Dr. Vargha Dezső | Pálmay Ilka – Kinsky grófné –, a "Földiekkel Játszó Égi Tünemény" diadalútja Pécsett 1902 január végén – 4. rész

Színház

Pálmay Ilka – Kinsky grófné –, a „Földiekkel Játszó Égi Tünemény” diadalútja Pécsett 1902 január végén – 4. rész

„A jövő színházi hét tehát Pálmay Ilka Kinsky grófnő hete lesz.”

Az előző rész végéhez néhány fontos megjegyzés szükséges. A színészeknek abban az időben maguknak kellett beszerezniük föllépési ruhatárukat, és ez alól Pálmay Ilka sem volt kivétel. Néki pedig, mint nemzetközi hírességnek különösen fontos volt a színpadi megjelenés. Ezért kért egy nap halasztást azért, mert a személyzete a fővárosban nem küldte el az első napi előadása ruházatát. Nagy erőket mozgatott meg a pécsi színház és a helybéli postai- és vasúti vezetőség, hogy mégis létrejöjjön a mindenki által nagyon várt bemutatkozás, de az ismertetett módon erre sajnos nem volt mód. Nem lett volna azonban Pálmay Ilka az, aki, ha a maga elegáns módszerével nem akarta volna kárpótolni helybéli rajongóit – ahogy a bocsánat-kérő levelében jelezte is. Azért jelentette meg éppen a pécsi lapban ezt a több mint érdekes írást, amely az óta történetivé emelkedett, mert biztosan nagyon bántotta a rajta kívül álló ok miatti bemutatkozás-halasztás.

Pálmay Ilka a fotó-műteremben (Forrás: Wikipédia)

Nézzük tehát a Pécsi Napló 1902. január 24.-i számában megjelent, „Egy ebéd VII. Edvárd királylyal” (sic!) című, „ – Londoni emlék – „  alcímű cikket, amelynek szerzője nem más, mint gróf Kinszkyné – Pálmay Ilka volt – ahogy az újságunkban is szerepelt a neve. Maga a nevezetes esemény – amelynek időpontját nem közölte a szerző művésznő –, csak 1896 első félévében lehetett, mert ekkor volt a jelzett mű bemutatója.

„Mialatt a Savoy színházban Sulivan-nek ’The Grande Duke’ czímű (sic!) operettjében játszottam, sokat forogtam az előkelő londoni arisztokrácziában (sic!). Mondjam-e, ne mondjam? Mégis, inkább megmondom: nagyon kedveltek, mondhatnám beczéztek (sic!) ebben az oly hűvösen előkelő társaságban. Az emberek mintha felmelegedtek volna körülöttem.

Kit kedvelt bennem: a művésznőt, az asszonyt? Bíz’ én nem kutattam. Elvégre a művésznő is asszony, és nem igen keresi az okát, hogy miért kedvelik. Beéri az eredménynyel (sic!).

A londoni legelőkelőbb arisztokrácziának (sic!) egyik legkeresettebb találkozóhelye Lady Marcus Beresford szalonja.

Meg sem próbálom leírni a palotáját. Kudarczot (sic!) vallanék vele, annyit mondhatok csak, hogy a legfényesebb berendezésű paloták egyike, amelyeket életemben láttam. Pedig eleget láttam, fényesnél fényesebbeket.

Férje, Lord Beresford, valami nagyon előkelő állást tölt be az angol udvarnál. Tán első főudvarmestere volt a trónörökös walesi hercegnek, vagy tán egyéb állást töltött be mellette, mi asszonyok nem igen jegyezzük meg magunknak pontosan az ilyesmit.

Lady Beresford születésére nézve amerikai nő. Közel jár az ötvenhez, s egykor híres szépség volt. Ennek a nagy szépségnek a nyoma még mindig ott van az arczán (sic!). Szenvedélyesen czigarettázott (sic!), s vagy ötven czigarettát szítt (sic!) el naponkint. A czigaretta-tárczája (sic!), mely hosszú aranylánczon (sic!) lógott, sohasem hiányzott az öve mellől.

Edward-Eduárd trónörökös esküvői képe 1863 (Forrás: Wikipédia)

Még csak annyit mondhatok róla, hogy egyike a legszellemesebb asszonyoknak, s ha beszélt, mindenki elhallgatott, csakhogy minél többet beszéljen.

Férjem benső barátságban van Lord Beresfordékkal, s a Lady különös rokonszenvével tűntetett ki. Több volt a rokonszenvnél, mondhatom, hogy nagyon szeretett.

– Egy nap arról értesített, hogy az angol trónörökös szeretne megismerni. Ha nincs kifogásom ellene (már hogy is lett volna!), ebédet ad, melyen a trónörökös is megjelenik. Az ebéd ekkor, meg ekkor lesz.

A kis társaság vagy tizennyolcz (sic!) tagból állott. Felerészben urak, felerészben hölgyek a legelőkelőbb körökből. Kilétökre nem emlékszem, kettőnek a kivételével, az egyik a házigazda maga, Lord Beresford, a másik Deym gróf, a londoni osztrák-magyar nagykövetségtől. Erre a két úrra azért emlékszem olyan jól, mert az asztal szomszédaim voltak. Még pedig egy különös oknál fogva.

