Vásárlási lázban él a város, a szürke nyálkás időben is róják az utcákat egyik üzlettől a másikig. A bevásárlóközpontokban majd elsodor a hangoskodó tömeg, de cipőt kell vennem, mire beköszönt az igazi tél, mert a régi talpát nem lehet visszaragasztani. Amennyire gyűlölöm a hangzavart, annyira szeretem az ünnepi fényeket, a feldíszített nagy folyosókat, fényfüzéreket. Szeretnék egyedül maradni néhány percig, hogy nyugodtan nézelődjek, – alig gondolom ezt, erős fájdalmat érzek a derekam körül, egy megrakott bevásárlókocsit toltak belém, de nem kér elnézést az elkövető. Menekülőre veszem, mielőbb ki innen, amíg nem ér nagyobb baj a tömegben. A földszintre egy kivilágított villamost tolnak be, melynek mindkét oldalára versrészleteket írtak, vagy ragasztottak, a verssorok is különböző színekben váltakoznak. Ilyet sem láttam még, melegséggel, hálával gondolok az ötletadóra és a kivitelezőre, hogy gyönyörű idézeteket csempészett a rohanók közé. Az emberek nem állnak meg, nem szánnak perceket az olvasásra, hiába váltakoznak sárgában, pirosban, kékben a villamos oldalán a versek, sietnek, nehogy lekéssenek az akciós árukról. Körbejárom a villamost, amely mintha most testesítené meg az embert az embertelenségben.
***
Nem tudom miért, nem találom helyem, de ismét költözök, talán Sásdra, ahol vasútállomás is van, így közelebb lehetek korosodó öcséimhez és nagyfiamhoz. Innen aztán amikor csak kedvem tartja és egészségi állapotom engedi, el-elkalandozhatok a szélrózsa minden irányába. Néhány kedves barátnőm is él a kisvárosban, akivel társasági életet is élhetek akár. A ház régimódi, hatalmas íves, tornácos gangja tetszett meg legelőbb, de a félig fedett gang miatt a belső helyiségek sötétek, állandóan villanyt kell kapcsolnom, egyébként lehangolóak a belső terek. Még ezt a világítási költséget is meg tudom fizetni, annyira olcsón vettem a házat, gondolom magamban. Ekkor B. J. egykori iskolatársam kiabál be az utcáról, akit majd hatvan éve nem láttam. Megyek a kapuhoz, próbálom közben felidézni az arcát. Felismertem volna biztosan, mert annyira hasonlít az édesanyjára, G. nénire, Vaszar híres varrónőjére.
***
Az elsősök beíratása folyik iskolámban. Alig várom a szüleikkel érkező gyerekeket, aggódok, hogy csak néha-néha téved be egy-egy gyerek. Párom is elkísért ezen a különleges napon, azt mondja, legalább megismeri a munkahelyemet. Előbb megmutatom az ódon épületet, meg az új építésű ebédlőt. Miután bejárjuk az udvart, meg az épület minden zegzugát, párom azt mondja, szép-szép, de foglalkozzak vele is, ha már olyan messziről elutazott hozzánk. Türelemre intem, hogy ma különlegesen kell figyelnem a beíratás mozzanatait, hiszen nem mindegy, hány osztályt tudunk ősszel indítani. Ne izgulj annyira, nem tesz jót a vérnyomásodnak – erre átölel és megcsókol amikor kopogtat valaki az irodám ajtaján, gyorsan szétrebbenünk, mint a megriasztott galambok. Az iskolatitkár hív, hogy érkezett egy anya fiával, beírathatjuk-e. Az anya is fura, nagydarab, rendetlen külsejű kövér asszony, a fiú is túlkorosnak tűnik, testi fejlettsége alapján negyedik osztályosnak gondolnám, ám arckifejezése még iskolaérettségre sem utal. Az anya panaszkodik, hogy nem vették fel a gyermeket egyetlen kerületi iskolába sem, ide irányították. Szegény asszonyt nem tudom biztatni, mert nem tudjuk, hogy indíthatunk-e kis létszámú osztályt – kérem, hogy néhány nap múlva hívjon fel. Elmennek békével, én meg nézem, hányan iratkoztak már be; lehangoló a helyzet. Párom a fejét csóválja, hát még nincs itt az ideje a szerelemnek, meg a nyugalomnak.
Vásárolni megyek, három boltba is benézek, hogy összehasonlítsam az élelmiszerárakat. Kenyeret, zöldféléket, meg gyümölcsöket szeretnék vásárolni. Felháborít, hogy milyen drágaság van, egy darab sárga paprika 300 forintba kerül. Mérgemben veszek néhány paradicsomot. A gyümölcsről közben megfeledkezek, csak a lépcsőházban jut eszembe, hogy almát is akartam venni.
Hozzászólások