötszáz méteren belül négy is volt, és ha időben lépett ki az épület kapuján, kis késéssel ugyan, de szinte egyszerre bongatták meg a fél nyolcat. Jártak már itt sokan megcsodálni e kisvárost, nyugati újságírók is, akik viszont sokallták a mosolygó embert és a tornyokat.
*
Pár éve hazalátogatott a szülei baráti köréhez kötődő, Amerikába disszidált ismerőse. Hosszú évek eltelte után egy internetes portálon fedezték föl egymást. A felvetett témához kapcsolódó cikkeik gondolatisága összetalálkozott, mondhatni egyik kiegészítette a másikat. A levélváltások később rendszeressé váltak. Közös témát találtak, és most már az érzések is összeértek – hazánk sorsa, múltja és jelene. A világháborús emigránsok, fölbecsülhetetlen értékkel bíró egész könyvtárakat menekítettek ki a szovjet megszállás alá kényszerített Magyarországról. A férfi, amikor érdeklődése már ez irányban is megnyílt, sok „hézagpótló” könyvhöz jutott hozzá. Hézagpótló, melyekben történelmünket, eredetünket, egyedülálló magyar nyelvünket és így egész magyarságunk értékeit őrizték az utókornak. Mindezeket, így egyes történelmi korszakok és események megítélését, az itthoni és a külföldi főáramlattól eltérő aspektusban olvashatta, és amelyek számunkra, érthető okok miatt hosszú évtizedeken keresztül elérhetetlenek voltak. Ezek, és sok más, például a már itthon is lassú érésbe indult változások adtak elég, és izgalmas muníciót levelezésüknek. Most nyugalmazott tanárként él kint, egyedül, nem nősült újra, és egyre inkább hazavágyik.
A magyarság, a magyar nyelv megmaradása volt a legizgalmasabb témájuk. Sosem politizáltak, csak nagyon ritkán, ha kikerülhetetlenül kapcsolódott a mondandójukhoz A vörös hajú nő mindig megnyugtatta barátját, amikor ez szóba került.
– Egyelőre nem kell bennünket félteni. Hiszen visszatekintve, amikor bizonyos szempontokból sokkal nehezebb időket éltünk, a nép, a földet művelő paraszt, a gyerekét nevelő, neki anyanyelvet tanító anya mindig hű maradt. Az anyák itt maradtak, még ha az apák nem is tértek haza a háborúkból, és úgy szülték az elesettek vagy hazatértek fiait lányait, mint az álom. Mesélték nekik a hős csatákat, ősöket, csillagokat, a mesékbe rejtett Úristent, életben tartva az ősemlékezetet – magyar nyelven. Már érzik a mai időkben is, hogy az anyanyelvnek és a közös nyelven imádkozásnak mekkora megtartó ereje van. Aki gondolkodik, aki ismeri a saját történelmét, és ha kitekint Erdélybe, Felvidékre, Délvidékre, Kárpátaljára, vagy akár felétek, a szórvány magyarságra, és a csángók irgalmatlan nehéz sorsára, az megérti, mit is jelent ott, nekik, nektek a hit, a nyelv és a kultúra őrzése. S talán kevesebben tudják azt, amiről nem is olyan régen írtál, hogy milyen gyors volt az asszimiláció a szinte csak nyelvjárásokat beszélő olasz emigráltak közösségeiben, akik volt, hogy egymást sem értették, és angol nyelvű misékre jártak, ha jártak. Aztán mennyire lelassult ez a folyamat például az Ausztráliában élő görögök esetében, mert ők templomokat, iskolákat építettek, és őrizték hitüket, kultúrájukat az imádságok és az oktatás erejével. A régmúltban germán és szláv invázió hazánkban nem volt. Betelepítések és megszállás igen. Tudjuk még idejét annak, amikor a hivatalos nyelv a német volt, de a köznép, a kis-, és köznemesség maradt a sajátjánál, és küzdött érte. A szovjet megszállás „csak” a lelkeket rombolta. S ha még régebbre tekintünk vissza, a római sem hozta a háza népét, és az egy-két légiós szerelmi légyott nem hagyott sem nyelvi, sem genetika nyomot a Kárpát-medencében. A többiben, aki előttünk vagy utánunk itt járt pedig részben, vagy egészen, de mi is benne voltunk. Az anyák pedig csak szülték az újabb fiúkat és lányokat, és talán egyszer ismét így lesz. Nyelvünket pedig nem cseréltük le soha. Mindezzel te is tisztában vagy, ezért légy biztos abban, ez így lesz ezután is. Az uraságot, az uralkodó elitet többször is, de az az uraság baja – írta egy alkalommal.