Arra a gondolatra, hogy ez az egész ebéd voltaképpen azért van, mert az angol trónörökös személyesen meg akar ismerni, kicsit izgatott lettem, és mielőtt asztalhoz ültünk volna, megkérdeztem Lady Beresfordtól: – Hol fogok ülni? – Természetesen a trónörökös mellett, – felelte szeretetreméltóan a háziasszony. Hiszen ő fensége az ön kedvéért jön! Könyörgésre fogtam. – Az istenért, ne ültessen melléje! Nagyon félek…

– De hát mitől fél? – Blamálni találom magamat az angol nyelvtudásommal a jövendőbeli angol király előtt. Lady Beresford egy kedves bókkal igyekezett megnyugtatni az angol nyelvtudásomat illetőleg, aztán hozzátette: – Ne legyen gyerek! A trónörökös különben épp úgy beszéli a német, mint az angol nyelvet. De ez se nyugtatott meg, és addig kunyoráltam (sic!), míg meg nem cserélte a terítéket, és amikor leültünk az ebédhez, Lady Beresford és gróf Deym voltak az asztal szomszédaim, s én – éppen szemben ültem a trónörökössel.

Edward-Eduárd trónörökös cilinderes képe (Forrás: Wikipédia)

Mielőtt hadd mondom el, hogy milyen volt az ebéd maga, mert ehhez a nevezetes ebédhez egy komikus kis epizód emléke is fűződik, melyet még most is restellek. Hanem azért mondom. /Ha egyszer őszinte vagyok, akkor aztán egészen az vagyok!/ Mialatt egymás után felhordogatták, magamban számolgattam az egyes fogásokat. Tizennégy volt összesen. Hallottam, hogy a trónörökös jól szeret enni, s az ebéden személyesen is meggyőződtem erről. Ő fensége pompás étvágygyal (sic!) fogyasztotta a finom ebédeket, és alaposan hozzálátott minden fogáshoz. A tizenharmadiknál azonban /talán azért esett rajtam a kis malheure /sic! malőr – kellemetlenség/, mert éppen a tizenharmadik volt /!/ kivételt tett, és elutasító mozdulatot tett a felszolgáló inas felé.

A tálat tovább hordták körül, de láttam, hogy a társaság minden tagja ismétli a trónörökös mozdulatát, és nem nyúl a tálhoz. Mikor az inas nekem kínálta a tálat, olyasvalami járt az eszemben, hogy megsérteném vele a háziasszonyt, ha érintetlenül hagynám egyik fogását /valami crém (sic!) volt/, és – szedtem belőle a tányéromra.

Ebben a pillanatban észrevettem, hogy a társaság összenézett. Éreztem, hogy valami súlyos hibát követtem el a szigorú angol etikett ellen. Fülig elpirultam, de – már benne voltam a malheure-ben, a tányérom fölébe hajoltam hát, és elfogyasztottam a tartalmát. Mialatt azonban kis aranykanalammal felkanalaztam az édességet, /most már csak daczból (sic!) is az egészet!/ nagyon mulattatott az a gondolat, hogy az angol trón örököse várni kénytelen az ebéd folytatásával, míg én a crémemet meg nem ettem. De azért nem bocsátom meg magamnak a súlyos etikett-hibát!

Igaz, hogy később fényesen kiköszörültem a csorbát!

Edward-Eduárd trónörökös civilben (Forrás:Wikipédia)

Az egész ebéd alatt a trónörökös egyre hozzám diskurált át. Németül beszélt, de olyan folyékonyan, mintha az anyanyelve lett volna. /A jóságos Lady bizonyára közölte vele az angol nyelvre vonatkozó aggódásomat./

Sokat beszélt Magyarországról is. – Gyönyörű időket töltöttem Magyarországon – mondta igazi lelkesedéssel. Felejthetetlenül szép időket, s valahányszor Magyarországon jártam, soha sem mulasztottam el czigányzenét (sic!) hallgatni. Rendkívül szeretem, a czigányzenét tartom a legszebb muzsikának a világon. /Itt közbevetőleg megjegyzem, hogy nekünk magyaroknak fogalmunk sincs arról, hogy mennyire szeretik a mi czigányainkat a külföldön, különösen pedig Angol országban. Valósággal rajonganak értök./

A trónörökös Budapestről is beszélt, ahol többször megfordult. – Very joly town! /Nagyon víg város!/ – fejezte be szavait.

Ezzel vége volt az ebédnek is, és következett a ’cercle’ /az uralkodó beszélgetése a fogadásra meghívottakkal./ Mindenki legszigorúbb etikett szerint várta, míg a trónörökös megszólítja. Én a második voltam a sorban, s a házigazdával csevegtem, mikor a trónörökös megszólított.

Edward-Eduárd trónörökös tengerész-egyenruhában (Forrás: Wikipédia)

Tudakozódott, hogy vagyok megelégedve a londoni sikereimmel? Megköszöntem az érdeklődését, s azt feleltem, hogy az angol közönség után mindjárt a magyar következik a művészet megbecsülésében. – Az angol közönséget – mondta a trónörökös – nem mindenki tudja meghódítani. Kegyednek persze könynyű (sic!)! Mélyen meghajtottam magamat az igazán királyi bókra. – A grófné – szólalt meg a háziúr – nagyon szerencsésnek érezné magát, ha fenséged előtt énekelhetne…

– Bravo! – felelte a trónörökös, és ismét felém fordulva, nagy meglepetésemre azt kérdezte: – Tudja-e a grófné a ’Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs’-t? – Hogyne tudnám, fenség, minden magyar nótát tudok. – Ha kedves akar lenni, azt énekelje el. Az a kedvencz (sic!) nótám!

