Nászta Katalin | Nászta Katalin: Reflexió – a nyilvános főpróba után

Színház

Nászta Katalin: Reflexió – a nyilvános főpróba után

Sose halunk meg –

Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg, 2020. október 8.

amerre mész – ott a színház – elhagyhatod, de utánad jön
kinő, mint gomba a földből, s mennyország –
hamis, de széplesz körülöttünk

kiéhezett közönség ül tömött széksorokban
hőmérséklet rendben, nem köhög, nem tüsszent
fojtottan nyerítünk a szájkötő mögül

vége, vége az előadásnak – tapsra lendül a sok kéz
de a maszk elrejt mosolyt, minden derűt
csak a szemek csillognak

lent ültem s hirtelen a színpadon álltam
láttam magunkat, mint éhes sereg
kinek tiltva a mosoly látványa –
lepedődarabokkal fedeztek

könny gyűlt a meztelen szemekbe
néző s játszó egyaránt sírt
mintha a halál kapujában állna
utoljára még egyszer boldogan int
szeretünk téged, te micisapkás tróger

nézem, de alacsony, mekkora feje van
milyen kék a szeme – és lazán udvarol
ellenállni neki lehetetlen
igazat mond: a magot a földből
s belőled az igent kidumálja
gyomrodban ismerős virágrebbenések
fölgyűrűzik a nevetés – jaj, mi jön!

sose halunk meg – énekli a cím is –
míg a pengeélen-táncolás jól megy
elerőtlenedve ülünk székeinken
nem kell izgulni, itt minden megoldódik
csak könnyedén pajti, túl leszünk,ne feszengj

de mackó egyszer csak váratlan kiterül –
sose halunk meg, énekli a cím
a dal, táncok refrénje visszacseng –
füledben szólnak a fojtott kacagások
a maszk alól – ahonnan kimenekültek

jóllakottan állna a csapat a színen –
csak a szemekben égnek furcsa lázak
sosem volt ilyen még, mint ez az este –
kis mackó, kis bohóc, itt az országszélen
fővárosi madár, mint aki eltévedt
szárnyaira vette kacagásainkat
s vitte magával, vitte el messzire

a széltoló kisember, a kényszer-ügyes,
a ki-, beszámíthatatlan talpra eső
nem törik: hajlik – nem pattan: simul

a rácsok közötti életet láttuk
ahonnan több százszor kibújik
sose halunk meg, énekeljük sírva
Gyulának sírjánál– aki mi voltunk–
és lennénk újból – mert az élet ilyen
feltámad: legalább egy-, kétszer

*

Sose halunk meg – Koltai Róbert rendezésében a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban

A csomagolás mindig számít. Ezt a ’90-es években hallottam először egyik zalaegerszegi barátnőmtől. Bármi csekélységet adott ajándékba, gyönyörűen becsomagolta. Nem is a benne levő, hanem a gesztus szerezte meg az örömöt.

A színháznak is ez a legjellemzőbb tulajdonsága. Amit adni akar nekünk, ahhoz kedvet csinál, becsomagolja, hogy örömünk kíváncsiságunknál nagyobb legyen. A színház nem politizál, nem az a dolga – a véleményét becsomagolja az előadásba és az üzenetét értik, akiknek érteniük kell. Ez volt a szocialista rendszerben a virágnyelv, amit mindenki értett, játszva megtanult, nem kellett hozzá csak pár színházi óra.

Ugyanaz az ajándék ugyanazt a célt szolgálja, értésedre adja: vedd át a csomagot, közös lesz örömötök anélkül, hogy bepiszkolnád magad a csúnya politikával.

A színház így szabad és így lesz elkötelezettje minden kor minden közönségének – hogy nagy szavakat használjak – amelyből maga is vétetett. Példa erre ez a kis semmiség, a Sose halunk meg – (milyen találó cím, anélkül, hogy ez a darabban elhangozna, végig ezt hallod) – musicalbe csomagolva. Miközben az átkozott lóversenyek század(ok)előtti világáról rántja le a leplet, beszippant e világ édes-kedves romlottságába, nem tudsz ellenállni. Felébreszti alvó ösztöneid, simán magába habarít. Miközben szerelmet vall bemutat magadnak is: ilyen vagy, elcsábítható, érzékeny, csodálatos(an) kis butuska ember. Eszed a krémest, nyalod a fagylaltot és lenyeled a nagybácsid elverését is. De ne búsulj, kimenekítelek a slamasztikából, amibe sodortalak – NYERÜNK! – csak éppen belehalunk egy kicsit. Majd egészen. De ezért sem mi vagyunk a felelősek, a rendszer, ami fütykösbottal akarja belénk verni a törvény szigorú rendjét, ami alól mindig kibújunk – mert ez meg az élet tulajdonsága. Ezé a rongyosé. Nemcsak tegnap. Shakespeare óta tudjuk mi a színház dolga. Nem politizálunk, nevetve- nevettetve nevelünk, szórakoztatva ébresztünk.