– A szabad gondolat, döntés, s közben senkit nem korlátozni az övében, ha az nem rombolja a köz javát – erre vágytam, talán erre vágytál te is, barátom mindig. Véleményt mondani, nem ítéletet. Néha „érzelmileg túlfűtött szavak” – mondod, pedig a saját hazámban élek. Igaz. Éppen azért, mint legtöbb írásom az, mert a téma azt hozza, amit érdemel. És jár a halleluja, hogy még ma is magyar a lélek és a szó. A többire meg vigyázunk, önmaguk helyett is. A két „nagy veszekedés” után kivándorlók áldozata is azért értékelődött fel, mert nemcsak az életüket menekítették akkor, hanem annál sokkal többet, magasztosabbat. Kimenekíteni, megőrizni, s alkalmas időben visszahozni. Hidd el, nekem most a te szavaid nagyon sokat érnek! Hogy mire lesz elég, kérdezted a múltkor. Most éppen a műsorzáró Himnusz szól a rádióban. Legyen ez egy jó jel – zárta mondatait egy másik levélváltáskor.
Érthető hát, hogy a férfi, akiben egyre erősödött a honvágy, ezeknek a leveleknek, írásoknak köszönhetően a rendszerváltás utáni első hazalátogatása során őt kereste fel legelőször. Utcáról utcára sétáltak a friss, tavaszi leheletű városban, és beültek a nő egyik kedvenc cukrászdájába. Isteni volt a házi krémesük, szemben volt a színház, és egy-egy előadás után néha a férjével is betértek ide, őrizve még kicsit a darabhozta hangulatot, és utána ölelkezve sétáltak hazafelé a lassan elcsendesedő, kivilágított város utcáin.
A férfiban furcsa kettősség érlelődött. A jól felépített, komfortos biztonságérzet, a ráció szigorú regulája, az érzelmek alárendeltsége a feladatok, és célok érdekében valahogy háttérbe szorult. A nő színei, a cukrászda, az emberléptékű kisváros életének illatai, a zajok, a hangok rég elfeledett emlékeket hoztak benne a felszínre. Émelyítőn furcsa, elfeledett valamit, melyektől sok évtizeden keresztül tudatosan elzárta magát. Sokszor nem is figyelt a vörös hajú szavaira, csak nézte hosszasan. Vonásaiban a szüleit kereste, kapaszkodót a múlthoz, valamit, ami elhiteti vele, hogy ez itt az övé is volt egyszer. Halkan beszélgettek, többnyire a férfi kérdezett, s a fiatal nő készségesen válaszolt, részleteire bontották, kinek-kinek miként is alakult az élete, amióta nem találkoztak.
A vörös hajú szeretett ebbe a cukrászdába egyedül is betérni. A választás most sem volt véletlen. Ahogy a kávéjukat kortyolgatták, megjelent egy régi vágású, csinos, ötvenes férfi, diszkrét fejbólintással odaköszönt, és leült a sarok csendességében megbújó zongorához. Furcsa, de ettől volt különleges a hely. Elkezdett játszani, finomra hangolva beszélgetésük hátterét.
