Agócs Károly | Bölcseleti-misztikus próza – 15.

Szépirodalom - próza

Bölcseleti-misztikus próza – 15.

 

Egymásnak teremtve

 

A lány húszéves volt, nem kimondottan szép, de vonzó és csinos, természetét tekintve pedig jó kedélyű, derűlátó, nyílt, őszinte, szerény, lelkiismeretes és együttérző. Mindemellett eleven szellemű, széles látókörű, és a korához mérten átlagon felül művelt volt. Szerette a természetet és szerette a művészeteket, főleg a zenét és az irodalmat.
Olyan társra vágyott, aki hasonló természetű, és hasonló erényeket mondhat magáénak, mint ő, és az érdeklődési köre is hasonló. Fontosnak tartotta ugyanakkor, hogy olyan legyen, akire felnézhet, és aki mellett biztonságban érezheti magát; vagyis férfias, célratörő, állhatatos, határozott, sőt kemény, ha szükséges, ővele szemben azonban engedékeny és gyengéd. Megjelenését tekintve csak annyi elvárása volt, hogy rokonszenves legyen, adjon magára, és magasabb legyen őnála, ha mégoly kevéssel is, életkorát illetően pedig a huszonöt évet tartotta ideálisnak.
A fiatalember éppen ennyi idős volt, és minden tekintetben maradéktalanul megfelelt a lány igényeinek, az ő ideálja pedig éppen a lányban öltött testet; pontosan olyannak képzelte el leendő párját.
Bármennyire csekély volt is a valószínűsége annak, hogy megtörténjen, egy verőfényes kora őszi délután, a belváros egyik elegáns utcájának forgatagában elhaladtak egymás mellett, és egy pillanatra találkozott is a tekintetük.

 

 

Dicsőség

 

Az első vonalban futott, szándékosan lemaradva egy kicsit kezdettől fogva, némi erőt merítve ilyenformán a legelöl futók bátorságából. Ahogy kikerült egy pocsolyát, érezte, mennyire értelmetlen abban az élethelyzetben az efféle elővigyázatosság.
Nem sokkal utána elesett. Nem botlott meg semmiben, csak hirtelen kiment az erő a lábából. Meg is perdült estében, és hanyatt vágódott. Nem is próbált felkelni. Mintha a lelke is elfáradt volna egyszeriben: soha nem ismert fásultságot érzett. Csak meredt tompán a mellette elfutókra, akik rá se pillantottak. Mintha egyre messzebbről hallotta volna rohanó lépteik dobogását. Egy népes madárrajt vélt látni a gyorsan sötétedő égen, majd csak a sötétséget látta, végül azt sem.
Nem tudhatta meg, hogy egyfajta dicsőség jutott részéül, érdem nélkül ugyan: ő lett annak a háborúnak az első áldozata. Egy bizonyos értelemben, mondhatni valójában és ténylegesen az ő halálával kezdődött el a háború. Mert mindaddig, amíg nincs áldozat, addig háború sincs, csak háborús helyzet; mindaddig élhet a remény, az illúzió, hogy még idejében leáll a gyilkolás fenekedő, mohó gépezete.
Ő állt tehát – és áll majd mindörökre – az arc nélküli, névtelen áldozatok rohamosan gyarapodó fantomserege élén, mely végül, nagyvonalú hozzávetőlegességgel számszerűsítve, statisztikai adat formájában fog bekerülni a történelembe.
Szabó Jánosnak hívták. Élt huszonhárom évet.

 

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Bölcseleti-misztikus próza – 15.”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés