Fodor András kolozsvári gyűjtő negyedik alkalommal vett részt tematikus kiállítással a Határon Túli Magyarok Fesztiválján Pécsett. Ebben az évben különösen aktuális anyagot hozott: a magyarság történelmi és művelődéstörténeti eseményeinek emlékül állított, ám az idők során megrongált, eltüntetett vagy lerombolt – ma már csak képeslapokkal dokumentálható – emlékműveit, műemlékeit mutatta be, korrekt feliratozással. Az anyag aktualitását felfokozták az idei év eseményei (is): a kolozsvári Mátyás szoborcsoport és az aradi szoborcsoport körüli skandalumok vagy éppen a vajdasági áldozatok emlékére állított síremlék üzenet értékű szétzúzása.
Nagy volt az érdeklődés (közel száz fő vett részt a megnyitón) és az eseményhez méltó volt az ünnepélyes megnyitó. Márk Attila brassói előadóművész és Kilyén Ilka marosvásárhelyi színésznő alkalomhoz igazított műsora éppúgy megérintette a hallgatóságot, mint G. Tóth Károly író megnyitóban előadott gondolatai. Ez utóbbit teljes egészében közreadjuk.
Kedves Barátaim!
Amikor néhány héttel ezelőtt Varga Ferenc azzal a megtisztelő kéréssel fordult hozzám, hogy ennek a kiállításnak a megnyitójaként szólnék néhány mondatot, egyszerre örömet és szorongást éreztem. Örömet azért, mert sejtettem, hogy egy fájdalmasan szép, emlékezetes élményt adó kiállítást fogok látni, szorongást pedig azért, mert a baljós cím, „Az eltűnt emlékeink nyomában” (eredetileg az „eltűnt”-et „elsüllyedt”-nek tudtam) nem sok jót ígért. Ezért nem véletlen, hogy mindjárt azokra a látott, hallott, személyes beszélgetés során szerzett, olvasott hírekre és tényekre gondoltam, amelyek az eltűnés – és az elsüllyedés – köréhez kapcsolhatók.
Arról van szó, hogy például elég belehallgatni a rádió határon kívüliekről szóló műsoraiba. A délvidéki hírek között az önkényes házfoglalásokról, a magyarság csökkenő létszámáról, az iskoláztatás gondjairól hallhatunk. Az utóbbiakra emlékeztető hírek a Felvidékről, Szlovákiából is érkeznek. Vagy például nemrégiben egy kárpát-ukrajnai magyar költővel készített interjút olvastam, amelyben elmondja, hogy a kezdetben érzett nagy-nagy lelkesedést a rendszerváltás után egy évtizeddel sokakban tanácstalanság és csalódás váltotta fel. Kié a hiba? És itt van Erdély, Románia. Ha hihetünk a legutóbbi népszámlálás adatainak – és mért ne hihetnénk? –, az utóbbi tíz évben Erdélyország területét 200 ezer magyar hagyta el. Többször megismételtem magamnak ezt a számot, de a mai napig nem tudok mit kezdeni vele – számomra értelmezhetetlen és felfoghatatlan. Ki tehet erről? Kinek a szégyene ez? Mert nem arról van szó, hogy hova mentek – sokan Magyarországra, s ahogy hallottam Ausztriába, vagy akárhová –, hanem arról, hogy békeidőben, Európa közepén, 200 ezer ember hagyta ott több száz éves, ezeréves szülőföldjét, ősei földjét, hazáját. Kié a hiba?
És eszembe jutottak a kolozsvári séták. Áll a Farkas utcai templom, a Bánffy-palota, a Szent Mihály templom, Mátyás szülőháza és emlékműve (igaz, mellette ott a szakadék), s a régi promenádon ott nyüzsögnek az emberek. De nem messze a történelmi belvárostól ott magasodnak azok az idomtalan házszörnyetegek, amelyeknek messzire vetülő árnyéka az eltűnés, az elsüllyedés sejtelmét kelti fel… És ott van a Házsongárd, a temető, ahol itt-ott bizony el-eltünedeztek a nem is olyan régen még ott lévő régi sírok…
Zala György: Szabadság (Vértanúk) szobra Aradon. 1925. júliusában lebontották.
Lehet, hogy kissé borús az így összeálló kép? Igen, lehet. De éppen mi ne tudnánk, hogy „növeli, ki elfödi a bajt.”?
A tragédiára és a reményre oly érzékeny 19. század költője, Vörösmarty Mihály, Gondolatok a könyvtárban című versében a kultúra és a könyv szerepéről szólva azok értelmét kérdőjelezi, nyomatékosabban szólva csődjét állapítja meg. S fölteszi a kérdést, mi az, ami a „sár fiait” a „sűlyedéstől” megmenthetné? Keresi a lehetőséget, az új eszméket, s a megoldást az emberiség pótolhatatlan tagjának vallott nemzet ügye, a nemzet felemelése iránti feltétlen odaadásban találja föl.