Az amerikás barát nem látszott boldognak. Kiváló matematikus volt, de csak a tanári pályáig jutott, majd a nyolcvanas évek elején, a szülők és barátok tudta nélkül disszidált. Megjárva a több hónapos ausztriai, majd németországi gyűjtőtáborokat Kanadába került. A kezdeti bonyodalmak elmúltával viszonylag könnyen elhelyezkedett. A kint élő magyarok amiben csak tudták segítették és a segédmunkák után végre kamatoztathatta itthon pallérozott szürkeállományát – tudományos munkatárs lett egy kutatóintézetben. Szintén emigrált magyar lányt vett feleségül, aki nem volt olyan szerencsés, mint ő. Könyvtáros, népművelőre nem igazán volt szükség odaát, főként használható nyelvismeret nélkül. Később, amikor a város magyar közössége Tündöklések kora címmel elindított egy irodalmi folyóiratot, állást kapott a szerkesztők között, viszonylag szerény fizetéssel. Egy lányuk született, aztán a férfit egyre gyakrabban, és egyre messzebbre szólították a munkái, végül elváltak. Ő az USA-ba költözött, a felesége és a lánya Kanadában maradtak. Tartotta a kapcsolatot velük, majd később a lánya utána ment. Az apja tálentumát örökölte, és munkát is ő szerzett neki maga mellett. A feleségével már csak a lánya dolgaiban érintkeztek.
A vörös hajú nő otthonosan érezte magát a cukrászdában. Fölállt, odasétált a zongoristához, és valamit a fülébe súgott. Néhány másodperc múlva, egészen furcsa, de kellemes átdolgozásban megszólalt a 80-as években alakult P. Box legendás dala, a Radics Béla emlékére írt A zöld, a bíbor és a fekete 1983-ból. Tudta, hogy a férfi egyik kedves nótája, és tudta, hogy abban az évben hagyta el az országot. A férfi a zongora irányába fordította a fejét, majd kezével lassan a fiatal nő felé nyúlt, és mielőtt megszólalhatott volna, a vörös hajú csak annyit mondott:
– Tudom.
Aztán hagyta, hogy az idősödő férfi keze elidőzzön a haján, látta, ahogy lecsukja a szemét, és egy könnycsepp lassan elindul lefelé az arcán. A férfi ekkor a fürtös, vörös hajú lánykát látta, ahogy apja a magasba emeli, és az kacag, kacag, miközben hajtogatja: – Apa, még egyszer, még egyszer! – Aztán anyja mosolyogva átveszi, míg ők ketten elindulnak a koncertre. Az utolsóra, A zöld, a bíbor és a fekete. 1983-ban. Pár évvel ezelőtt írta meg neki a vörös hajú, hogy szülei egy szerencsétlen autóbalesetben életüket vesztették. Ezután több, mint egy évig nem keresték egymást.
Az utóbbi években azonban többször is volt itthon, és tervezgette a végleges hazatelepülést.
– Valami hiányzik – mondogatta gyakran. – Valami miatt mégis kétségeim vannak.
Az okokat keresték, a sok egyéb szó között a mostani beszélgetésükben is. Aztán a vörös hajú, szinte önmaga elé szórta a szavakat.
– Talán, mert nem itt értél emberré. Talán, mert emlékeid, a 30 évvel ezelőtti Magyarországról és a most tapasztalt élményeid valamiért nincsenek összhangban, nem érnek össze, és nem adnak megnyugtató feloldozást valami alól.
Közben a fiatal nő a férfi kezére tette a kezét. A férfi elgondolkodott. Pillanatok alatt szaladt végig az életén. Szakmai téren komoly eredményeket mutathatott fel, itthon talán soha nem ért volna fel idáig, de igen, ez az igazság, a magánélete pontosan úgy alakult, ahogy a hazához való viszonya. Föladta mindegyiket. Nem üldözöttként, büntetés elől menekülve hagyta el az országot, de itthon hagyta a rémületet, az évekig tartó fájdalmat és bizonytalanságot az anyai és az apai szívben. Társával sem azért szakított, mert rossz feleség, vagy felelőtlen anya lett volna. De mindig kerülte azt, ami gátolta anyagi, szellemi előre menetelét, kerülte a problémás érzéseket, helyzeteket, a velük, értük való küzdelmeket, és amiknek a hiánya csak később, mostanra vált létfontosságúvá. Akkor, amikor már szeretett volna valakihez, valamihez pontosan vagy pontatlanul, de mégis meghatározható okok miatt tartozni. Hiányoztak a meg nem küzdött évek. Most először érzett hontalanságot, űrt a szíve helyén, és évtizedek óta először gyöngéd érzések kapaszkodtak föl benne, ahogy a feleségére gondolt. Aztán fájdalmasak, ahogy a lányára, aki ugyanazt az utat járja, mint ő, és megrendítők, mert sem szüleitől, sem barátaitól nem búcsúzott, sem akkor, sem utolsó útjukon.
A zongora közben elhallgatott, s a közeli ciszterek templomtornya kondult meg elsőnek. Követte a Barátok temploma, aztán a plébánia templom, és a Szent Sebestyén harangja. Az amerikás úgy nézett körül, mintha mély álomból ébredt volna. S miközben a harangok rettentő súlyokat aggattak le róla kezdett újra ismerőssé válni a város. Csak állt, másodpercekig mozdulatlanul, mint a bűnös, aki régóta hurcolja a terhét, s a megbocsájtók előtt végre lelepleződhetett, és vezekelhet.
Hazafelé indultak. Kiléptek a Főutcára, nyújtották kicsit a lépéseiket, az időt, amit még együtt tölthetnek, és alig érzékelték, hogy milyen nyüzsgővé vált a kora esti város.
Az amerikás csöndesen megszólalt.
– Olyan itt minden, ezzel a sok kis templommal, ódon épületekkel, a mosolygós emberekkel, mint egy mesebeli kisváros. Olyan békés és nyugodt. – Kiküszöbölhetetlen szomorúság volt a hangjában, de annyi fölszabadult érzés, hogy szinte beleszédült.
– Nos, igen – fűzte tovább a szót a vörös hajú, és látta, hogy a férfi még küzd, küzd azzal és azért az eddig ismeretlenért, ami mostanáig bizonytalanná tette, amiért haza kellett jönnie, mert ezt csak itthon találhatta meg. Gyöngéd szeretettel fűzte karját a férfi karjába, és folytatta.
– De sokáig nem ilyen volt. Tudod, mi, az itt élők tettük ilyenné. Választásainkkal, tetteinkkel, akaratunkkal, és a lemondásokkal, kudarcokkal megtűzdelt évek munkájával. De most már valóban úgy érezhetjük, hogy a miénk. –
A főpályaudvarhoz érve, ahol a férfi a kocsijával parkolt elköszöntek egymástól. Hosszan, szorosan megölelték egymást, a kis vörös hajú szinte eltűnt a férfi karjaiban. Érezte, most a világot, s az erőt vonja magához benne, amivel nekifeszülhet a kezdetnek. Aztán a küzdelmeknek, a jóknak, az értékeseknek azokért, akikért, amiért még lehet, ami még megmaradt neki.
*
Nem volt kedvence a fagylalt, de a próbák után majd mindig betért másik kedves cukrászdájába, ami megbújt a régi, ezeréves emlékeket őrző várfallal szemben. Kis utca, kicsiny beugró, és kellemes, árnyas hűvös fogadta a legmelegebb nyári napokon is. A sok év alatt megcsodálta, és végigkóstolta az összes fagylaltköltemény szín- és ízárnyalatát. Aztán kedvence maradt a „velencei álom” vaníliás, gyümölcsös, csoki darabokkal megszórt egygombócosa, ami kitartott hazáig. Szokása volt, hogy dúdolt. Volt olyan dallam, amit napokig nem tudott elengedni, és néha, amikor különösen belefeledkezett a gondolataiba, hangosan énekelte imádott szólamát, a szoprán dallamait.