Egy jó érzékkel a valóságra tapintó történet korszakokon átívelő érvénnyel és sikerrel száguld a pályán. Ennek a (ló)versenynek nincs vége csak a világgal. Addig meg játsszuk. Játsszunk.

Dés László zenéje Nemes István dalszövegeivel (a Nagy utazást Bereményi Géza írta) tenyerén hordja az előadást. A filmszerűen közbeszúrt jelenetek adják a fűszerezett tartalmát a levesnek, amiből a kamasznak alig jut – eleszik előle a felnőttek. Finom, jó érzékkel csomagolt apró kis üzenetek a rendező-szerző részéről. Ez (is) sikerének titka. Nem játszik: bemutat. Nem alkot: színre visz. Nem skandálja az arcodba: kicsomagol neked egy történetet. Emészthetővé teszi örömöt szerezve oktatgat – mint a nagybácsi. Bevezet az élet rejtelmeibe és miközben felnyitja a szemed – (Imi-Ticz András nagyra kerekedő tekintete hol a csodálkozástól, hol a meglepetéstől, örömtől csillog, vagy zavarában pislog, hol a bánattól fátyolosan érti is) – ő végleg lehunyja. Rád bízva minden tudományát az életről. Ami itt ilyen.

Filmszerű jelenetek képsorozata. Zene, zene, tánckar, akik énekelnek is. Hangsúlyos a zene, jó – magával ragad. A szövegek is. Még össze kell csiszolódniuk itt-ott, kis bakik becsúsznak. Mindig elnéző az ember, de mikor, ha nem igazán most. A helyzet pandémiás, kicsit lábujjhegyen áll mindenki a korlátozó intézkedések miatt. A színészek éhségét a nyilvánosságra, szinte tapintani lehet. A közönségét is a színházra. Mint a rég nem látott, egymástól elzárt szerelmesek ölelkeznek az előadás folyamán. Nem jut eszembe jobb hasonlat, ez fejezi ki leginkább a légkört, ami az estet jellemzi. Van, aminek semmi nem tud alátenni. Inkább megerősíti a köztük levő kapcsolatot.

Amikor született más ellen íródott, de ma is ugyanazért szól, derül ki szerintem – kicsit rá is csodálkozva-hűlve – az író-rendező-főszereplő Koltai Róbert előtt, ahogy a színpadon meghajolva köszöni a tapsokat. A Tapsot. A Sikert. Az Elfogadást. A Többi Nem Számít.