Természetesen elénekeltem, Talán soha szebben, mint akkor. Úgy éreztem, hogy ezzel tartozom a hazámnak. Férjem kísért, aki igazi művész a zongorán. A trónörökös látható élvezettel hallgatta a ’Ritka búza, ritka árpa, titka rozs’-t, sőt magyaros felbuzdulással /talán valami magyarországi reminiszczenczia (sic! visszaemlékezés) ébredezett ő fenségében /!/, mintha egy kis fejbillentéssel is kísérte volna a nóta ütemeit.

Alighogy a dal elhangzott, a trónörökös így szólt: – Még egy kedves magyar vidám nótám van, azt is tudja? – Melyik fenség? Nagyon halkan dúdolgatta: – ’Hallod-e te, kőrösi lány?’ Elénekeltem a kőrösi lányt is, a fodros szoknyájával együtt, és az angol trón örököse, most már VII. Edvárd király hálásan szorította meg érte a kezemet.

Másnap egy remek szép brochet (sic! bross ékszerről van szó) küldött, amelyet a legnagyobb féltékenységgel őrzök most is az ékszereim közt!”

A fiatal és az idős Viktória királynő (Forrás: Wikipédia)

Előre kell bocsájtanom, hogy Pálmay Ilka már szerepelt előtte a Gilbert-Sullivan szerzőpáros darabjában hazánkban, méghozzá éppen a leghíresebben, a „Mikádó”-ban, 1886-ban. Tőle tehát nem volt idegen ez az angolszász színházi világ, az ottani operett.

Azt tudtuk, hogy Angliában – akarom mondani, a Brit Birodalom fővárosában –, nagy sikereket aratott a németül ragyogóan, angolul kevésbé jól beszélő, körülrajongott magyar művésznő. Az azonban már nem igazán köztudott, hogy a brit trón várományosával – aki a visszaemlékezés pécsi megjelenésekor már a birodalom trónján ült –, szintén találkozott, méghozzá nem mindennapi körülmények között. Természetesen a sikerei is fölhívták a figyelmét a birodalom arisztokráciájának rá, de az, hogy grófné is volt, és a férje szintén ott tartózkodott, nagyban megkönnyítette a „bejárást” az arisztokrata körökbe, ahol csakhamar közkedvelt személyiség lett, barátokra tett szert. Azért jelentette meg éppen a pécsi lapban ezt a több mint érdekes írást, amely az óta történetivé emelkedett, mert biztosan nagyon bántotta a rajta kívül álló ok miatti bemutatkozás-halasztás.

VII. Edward-Eduárd, a brit birodalom királya (Forrás: Wikipédia)

A Szász-Coburg-Gothai uralkodó házból származó Edvárd (Edward – Eduárd, 1841-1910) trónörökösként szerepelt az írásban. Mire a pécsi sajtóban megjelent Pálmay Ilka visszaemlékezése, 1901. június 6.-a, akarom mondani 1902. augusztus 9.-e óta a Brit Birodalom uralkodója volt, mint Albert Edward of Saxe-Coburg and Gotha, azaz VII. Edward (Eduárd), Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királyságának és a Brit Domíniumok királya, India császára. A két uralkodói keltezés abból adódott, hogy először az első dátumra tervezték a koronázását, de mivel megbetegedett, a második dátum volt a tényleges koronázásának időpontja.

Azt még tudni kell róla, hogy Viktória királynő (1819-1901) legidősebb fiaként 59 évet (!) várt arra, hogy végre trónra léphessen. Felesége Schleswig-Holsteini Alexandra (Alix, 1844-1925), IX. Keresztély (1818-1906) dán király legidősebb lánya volt, akivel 1863-ben kötöttek házasságot, hat gyermekük született. Sajnos a legidősebb fia, Albert Viktor (1864-1892) 28 éves korában meghalt, így második fiúgyermeke követte őt a trónon V. György (1865-1936) néven.

Mivel ennek a dolgozatnak nem a brit történelmi visszatekintés a tárgya, azt mondom még csak el véle kapcsolatban, hogy híres nőcsábász hírében állott, több botránya volt emiatt. Azt viszont szintén el kell mondanom még, hogy a nőkkel különösen lovagias volt, így érthető tehát az angol földön is méltán ünnepelt Pálmay Ilka írásának hangneme.

Arthur Sullivan portréja festményen (Forrás: Wikipédia)

Néhány tényt, gondolatot feltétlenül meg kell említeni A. S. Sullivanról és W. S. Gilbertről. Sir Arthur Seymour Sullivan (1842-1900), akit érdemeiért 1883-ban Viktória királynő a „Sír” címmel tűntetett ki, volt az a brit zeneszerző, aki társával, W. S. Gilberttel együtt műveikkel megalapozták az operettnek, a verses vígoperának azt a formáját, amelyet angol operettnek hívunk mindmáig. Sullivan vérbő muzsikája méltatói szerint fékezhetetlen dallamú és leleményes zenélés, de stílusában paródia is. Nem csoda, hogy ez nemzetközi elismerést vívott ki napjainkig. Sir William Schwenck Gilbert (1836-1911) dramaturg, librettista, költő, illusztrátor volt, akit érdemeiért VII. Edward király 1907-ben a „Sir” címmel tűntetett ki, és aki társával, A. S. Sullivannal együtt 14 operettet, verses vígoperát alkotott, amelyek közül a „Mikádó”, a „HMS Pinafore”, a „Penzance kalózai” a leghíresebbek.