Sétált, nem sietett haza. Kiskamasz gyermekei, kihasználva ezen estéket, még a barátaiknál voltak, vagy ők náluk. Vacsora maradt tegnapról, milánói, a család minden tagjának kedvence, s a férje pedig későn ér haza.
Lassan csöndesedtek a nappali fények, de még nem kapcsolták be a közvilágítást. A Keve utcai helyi járat megállójához közeledett, amikor a piros, magas sarkú cipője sarka váratlanul belecsúszott két térkő közé. Alig tudta megtartani az egyensúlyát, a maradék fagylalt kiesett a kezéből, végigcsúszott a szoknyáján, s jutott a térdére is, aztán széttoccsant a földön. Zavartan nézett körül, vajon látta-e valaki, ahogy éppen a talpon maradásért küzdött pár pillanatig. Kissé feszült lett, nem szerette az ilyen kellemetlen szituációkat, amik kizökkentik a „hazafelésétálokdúdolok” jóleső, szinte transzszerű állapotából.
De senki. Egy ideig még törölgette magáról a fagyi maradékait, aztán figyelve a frissen feltöltött térkő réseket tovább indult. Ahogy közeledett a megállóhoz, észrevett egy tizenhat-tizenhét év körüli, vékony, középtermetű srácot, aki úgy ült ott, hajlott háttal, mint egy riadt őz, akinek csapdába szorult az egyik lába. Az egész jelenség olyan volt, mintha szeretne észrevétlenné válni abban a pillanatban. Az út túloldalán már bezárt üzletek, és itt is volt egy másként elhíresült „kávézó”, melyet az utcafront felől magasra nőtt tuják takartak. A viszonylagosan elzárt terasz mögül hangok hallatszottak, vendég volt bőven. Semmi hangoskodás, de mindenki tudta, hogy kik járnak oda, és éppen miattuk mások pedig elkerülték azt a helyet. A bejárattól nem messze, az autóút széléhez közel kisebb, nem igazán bizalomgerjesztő külsejű csoport állt, és beszélgettek. A parkolóban két óriási fekete autó, talán egy rozzant BMW és egy VW állt. Furcsamód, valamennyien a túloldalra tekingettek, ahol a fiatal srác ült. Aztán kivált közülük egy alacsony, de zömök testalkatú szőke férfi, és bár zebra ott nem volt, nagyon lassan, valami jellegzetes, mórikáló járással elindult a gyér forgalmú úttesten át, egyenesen a fiú felé.
A vörös hajú nő egy pillanat alatt átlátta a helyzetet. Az ismerős érzés, az egész testét átjáró félelem a pillanat tört része alatt változott át indulattá, erővé, és a kölykeit védő oroszlán elszántságával indult meg, szinte futva a buszmegálló felé. Csak arra tudott összpontosítani, hogy bár ő sokkal messzebb van a fiútól, neki kell odaérnie előbb.
– Még, még, sietni! – hajtogatta magában, miközben körömcipőjét legszívesebben lekapta volna a lábáról, de a zömök megelőzte. Nem több, talán harminc másodperccel. Annyi idő telt el, hogy a fiú fölállt, és a zsebéből elővett valamit. De még mielőtt a férfi felé nyújtotta volna, a zöld ruhás, mindkettőjüknél, legalább egy fejjel alacsonyabb nő a két alak közé lépett, és mosolyt csiholva arcára csöndes, de határozott hangon megszólította a félelmében teljesen összeroskadt fiút.
– Szia! Ne haragudj, meg tudod mondani, mikor érkezik a 18-as busz?
A srác teljes testével kifordult a férfi köréből, tekintete olyan volt, mintha valami vakító fénybe nézett volna, nem is látta, hogy ki szólította meg, csak hallott, és félelme fuldoklásában elkapott egy mentőövet, egy csicsegő, kedves női hangot, ami talán hozzá szólt.
– Ne haragudjon, mit is mondott? – kérdezett vissza egész testében reszketve.