Dőreség volna hasonlítgatni szerepmegoldásokat, ráadásul én csak a filmet láttam, azt is mikor(!). Elragadó már az indításnál a csapat mozgásművészete, tánctudása, a lányok hajlékony, fegyelmezett össztánca, a fiú(k) cirkuszba illő akrobatikus mutatványai az egész előadás hangulatát megalapozzák. Ticz András sovány kamaszfiú Imi-je, gátlásos darabosságával, majd férfivá „érésével” teljesen felszabadul, végül a halállal szembesülve egész jellemfejlődést mutat be; Ecsedi Erzsébet Anya szerepe az eddig megszokott magas színvonalon túl is nyújt újat: ahogy meglágyul az érkező Gyula lehengerlő érvelésére és beadja tiltakozó anyai derekát, elengedve fiát a „lókötővel”, finom átmenet volt; Farkas Ignác gyámoltalan papucs-férj Apa figurája, a jelmeztervező által remekül eltalált külvárosi öltözetben, magára azért valamit adó testtartást kölcsönözve neki tökéletesen hozta a szerep hátterét/származását – kiváló jellemábrázolás a színész részéről; Bellus Attila tiszteletreméltó alázata (a kórusban mindig az második szólamot énekelve, hallhatóan, tévesztés nélkül), az ostoba zsarnok férj szerepében magához láncolva, mint egy kutyát a feleségét (Nusi: Dura Veronika e.eh,) a látvány emlékezetes marad, ha nem is túl eredeti; Pap Lujza Teréz szerepében most is elismerésre késztet, lélegzetelállító átélt találkozása Gyulával, aki a házasság ígéretével táncol ki a nagy szerelemből, (kicsit erőltetettnek éreztem a kerékpár levegőben libegtetését); Debrei Zsuzsa jellemformáló képességeit csillogtathatja meg Irma, Gyula egyik szeretőjének szerepében; Bálint Péter Deutsch bácsija kellő tudálékossággal, merev, mégis humorral fontoskodó tánctanára  vidám pillanatokat szerez; Czegő Teréz (Deutsch néni) a tőle megszokott játékos karikírozással, széles gesztusokkal, színes hangskálán oldja meg feladatát második szerepében is, egy vásárlót alakítva; Urházy Gábor László Rendőre félelmet keltő igyekvéssel masíroz végig a színen, a figura gyávaságát is fel- felvillantva; Szakály Aurél Pucus figurájában (ez már rég a színész zsebében van) ének és tánctudásával örvendeztet meg; Baj László kikent-kifent, piperkőc uzsorása megkedvelteti magát Simula szerepében, olyan előkelően vonul a színpadon, a pap szerepében is jó érzékkel rajzolja meg a korruptság vonalait; Wellmann György kellő fásultsággal hozza a megvesztegethető ellenőrt, felvillantva az egész rendszer romlottságát; Besenczi Árpád teljesen lezüllött nagy futballjátékosa, Balogh 2 szerepe lehetőséget nyújt a színésznek a figura érzelmes durvaságát és a meghunyászkodó gyávaságot is bemutatni; Kovács Virág talpraesettségével és sokszínűségével hívja fel magára a figyelmet táncoslányként és Évike szerepében; Mester Edit a tapasztalt színésznők rutinjával felszabadultan komédiázik Kendőárusként és a Nő a lovin szerepekben; de Andics Tibor, Farkas Gergő, Fritz Attila, Lugosi Krisztina és a frissen idekerült egyetemi hallgatók is jól illeszkedtek az előadásba.

Sebestyén Csaba koreográfiája dinamikus, lendületes, egységességének titka az apró tánclépések ismétlésében rejlik, a kevesebb többet hoz a konyhára címszóval, ugyanakkor megágyaz a kiugró táncbetéteknek, akrobatikus mutatványoknak.

Az egészet pedig Gyula fogja össze, tartja egyben – akit Koltai Róbert, a darab megírója és rendezője játszott a bemutatón. Lazán, magától értetődően, kicsit lámpalázasan az új közönség előtt, akinek szeretetnyilvánítása el is homályosította a végén a tekintetét. Lótott- futott, mindig észnél volt, jártak a „kerekei”, utcahosszal előbbre járt a többieknél, a rendszer ismerője, a hézagok tudója, a kiskapuk megnyitója, az emberi gyengeségekkel tisztában levő, jellemek sebezhetőségét kihasználó, az ellenállhatatlan kerítő, problémamegoldó, a mindeközben állandó végveszélyben élő, lebukástól remegő, hazardírozó kispolgár, amilyet szült az a rendszer, ez a rendszer, minden rendszer, ami a korrupcióra épül. Nemcsak azért, mert ő viszi a darabot, nemcsak azért, mert ő írta meg, ő örökölte a nagybácsijától ezt a sorstörténetet – hanem saját művészi(etlen) – és ez most dicséret – megoldásai miatt is, ő a legjobb, akit szeretünk, akire haragszunk, akit várunk, akiért aggódunk, akit agyon akarunk ütni, akinek nem tudunk ellenállni. Mint a búvópatak, megkeresi a ki- és le- és elfolyási lehetőségeket, járatokat, kapcsolatokat – befolyik mindenhova, mint az élet, hogy életben tartsa azt a – gyakorlatilag általa létrehozott – összekuszálódott adós-viszony szövevényes rendszert, amit végül deus ex machina módszerrel a gondviselés és a lutri, a szerencse forgandó kereke old meg. A halálába kerül, de minden adósságát vissza tudja fizetni Imi, az unokaöcs, akire vagyonát hagyja.