Ha magáról a darabról beszélünk, akkor először is a londoni Savoy Színházról kell szólnunk, ahol a művet előadták. A ma is működő teátrum népszerű az angol színházbarátok körében, érdekességként leírom a mai pontos címét: Savoy Ct. London, WC2R OET. Közelében egy hasonló nevű szálloda is működik. Az akkori színházat Richard D’Oyly Carte producer és hitvese vezették. Rátérvén „A nagyherceg” vagyis angolul „The Grand Duke” (és nem, amint a cikkben szerepel, „Grande Duke”) című verses vígoperára-operettre, el kell mondanom, hogy (mint később kiderült) ez volt a híres, (nagyrészt gyümölcsöző, de később már nem mindig felhőtlen kapcsolatú) szerzőpáros 14., egyben utolsó közös dalműve. De nemcsak egymással, hanem például 1889-ben W. S. Gilbert Richard D’Oyly-val, a Savoy Színház menedzserével is csúnya vitába keveredett, amelynek per lett a vége. Maga Sullivan a menedzser pártjára állt, és ez sem tett jót a kapcsolatuknak. Csak hosszú „békéltető tárgyalások” eredményeként javult meg a helyzet a felek között.

W. S Gilbert (Forrás: Wikipédia)

Gilbert szövegkönyvének alapja Tom Taylor: „A herceg dilemmája” című novellája volt, amely 1853-ban jelent meg a Blackwood magazinban. Felhasználta már H. B. Farnie is a „Prima Donna” című operájában 1888-ban, de rokonságot mutat a Gilbert-Sullivan szerzőpáros első közös munkájával, a Gaiety Színházban mérsékelt sikerrel színre vitt, 1871-ben bemutatott „Thespis”-szel is. A szövevényes, sokszor nehezen követhető, „feszült humorú” cselekmény a brit arisztokrácia belső állapotáról szatirikus hangnemben kívánta lerántani a leplet. A főhős nagyherceg koránt sem makulátlan jellem, emellett egyszerre négy nőnek is „csapja a szelet”, (ne feledjük Edward trónörökös nőügyeit), sőt mindegyiket eljegyezte, nem csoda, ha lázadnak ellene. Szerepelnek itt szerződtetett színészek, furcsa párbaj is történik, emellett intrikák, fordulatos cselekmény-szövés, női furfangok is „színesítik a képet.” Sullivan zenéjében pedig a bécsi keringő dallamai is föltűnnek.

A főszereplők közül Rudolph Pfennig-Halbpfennig nagyherceg (alakítója a bemutatón Walter Passmore) és Ernest Dummkopf színházi menedzser (Charles Kennigham) említendő, az érintett hölgyek pedig (a szintén szereplő férje mellett) Monte Carlo nagyhercegnője (Emmie Owen), Von Krakenfeldt bárónő (Rosina Brandram), Lisa színházi szubrett (Florence Perry). És hogy ki volt a negyedik hölgy Julia Jellicoe angol komika-színésznő szerepében, az könnyen kitalálható: hát ő volt a mi Pálmay Ilkánk!

A Gilbert és Sullivan szerzőpáros (Forrás: Wikipédia)

Londoni sikereinek, közkedveltségének köszönhetően a már említett R. D. Carte producer és felesége szerződtette őt, és maradéktalanul megfelelt hírének, a címszereplővel együtt nagy sikert arattak az 1896. március 7.-i premieren, amelyen maga A. S. Sullivan vezényelte a zenekart, a jelmezeket pedig Percy Anderson tervezte. Az előadást a másik szerző, W. S. Gilbert rendezte. Joggal kérdezhetnénk azonban: hogyan tudott sikeresen szerepelni a „magyar díva” az akkori angol nyelvű színházi közegben? Nos, itt egy nagyszerű „dramaturgiai csavar” segített. Carte-ék támogatásával Gilbert ugyanis úgy írta meg a zenés, prózai betétekkel tarkított dalmű szövegkönyvét, hogy ő egy német származású hölgy német akcentussal, és ennek „megtámogatására” a szereplők közül számosan német nevet viseltek. Mondanom sem kell, ez a „németes körülmény” különös bájt adott a helybéli nézők előtt Pálmay Ilka szövegkiejtésének, szerepformálásának, és az ebből következő megérdemelt sikerének.

Sajnos azonban dacára a 123 (pontosan a 122 ezt követő) előadásnak, a rész-sikernek, maga a darab nem aratott átütő diadalt. Különösen a szövegkönyv hosszadalmassága, vontatottsága szúrt szemet a későbbi kritikusoknak, amikor a kezdeti siker „mámora” csökkent, bár a zenéjét dicsérték. Azonban a kritikusok szerint az alkotás nézése közben „… az embernek az a benyomása marad, hogy nem más, mint a régi formulák utánzása, szinte paródia.”