A kis vörös nő lépéseivel, széles kézmozdulataival igyekezett teret teremteni maguk körül. A szőke, zömök férfi két lépést hátrált, majd zsebre tett kézzel, terpeszállásban megállt, és várt. Érezhető bosszúságában türelmetlenül kezdett el toporogni, és mint egy vadra leső hiéna járta körbe a látszólag zavartalanul társalgó két személyt. Várta, hogy a vörös hajú végre elmegy. De az tovább kérdezett, beszélt olyan zavarba ejtő könnyedséggel és vidámsággal, hogy pár perc elteltével a férfi, még mindig zsebre tett kézzel lassan visszaoldalgott a túloldalon őket figyelő türelmetlen társaihoz.
A fiú és a zöld ruhás fiatal nő körül megállt az idő. Még mindig semleges dolgokról folyt a szó. – Melyik suliba jársz?, – Máskor is ilyen sokat késik a busz?… amikor a nő könnyed mozdulattal beletúrt vörös hajába, és az – Itt maradok, amíg a buszod meg nem érkezik! – mondattal végre föloldotta a feszült burkot, amibe erőnek erejével tartotta benn mindkettőjüket, amíg biztonságos távolságra nem érezte maguktól az idegent.
A fiú elsírta magát.
A zöldruhás nő jól ismerte ezt a félelem elmúlta utáni, megsemmisítő gyöngeséget. És jól ismerte ezeknek a könnyeknek a jóságos melegét, ahogy végigcsorognak a félelemtől hideg arcon. Átélte apróként és felnőttként egyaránt. Ezek a könnyek változtak benne tigrissé, oroszlánná, ha kell, de úgy, hogy sosem takarták el gyöngéd nőiességét.
Legszívesebben megölelte volna a fiút, mint anya a gyermekét, de csak megfogta a kezét, az övé is remegett, most engedett föl benne is a feszültség.
– Mit akart tőled? – kérdezte halkan.
– Pénzt, és a telefonomat – mondta még mindig elcsukló hangon.
Közben befutott a busz, s a fiú, minden háláját belegyúrva egy hirtelen ölelésbe, szorosan magához vonta a vörös hajút, és a fülébe súgta:
– Megmentette az életemet!
Azzal fölugrott a buszra, csilingelve csukódott az ajtó, és maradék félelmével hazafelé vitte a fiatal kamaszt.
A nő tudta, hogy a hála megnyilatkozása olykor túlzásokba esik, de talán valóban így érezte a fiú. Hiszen ki tudja, kinél melyek azok a pillanatok, amik befolyással bírnak, ha kicsit is elkövetkező életünk döntéseire.
A fiatal nő még állt egy darabig a buszmegállóban. A közvilágítást bekapcsolták, és ez a sárgás fény különös csillogást adott a hajának, szinte lángvörös színek cikáztak körülötte. Átnézett a túloldalra, ahol még mindig ott állt társaival a zömök férfi. Szemlátomást ők is a másik oldalt figyelték, és a meglepődés jeleként ingerülten kezdtek el magyarázni, és mutogatni a nő felé, amikor látták, hogy az nem szállt fel a buszra.
A zöld ruhás könnyed és kecses mozdulattal ismét beletúrt hosszú loboncába, természetes, nyugodt mozdulatokkal igazgatta meg a szoknyáját, a fagyi foltokat még egy kis ideig dörzsölgette, aztán végtelen természetességgel átment a zebrán, és hazafelé indult az őt vizslató haragos szemek kíséretében. A közeli református templom kilencet bongatott. Ez egy ilyen város, sok helyről jelzik nekünk az idő múlását.
Az amerikás barátja jutott eszébe, a békés és nyugodt város, ahogy ő nevezte utolsó ittjártakor. Igen, még így is az – gondolt rá mosollyal az arcán – és amiért minden nap meg kell vívjuk a magunk kis csatáit.
Így vagy úgy.
Hozzászólások