Elgondolkozhat az ember úgy hetvenen felül, amikor még az élet innenső oldalán állva visszatekint a „sose halunk meg” eufórikus fiatalságára – megéri-e. Mintha mindezek benne csillogtak volna a művész szemében meghajláskor a függöny előtt. Koronától függetlenül és azzal együtt.

Hertelendy Attila (Gyula másodszereposztottja) a harmadik előadást játszhatta. Nála is érezhető volt egy kis izgalom, de előadás végére erőteljesebb, hangi adottságai miatt, fiatalsága okán is temperamentumosabb Gyulát alakított. Nem lehet összehasonlítani a kettőt, az élet is egyénre szabott. Kinek-kinek vérmérséklete, habitusa határozza meg a szerepmegformálást. Hertelendy nem ismerheti mélységében azt a kort, amiben a darab született. Ami Koltai szerepformálásában nélkülözhetetlen reminiszcencia, az  Hertelendynél  érzelmesség. Koltai az érett öreg beletörődésével és fáradtságával más színt adott Gyulának, mint Hertelendy, aki alakításában felelőtlenebb, keményebb, kicsit érzéketlenebb, a sikertelenségek, életének negatív fordulatai nem nagyon érintik meg a lelkét, inkább fiatalos lendületből emelkedik ki a kalamajkákból.

Egy darab, melynek főhőse kis szélhámos zsivány, akibe minden nő beleszeret, akit a rendszer termelt ki, aki szeretetreméltóságával mindenkit levesz a lábáról, ki tud húzni a csávából, magamagát is kimeséli a guzmis helyzetekből. Nem mindig sikerül. Olyankor issza a levét. Infarktus a vége, halállal koronázva – és valóban, mert ezzel vége szakad az őrült rohanásnak egyik adósságból a másikba. Tiszta lappal indulhat újra minden. Nekünk meg elmesélik a nagybácsik, milyen is volt az élet, amikor ők voltak fiatalok. Egyeseknek. Letűnt világ már. Tényleg? Az biztos, ha most ilyen is, rég elveszett, ami akkor még hozzátartozott: a bája, a kedves tróger,  talpraesett, észnél levő, mindent kedvesen kidumáló ember, aki nem árt senkinek, csak imádja a lóversenyt és nyerni szeretne. És amíg ez bekövetkezik, addig végig- komédiázza az életét, szorongásait senkinek meg nem mutatva. Csak beadja a kulcsot a végén. Igazi szemérmes, kedves lókötő, aki csak magának árt. És őket szeretjük igazán.

 

Szereposztás:
Gyula – Koltai Róbert Jászai-díjas, Érdemes művész / Hertelendy Attila
Imi – Ticz András
Anya – Ecsedi Erzsébet Aase-díjas
Apa – Farkas Ignác Jászai-díjas
Boldi – Bellus Attila
Nusi – Dura Veronika e.h.
Teréz – Pap Lujza Domján Edit-díjas
Irma – Debrei Zsuzsanna
Deutsch bácsi – Bálint Péter
Deutsch néni – Czegő Teréz Gobbi Hilda-díjas
Pimpi / Hentes – Farkas Gergő
Rendőr – Urházy Gábor László
Pucus – Szakály Aurél
Simula / Pap – Baj László
Titkosrendőr/ kalauz – Andics Tibor
Ellenőr – Wellmann György Aase-díjas
Dönci, fakanalas – Fritz Attila
Balogh 2 – Besenczi Árpád Jászai-díjas
Évike – Kovács Virág
Kendőárus a piacon / Nő a lovin – Mester Edit
Béla – Tornyos Ervin
Icuka – Lugosi Krisztina
xxx – D. Varga Ádám e.h.
xxx – Kovács Martin e.h.
xxx – Támadi Anita e.h.

Díszlet-Jelmez: Mucsi Balázs
Koreográfus: Sebestyén Csaba
Világítás: Gibárti Tibor
Ügyelő: Szilasi Attila Súgó: Kiss Szilvia
Rendezőasszisztens: Mikita Zsuzsanna Lilla
Rendező: Koltai Róbert Jászai-díjas, Érdemes művész
Társrendező: Gaál Ildikó
Bemutató: 2020. október 9.

 

https://www.facebook.com/141609979211027/videos/259948482017860/

Print Friendly, PDF & Email
Please follow and like us:

Hozzászólások

Nincs hozzászólás ehhez: “Nászta Katalin: Reflexió – a nyilvános főpróba után”



Szóljon hozzá!



Archívum

Hirdetés