Gilbert pedig ezután megtette a föltétlenül szükséges húzásokat, a hosszadalmas szöveges részek megkurtítását, a cselekmény gördülékenyebbé tételét. Ennek ellenére a Savoy Színházban a mű utolsó előadását 1896. július 11.-én tartották. A Carte-házaspár azonban nem hagyta annyiban: közben egész éves angliai és németországi körútra indultak a darabbal, a berlini Unter der Linden Színházban például 1896. május 20-án volt a premierje, sőt dél-afrikai (!) turnéra is elmentek a társulattal. De oda már nem követte őket Pálmay Ilka…

Mint már mondottam, az addig híres Gilbert-Sullivan szerzőpárnak ez volt az utolsó közös műve. „A nagyherceg”-nek azonban máig tartó „utóélete” van. Bár még az 1920-as években is kritizálták, ennek ellenére amatőr társulatok az USA-ban többször színre vitték a híresebb Gilbert és Sullivan-alkotásokkal együtt, például a Savoy Company of Philadelphia, valamint a Blue Hill New York-ban. Ekkorra már az addigi „németes hangnem” megváltozott, már csak azért is, mivel már angolszász színészek játszottak benne.

New York-i utcakép 1900 (Forrás: Wikipédia)

A második világégést követően már profi társulatok is műsorukra tűzték, szintén az USA-ban, de később Angliában is megjelentették, megszólaltatták, előadták. 1959-ben az American Savoyards, 1962-ben a The Lyric Theater Company Washington D. C.-ben – persze ismét a híresebb alkotásaikkal együtt –, úgyhogy a Washington Post is kedvező kritikát közölt róluk. A BBC rádiófelvételét 1966-ban és 1989-ben szintén érdemes megemlítenünk, csakúgy, mint a manhattani „könnyű múzsát szolgáló” teátrumok előadásait az 1970-es, 1980-as években. A következő „állomás” 1976-ban volt, amikor a D’Oyly Carte Opera Company adta ki a művet lemezen. Még mindig Amerikában vagyunk, amikor 1995-ben a New York-i Gilbert and Sullivan Company a koncert-változattal-, 2011-ben pedig a teljes zenekari változattal jelentkezett. A 2012-es év mozgalmas volt – de már a brit szigeteken. A londoni Finborough Theater kamara előadással, a Sullivan Opera Company pedig zenekari változattal tisztelgett a szerzők emléke előtt művük előadásával, és a Nemzetközi Gilbert és Sullivan Festival műsorán is szerepelt a „The Grand Duke”. És így tovább, és így tovább, mert ne feledjük: „A nagyherceg” ide vagy oda, Sullivan és Gilbert művei – főleg az angolszász világban – örökéletűek…

A Pécsi Nemzeti Színház 1904-ben (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)

Most pedig „lépjünk el” az Egyesült Királyságtól, Gilberttől és Sullivantől, „A nagyherceg”-től, és térjünk vissza a mi szeretett mecsekalji városunkba, mégpedig az 1902. évbe.

Eddig betartottam az időrendet a korabéli helyi újságcikkek közlésével, de mivel az előző rész az előbb ismertetett módon fejeződött be, kivételt kellett tennem. A most megismertetendő pécsi hírlapi tudósítás a pécsi színházi pénztárnál tapasztalt „rohamot” írta le, és egyben az ezzel kapcsolatos ügyeskedést is közölte. Lássuk tehát ezért a Pécsi Napló, 1902. január 22.-i dátummal, 23.-án megjelent tudósítását a „Hírrovatunk”-ban, amely az „Asszonycsel sikerül” címet viselte.

„Talán még sohasem szenvedett Pécsett a színházi pénztár olyan ostromot, amilyent a mi művészetszerető közönségünk a világhírű nagy művésznő vendégszereplése alkalmából rendezett e hó 18án (sic!) szombat délelőtt. Még csak a Barnum-láz volt ehhez fogható….”

P. T. Barnum (Forrás: Wikipédia)

Itt szakítsuk meg a tudósítást, mivel tisztáznunk kell az érdeklődők előtt annak a nagy eseménynek a történetét, amelyet a világhíres Barnum Cirkusz pécsi szereplése jelentett. Ha „fölütik” a Régi Pécs Hírportál ide vonatkozó írását az interneten, részletes leírást találnak erről. Röviden annyit, hogy Phineas Taylor Barnum (1810-1891) nagyon mozgalmas, ellentmondásos életpályát futott be: volt politikus, üzletember, cirkusz tulajdonos. Későbbi társa, James Anthony Bailey (1847-1906, eredeti neve James Anthony McGinnes) cirkuszi menedzser lett, akivel 1871-től létrehozták a világhírű Barnum and Bailey Circus-t. Ez a hatalmas társulat világkörüli útra indult, és ennek keretében 1901-ben hazánk 32 városában is vendégszerepeltek. Április 7. és 21. között Budapesten, 22.-én Székesfehérvárott, 23.-án nálunk, Pécsett, 24.-én Eszéken, 25.-én Újvidéken, 26.-án Zomborban, 27-28.-án pedig Szabadkán arattak megérdemelt sikert. Pécsett a mai Búza- és 48-as téren tartották délutáni és esti előadásukat, amely terület akkor még nem volt beépítve. Mondanunk sem kell, hatalmas volt az érdeklődés is, a siker is, nem csoda, ha a közel egy évvel későbbi híradásban épp erre az eseményre hivatkoztak a pécsiek.