De miben bízhat a hit után, na nem az Istenbe, hanem az emberbe vetett hit után kapdosó, minden diadalma ellenére fáradtnak, s oly sokszor tétovának látszó kora 21. század embere? Ki tudna erre választ adni, s különösen olyan lelkesültet, mint elődeink? Reménytelen és szerénytelen próbálkozás lenne, ha most én erre vállalkoznék. De kereső lények vagyunk. Lehet, hogy a magyar történelem, a kultúra során oly sokszor előforduló de mégis-hez, a talán-hoz kell folyamodnunk? Ahhoz a lehetetlenhez, ami egyetlenként rejti magában a lehetőséget? Maradjunk az utóbbinál.
Talán az adna segítséget az eltűnéssel, az elsüllyedéssel szemben, ha minél jobban tudnánk, ha képesek lennénk minél jobban szeretni azt, ami eltűnt, ami eltűnőben van, ami el fog tűnni – és azt is, ami sohasem tűnik el. Ennek a szeretetnek nem lehet határa, nem lehet túlságos és túlzó. Szünet nélkülinek, erősnek, feltétlennek és odaadónak kell lennie.
Aztán az is segítséget adna tán, ha minél többet össze tudnánk jönni, ha minél többet együtt tudnánk lenni. A kettő nem ugyanaz. Együtt lenni akkor is tudunk, ha fizikailag nem vagyunk egymás mellett, nem szólunk egymáshoz, mint most is, hanem egyikünk Marosvásárhelyt, Budapesten, vagy éppen Kolozsváron, Pécsett, vagy a világ ki tudja melyik tájékán van. Úgy gondolom, hogy az egymáshoz tartozásnak a folyton erősítendő tudata van olyan fontos, akár személyes is, mint a közvetlen együttlét. És talán nem feszíti szét egy kiállítás-megnyitó kereteit, ha röviden utalok rá, hogy magam részéről nem hiszek, és egyre inkább nem hiszek az untig emlegetett, magyar-magyar elleni civódás, örökös egyet nem értés már-már az elrendelések szintjén mozgónak, végzetesnek tartott voltában. Bizonyos, hogy lehet ezt igazoló példákat találni, de egészében, a dolgok összefüggéseit nézve jóval inkább tartozik ez a nézet a hiedelmek, a babonaságok – és könnyen lehet, az önfelmentő hivatkozások – sorába, mintsem a realitások közé. Jó lenne erőt gyűjteni, s egyszer ezzel a kérdéssel is igazán szembenézni.
És talán az is segítene az eltűnés ellenében, ha meg tudnánk őrizni képeinket, úgy hogy egyetlent sem hagynánk kihullni magunkból. Miért fordulunk olyan érdeklődéssel ezekhez a tárlókon látható képekhez? Azért, mert ezek a képek bennünk vannak, mélyen, tértől és időtől függetlenül, még akkor is, ha nem tudunk róluk. A szemünkkel látottakban a belső képeinkre ismerünk. Lehetséges, hogy ezek a belső képek erősebbek, mint a nekik megfelelőek, az egykor a tárgyi valóságban létezők, amelyek eltűntek, megsérültek vagy megszeplősíttettek? A százakra rúgó 48-as-, Kossuth-, a honfoglalást vagy éppen a török elleni győzelmet megtisztelő, és más, valahai vagy valaha épségben létező emlékmű? Úgy gondolom, igen, erősebbek. Mert másképp hogy magyarázhatnánk, hogy az alkatrészeire, részleteire tördelt, itt-ott, pincékben, lomtárakban heverő aradi emlékmű remélhetőleg legalábbis, ismét felmagasodhat és egészében állhat, mint régen?
Nemrégiben, a könyvespolcot rendezgetve, véletlenül kezembe került egy könyv, ami úgy látszik, eddig elkerülte a figyelmemet. A címe ez: Nem dolgunk feledni. Ha a kiállítás rendezői nem tekintenék illetéktelen beavatkozásának, „Az eltűnt emlékeink nyomában” alcíméül szívesen adnám ennek a könyvnek a címét.
Úgy gondolom, hogy a kiállítást rendező Szivárvány Gyermekház azért érdemel elismerést és köszönetet, mert hosszú évek szívós munkájával, mint most is, figyelmeztet felelősségünkre, segít ébren tartani a reményt, s alkalmat ad egymáshoz tartozásunk megélésére.
De a köszönetet és az elismerést ezúttal mindenekelőtt ezeknek a képeknek, képeinknek összegyűjtője, gondozója, őrzője, hű pásztora, Fodor András érdemel, aki a kiállítással örömet is ad, hiszen mindjárt az első képek egyikén a jövővé változó múlt aradi emlékművét látjuk. De feladatot is ró ránk. Amikor kézen fog bennünket, hogy eltűnt emlékeink közé vezessen, egyúttal arra is figyelmeztet, hogy egyetlen dolgot nem szabad felednünk, azt – hogy nem dolgunk feledni.
Kérem, hogy szeretettel és figyelemmel nézzék meg a kiállítást.
G. TÓTH KÁROLY
A kiállítás anyagát – éppen a folyamatos érdeklődés okán – a zárás után a szervezők Pécsett a Pannon Magyar Házban is bemutatják, ahol az november 26-ig még megtekinthető.
Hozzászólások