És most ismét térjünk vissza a jelzett újságcikkhez.

Barnum és Bailey tulajdonos-társak (Forrás: Wikipédia)

„A mesterkedés, a csel, csábítás, rábeszélés, sőt a dulakodás és erőszakoskodás minden eszközét is igénybe vették az emberek, csakhogy jegyhez juthassanak, mert hiszen a színházkerülők is látni szeretnék a páratlan dívát.

Erről folyt a szó szombaton este többek közt abban a társaságban is, melynek meghitt körében ezúttal sok mindenről, de kivált a művészetről folytattunk élénk eszmecserét.

Egyenkint elmondottuk végre azt is, hogy a mostanihoz hasonló kritikus esetben ki milyen ügyes fogással jutott jegyhez.

Egy fiatal özvegyember érdekesen adta elő, hogy ő bizony egyszer magához a vendégszereplő művésznőhöz fordult, és az ő pártfogásával jutott jegyhez. – Hja, ez nem viczcz (sic!) – mondja erre egy szellemes hölgy, mert hiszen egy német közmondás szerint: ’Ha Ádámnak protektora lett volna, a paradicsomból nem űzetett volna ki,’ hanem ha meghallgatnak engemet, talán még hasznát vehetik valamikor az én cselfogásomnak.

Barnum-Bailey Cirkusz Plakátja (Forrás: Wikipédia)

A 19ik (sic!) század utolsóelőtti tizedében, 1885-ben, a budapesti kiállításkor történt, hogy Kassáról Bécsbe hazautazván, egy napot Budapesten tölthettem, hol is akkor még új Opera színházat látni, és benne Turolla Emmát a ’Bűvös vadász’ Agatha szerepében hallani szerettem volna. Kassáról sürgönyöztem rokonaimnak Budapestre, hogy egy jegyet számomra okvetlenül szerezzenek, és ha kétszeres áron is, de már késő volt. Az előadás napjának reggelén megérkezve, első kérdésem a jegy volt. Kissé lehangolt a kedvezőtlen válasz, de bíztam az én leleményességemben, mely még eddig soha nem hagyott cserben.

Haza érkezvén egy hordárral kísérlettem meg a jegyhez jutást, de bármilyen búsás borravalót ígértem, nem értem vele czélt (sic!).

–  Megkísérlem magam – mondom a sógornőmnek –, te csak kísérj el a színházig.

Délelőtt 10 óra volt, ½ 11-kor a pénztárnál voltam, és kapaczitáltam (sic!) a különben udvarias pénztárnokot minden kigondolható módon, hogy két jegyet kaphassak.

– Nincs.  Sajnálom, nincs! – De kérem, itt látok néhány jegyet, talán azokból mégis csak kaphatnék. – Kérem, azok a bérlők félretett jegyei. Tessék 11 óra után jönni. Ha akkorra marad, szívesen szolgálok két jegygyel (sic!), de biztosíthatom, hogy a bérlők 11-kor mind kiváltják jegyeiket.

– Csakhogy 11ig (sic!) én nem várhatok, mert 11-re hivatalos ügyben a közjegyzőnél kell lennem (ami ugyan füllentés volt), és nekem ma okvetlenül be kell ide mennem, (ami elhatározott szándékom volt.)

– Sajnálom nagysád – de én nem segíthetek.

Már el akartam jönni a pénztártól, mikor hirtelen egy mentő gondolatom támadt:

– Pénztárnok úr! Ön mégis adhatna nekem két jegyet anélkül, hogy baja lenne miatta.

– Kérem, lehetetlen. A bérlőkkel szemben felelős vagyok, de meg az igazgató úrral szemben is. Mondtam, tessék 11 óra utánig várni. Akkor talán… – Nem várhatok. Tudja, mit kérem? Most 11 óra 40 percz (sic!). Vigye az óramutatót 21 perczczel (sic!) előre. Így adhat nekem két jegyet, és mentve van.

Az én emberem egy pillanatig tágra nyitott szemekkel nézett rám. Látszott, hogy meglepte a nem várt indítvány. Rápillantott az órára, elmosolyodott, és kissé vontatva mondotta:

– Mit gondol Nagyságos asszonyom? Hiszen…

– No, ne késlekedjék uram. Én addig kinézek az utczára (sic!), hogy jön-e valaki, nehogy éppen akkor lépjen be. Rajta, kedves uram. Soha jobb alkalom, mint most. Kérem, siessen!

A Pécsi Nemzeti Színház 1913 előtt
(Forrás: Csorba Győző Könyvtár Gyűjteménye)

Az én emberem megmozdult, az óra felé ment, én a kapuhoz futottam, onnan intettem, hogy nem jön senki. Erre felugrott egy székre, s egy pillanat alatt 11 óra 5 perczre (sic!) vitte előre a mutatót. Most visszaszaladtam, hamarosan két jegyet kiválasztottunk. Egy bájos mosolylyal (sic!) /hja, akkor még csak 28 éves fess asszony voltam…/ megköszönve, diadalmasan rohantam künn várakozó sógornőmhöz.

Hát mégis csak igaz, amit Jókai mond: ’Amit asszonyszív kigondolt, és Isten nem fordít el, az ellen védelem nincs.

Nem lett volna teljes a hírneves művésznő ittlétéről szóló „híradás-özön” e nélkül a cikk nélkül, amely „első kézből” adott képet arról a „rohamról”, amelyet a teátrumi pénztárunknak ki kellett állnia. A nagyobb terjedelmű rész azonban arról a cselről szólt, amelyet sok néző „bevetett” akkor, hogy jegyhez, jegyekhez juthasson, és azt az óta is sokan megteszik, sőt – ha a jövendölésem nem csal –. ameddig színház lesz, addig ez a „fogás” mindig szerepelni fog egyes „színház-bolond néző” „fegyvertárában.” (Csak csendesen jegyzem meg: ha a pénztáros visszaigazította a csábos asszony miatt az órát, hogy ő két jegyhez jusson, akkor az előre lekötött bérletesek közül kettő igazi színház-barát „hoppon maradt.” Megérte ez a pénztárosnak?…)

De térjünk végre rá magára a szereplésre. A „földiekkel játszó égi tünemény” – ahogy a jó Csokonaink után az itteni „hírharsonánk” is jellemezte –, megmutatta végre a pécsieknek, miért is tisztelik őt mindenfelé kora egyik legnagyobb primadonnájának, színház-művészének.  Erről ismét a Pécsi Naplót idézzük, mégpedig az 1902. január 24.-i száma „Színház és művészet” állandó rovatának „Pálmay Ilka – Denise” című értékelését, a rejtélyes „– ei” tollából.

„A pécsi díszes nemzeti színház krónikájában ismét piros betűs napokhoz érkeztünk. Most közeledünk színházunk fönnállásának hatodik évfordulójához, és hogy most Pálmay Ilka is körünkben időzik, mondhatjuk, hogy immár itt láttuk a magyar színészet valamennyi nagyját, akiket látva, méla érzelem száll lelkünkre: miért, hogy valamennyi alkotó művészet sorából épen (sic!) a színészet múlandó! Ha a festő képet fest, a szobrász szobrot farag, az író művet ír, mind az örökkévalóságnak alkotott, csak a színésznek kell sietni alkotásaival, mert csak addig nagy, addig lobog feléje a közönség hódolata és elismerése, amíg él és alkotni képes.

És Pálmay Ilka nemcsak a magyar, hanem a művelt világ minden színházbarátja előtt ismert nevet szerzett magának. Fogalommá lett az ő neve, és a fogalomban benne van, a legnépszerűbb színházi műfaj, az operettnek költészete, oly magasra való emelése, mely egy sorba helyezte Pálmayt Geistingerrel, Gallmayerrel, Judic asszonnyal, az elmúlt évszázad végének legkiválóbb operette (sic!) énekes nőivel.

Pálmay Ilka 1901-ben (Forrás: Wikipédia)

Jó nehány (sic!) éve elmúlt annak, hogy Pálmay Ilka nálunk járt. Úgyszólván ő csukta be a régi Oertzen színházat. Akkor Lisbeth volt legkiválóbb szerepe, és Evva Lajos jó részt Pálmay Ilkának köszönhette vagyonát. Blaha Lujzát imádta az ország, Pálmay Ilkáért rajongott egész Budapest. Ha nevét mutatta a színlap, telve volt a Népszínház, melyben bájosabb, kecsesebb színésznő még nem gyönyörködtette a főváros közönségét. Imádta mindenki, mégis tűrhetetlen lett ott a helyzete, melytől szabadulni akart, és egy szép napon Bécsben termett, ahol akkor tetőpontján állt az operette kultusza. Alig tudott néhány szót németül, de meg akart tanulni, és megtanult.

Magyaros kiejtése tetszett a németeknek, és versenytárs nélkül állt ott is csakhamar Pálmay. De még többre vágyott. Fényes ajánlatokkal Londonba csábították, ebbe az idegen világba. Egy kukkot nem tudott angolul, de meg akart tanulni, és csakhamar meghódolt neki a hűvös London is, ahol ünnepelték, mint kevés színésznőt előtte. De a szíve, az csak visszavágyott hozzánk, Magyarországba. Időközben felesége lett egy előkelő osztrák főúrnak, de a színpadtól megválni nem tudott. De most már nem rabja annak, miként azelőtt, és csakis akkor játszik, mikor akar. És mikor a színpadra lép, akkor egészen a közönségé, melynek játszik, és egész lelkét, annak színgazdag világát önti játékába, énekébe, hogy megmutassa, hogy méltó arra a nagy szeretetre, amelyben mindenütt részesítik. Fáradhatatlan, és valahányszor eljátssza ugyanazon szerepét, mindig tökéletesebben akarja azt eljátszani.

Mindig új nuanceot (sic! nüanszot-árnyalatot) talál, melyet addig figyelmen kívül hagyott, mindenkor új, eredeti, még magamagát sem utánozza, és ebben rejlik páratlan sikereinek kulcsa. Ma is az az aranyos Ilus, aki volt, ma is oly szép, oly fiatal, oly ellenállhatatlan, oly egyetlen, mint volt ezelőtt húsz évvel. Azon ritka egyéniségek közé tartozik, melyeken észrevétlenül halad el az idő, mégis egy irányban észlelünk változást, mindig tovább és tovább halad a tökéletesedés felé.

Pécsi vendégszereplése, melyre oly régen készül, ma végre kezdetét vehette. Egyik legkedvesebb szerepét: a Nebántsvirágot (sic!) játszotta. Hogyan játszotta ő ezt, azt leírni nem lehet. Egészen másképpen, mint bárki más. A közönség tombolt, és mint fergeteg járta át a mi színházunkat a tetszés orkánja. Minden fölvonás után 12szer (sic!), 15ször (sic!) szólították a függöny elé, de nem néhány tenyér összecsapásából eredt ez a vihar, hanem tapsolt mindenki kivétel nélkül, mert ennek szükségét érezte, hogy ezzel rója le háláját azért a gyönyörűségért, melyet Pálmay játéka és bájos csicsergése mindenkinek szerez.

VII. Edward-Eduárd brit uralkodóként (Forrás:Wikipédia)

Angol betét dalával, melyet a kaszárnyába érkezése után énekel, meg éppenséggel elragadtatta hallgatóit. Meg kellett a dalt ismételnie, amint dobos nótáját is kétszer kívánta a közönség hallani, és amennyire lehetett, eleget is tett Pálmay Ilka a közönség óhajának. A színház minden zugában telve volt. Valóságos theater paré (sic! telt színház). A többi szereplő is azon volt, hogy eleget tegyen vendégünk intenczióinak (sic! szándékainak). Ő rendezett el mindent. Ő gondoskodott arról, hogy partnerei hol álljanak, míly (sic!) helyzeteket készítsenek elő az ő számára, és így az ő játékától eltekintve is olyan előadásban láttuk ma a Nebántsvirágot, mint eddig soha.

Celestin Fioridort Pesti Kálmán játszotta. Nagyot emelkedett mai alakításával szemünkben. A grófot ma szintén Pálmay Ilka óhajára Mezei Andor játszotta, még hozzá igen szépen. A többi szereplő a régi volt. De mind pompás kedvvel, ambíczióval (sic!) játszott, hogy a vendégnek kedvében járjanak, és hogy a közönséget azon illúzióba ringassák, hogy ma minden tekintetben elsőrangú színházban vannak. Pálmay Ilka toilettje (sic!), különösen a színházban való jelenetnél is látványosság számba ment. Értjük jól, hogy ezen ruha nélkül nem játszhatta el Deniset. Nem buzdíthatunk senkit, hogy ne mulassza el Pálmayt megnézni, mert minden föllépésére elkelt előre minden jegy. De talán még egy fellépésre elszánja magát, és akkor azok is, akik kiszorultak a színházból hozzájutnak, hogy meglássák Pálmayt. Ki tudja, eljöhet-e még egyszer hozzánk, és mégis jóleső tudat az a színészet minden barátjára, ha láthatta legalább egyszer a jelenkor legjelentékenyebb operette énekesnőjét, kinek eddig minden irányban méltó utódja már a színész talentumokban oly gazdag Magyarországon sem akadt.”

Mivel a pécsi színház ünnepe is volt ez az előadás, a kritikusnak szintén könnyű dolga volt, csak a jelzők, a megfogalmazások terén kellett válogatnia a szuperlativuszokban. Itt is világosan látszott az, hogy Pálmay Ilka nemcsak a maga, hanem a társai, sőt az egész előadás „gazdája” volt, mindenre és mindenkire odafigyelt, és leszögezhetjük: (mai szóhasználattal) rendezői-játékmesteri feladatokat is ellátott. Külön öröm, hogy pécsi művésztársai értékelésére is gondja volt a méltatás „névtelen” írójának, így számos korabéli pécsi színészt is megismerhetett nemcsak az akkori olvasó, hanem megismerhet most az utókor is.

Pálmay Ilka a “Mikádó”-ban, 1886-ban (Forrás: Wikipédia)

Szólnunk kell végül még arról a két magyar népies dalról, műdalról is, amely – nem véletlenül – megragadta a későbbi VII. Edward képzeletét. Nem ismerjük a szerzőiket, már a 19. században ismertek voltak, az óta pedig többen földolgozták, sok jeles előadóművész megszólaltatta már – a „mulatós nóták” között szerepelnek –, és ebben különösen az első szerzemény jeleskedik. Ha csak azt vesszük, hogy Kosztolányi Dezső (1885-1936): „Esti Kornél” című művében, Párizsban szólaltatja meg egy híres „cigány-banda”, és (galántai) Farkas Ferenc (1905-2000) zeneszerző 1971-ben kiadott magyar dal-földolgozásai között is szerepel a „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs…”, mutatja, hogy az „angol fenségnek” bizony jó ízlése volt, amikor a magyar csárdást csodálta.

Az a tény, hogy trónörökös korában „Edwárd király, angol király” hazánkban járt, sok örömöt szerzett néki ez az utazás, külön kiemelte a cigányzene-hallgatás gyönyörűségét, a szép budapesti tapasztalatait, a magyarokról szerzett kellemes benyomásait, feltétlenül történeti értékű – a mi Pálmay Ilkánk művészetének csodálata mellett. Az pedig, hogy ő kérte a művésznőtől a „Ritka búza, ritka árpa, titka rozs”, valamint a „Hallod-e te, kőrösi lány?” című magyar népies dalok, műdalok eléneklését az ottani arisztokrácia „krémje” előtt, egyszerűen elragadó, lelkesítő lehetett, és az kell, hogy legyen a mai olvasó számára is…

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Pálmay Ilka – Kinsky grófné –, a „Földiekkel Játszó Égi Tünemény” diadalútja Pécsett 1902 január végén – 4. rész”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés