„A jövő színházi hét tehát Pálmay Ilka Kinsky grófnő hete lesz.”
Folytatódott a „színházi varázs”: az annyiszor megcsodált, körülrajongott díva ismét megcsillogtatta tehetségét a pécsi színpadon, az egyik ámulatból a másikba esett pécsi publikum előtt. Lássuk ezzel kapcsolatban a Pécsi Napló 1902. január 25.-i száma „Színház és művészet” rovatában közölt „Pálmay – Szép Heléna – Második est – „ című írást.
Pécsi Nemzeti Színház Anno Képeslapon (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
„A zsúfolásig tömött színháznak ma ismét fényes ünnepi estélye volt. Pécs város és a vidék előkelő közönsége minden helyet elfoglalt, még a karzaton is úrhölgyek és urak ültek, olyan nagy volt ma este is a Pálmay-láz, s miután mind a négy estére elfogytak az összes jegyek már napokkal előbb, a következő Pálmay-esték is ilyen ünnepi hatást keltenek látogatottságukkal, fényükkel s emelkedett hangulatukkal. Színpadunkon ma láttuk a legédesebb, legkedvesebb s legbájosabb szép Helénát, akit Kinszky grófné Pálmay Ilka személyesített az ő elbűvölő varázsával, mely legfőképen (sic!) utolérhetetlen művészi játékában rejlik, s abban az elragadó csintalanságban, amely mint a napfény beragyogja kedélyét, mosolyát, átjárja minden porczikáját (sic!), minden mozdulatát.
Pálmay Ilka vendégszereplése Debrecenben, 1903-ban (Forrás: Wikipédia)
Bámulatos technikával, szívvel-lélekkel, teljes bensőséggel énekel, s habár az alsó registerein (sic! regiszterein – hangfekvésein) némi fátyolozottság volt ma észrevehető, a felső hangjai a nemes ércz (sic!) tisztaságával csengtek, s teljes üdeséggel, varázszsal (sic!) telve elbűvölő hatást keltettek. A közönség nagy élvezettel hallgatta, s játékát alig győzte csudálni, tapsolni. Nyílt színen is zajosan megtapsolták a fölvonások után, tízszer-tizenkétszer hívták a lámpák elé. Tombolt a közönség, s a bájos grófné az ő lebilincselő kedvességével hajlongva, aranyos mosollyal köszönte meg a nagy ovácziót (sic!).
Pálmay Ilka műtermi fotója (Forrás: Wikipédia)
Az első felvonás alatt remek virágcsokrot nyújtottak föl neki. A pécsi közönség végtelen rajongással viseltetik Pálmay Ilka iránt. Tizenhat évvel ezelőtt is törte, zúzta magát érte, s tűzzel-hévvel tapsolt neki. A mai vendégjátéka is diadalmi est volt, melyen Offenbach több mint három évtizedes öreg operettjébe új életet lehelt, s Szép Helénát felejthetetlenné tette közönségünk előtt.
Nemcsak ő maga volt nagy, a többi szereplőt is magához emelte. Mellette mindannyian többnek látszottak. Dicsérettel emlékezünk meg Kozmáról (Páris–sic!), aki meglehetősen nehéz szerepben elég jó volt, Nádassiról (Menelaus) aki ma bőségesen ontotta az ő patent viczczeit (sic!), oly annyira bőségesen, hogy még Pálmayt is megnevettette egy a sok közül. Szirmai (Orestes), Szilágyi (Kalchas), Vágó (Agamemnon) és Mezei (Achilles), szintén hozzájárultak az est sikeréhez. A közönség eltelve Pálmay varázsával, mintegy megihletve, illúziókba ringatva, hagyta el a színházat. – y”
Ha lelkesedő, szinte szuperlatívuszokban méltató színházi kritikát akartunk olvasni, akkor ennél jobb alkalmat nem találhattunk volna. Az tükröződik belőle, hogy azok a nézők, akik erre az előadásra szerencsésen jegyhez jutottak, életük élményét kapták. Írója, a rejtélyes „– y” minden tekintetben profi munkát végzett – hogy mai fogalommal éljek. Minden esetre érdemes lenne fölkutatni: hány színésznőt vagy színészt hívtak ki ennyiszer és több alkalommal is a függöny elé akár felvonás-, akár előadás végén!
Jacques Offenbach (Forrás: Wikipédia)
Az pedig külön érdeme az méltatónak, hogy nemcsak Pálmay Ilkáról zengett ódákat, hanem gondolt „játszó társaira” is. Az előadásbéli partnerei közül Kozma Istvánról már az előzőekben szóltam, Nádassi (Nádassy) József (1874-1925) pedig sokszor szerepelt az előző részekben, kulcsfigurája volt már akkor is a színházunknak, nemsokára igazgatója is lett, mégpedig az 1902/1903-as színházi évad elejétől az 1904/1905-ös színházi évad végéig.
Mint tudjuk, Pálmay Ilka első bemutatkozása „technikai malőr” miatt késedelmet szenvedett – hatalmas csalódására a helyi közönségnek. Azt szintén ismerjük már, hogy ő ezért megpróbált „kárpótlást” adni. Az igazi kárpótlást azonban a Pécsi Napló 1902. január 25.-i számában, a „Színház és művészet” rovatában közölt „Pálmay megtoldotta vendégjátékát” című cikkben közöltek adták.
Pécs régi Városházája 1890 (Forrás: Régi Pécs Hírportál)
„Pálmay Ilka a közönség általános óhajára egy estével meghosszabbította vendégfellépéseit, és így kedden, e hó 28.-án lép fel harmadszor és utoljára a ’Pillangó kisasszony’ és ’Szenes legény, Szenes leány’ darabokban. Ezen előadás felemelt helyárakkal páros bérletszünetbe (sic!) lesz megtartva, tehát a páros bérlők vasárnap délig érvényesíthetik a már ismert jogaikat. Pálmay utolsó fellépteire a mai naptól kezdve lehet jegyet váltani a színházi pénztárnál.”
Kissé előre ugorván ismertessük most a Pécsi Napló 1902. január 26.-i száma „Nyílt tér” rovatában közölt „Jegy a Pálmay előadásra” című hirdetést: „kétszeres pénzért sem kapható, míg nálam változatlan olcsó árak mellett vásárolhat, gaze- és toll-legyezőt, báliruha-dísz újdonságot, tiszta selyem nyakkendőt (csak 1 kor.-ona) férfiinget, egyébb (sic!) női és úri divatczikkeket (sic!). Jäger ingek előrehaladt idény folytán leszállított árban. 9205. Kemény Mór Pécs, Városház-épület.”
Lám, lám, ez a reklám-cikk is bizonyította azt a tényt, hogy már akkor is volt élelmes kereskedő mecsekaljai városunkban. Összekötni a művésznő fölléptét az ő saját árukínálatával –, nem volt mindennapi „teljesítmény”…
A Pécsi Napló 1902. január 25.-i száma „Pálmay Ilka a tea-ozsonnán” című cikke egy helyi közéleti eseményt rögzített, amelynek az adott külön jelentőséget, hogy egy messziről jött előkelő vendég is megjelent ott.
„A pécsi jótékony nőegylet (sic!) nemes szívű hölgyei fáradhatatlan buzgalmat fejtenek ki, hogy a nyomot enyhítésére mentől több pénzt gyűjtsenek. A vasárnapi tea-ozsonnájuk, mely e szezonban az utolsó, egyúttal a legérdekesebb is lesz. Programmja (sic!) kitűnő, s nagy érdeklődést fog kelteni a közönség körében, hogy Kinszky grófné Pálmay Ilka úrasszony is megjelenik az ozsonnán. A nőegylet küldöttsége ma délután hívta meg, s a kedves grófné, a bájos művésznő szíves készséggel fogadta a meghívást.
A tea-ozsonna műsora a következő:
A Pécsi Jótékony Nőegylet székháza Anno (Forrás: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
I.’Csapó Kata esete’ felolvassa: P. Megyeri Béla ev. ref. h. lelkész,
II. ’A mogyoró’ Vígjáték egy felvonásban. Írta: Ambrozovics Dezső
Személyek: özv. Pálné Pintér Ferenczné, Irén,
Horváth Margit, Margit,
Czierer Marianne, leányai,
Kohanyi földbirtokos Czvetkovits Feri;
Máray Géza Csernits Jenő, özv. Pálné inasa.
III. ’Az első szerelmes levél’ Magánjelenet,
előadja: Simon Lujzika, k.(is) a.(asszony)
IV. Alessandro Stradella. Nyitány, Flotowtól.
Magyar nóták. Előadják: Oblath Margit, Girardi Erzsi, Koharits
Mariska, Fodor Janka, Girardi Gizike,
Grünhuth Etti, Zsolnay Terka és Möglich
Elza k.(is) a.(asszonyok),
Szuly Jenő, Matyasovszky (sic!) Tibor,
Surányi M. (Miklós),
Stromayer Géza, Pintér Jani,
Gebhardt J., Gruber Győző.”
(Figyelem: amint a nevekből látszik, számos híres család nem kevésbé nevezetes életpályát befutó tagja szerepelt itt még fiatal korában, köztük a Zsolnay-, a Mattyasovszky-família egy-egy tagja, és a híres íróvá emelkedett Surányi Miklós /1882-1936/ is.)
A Pécsi Nemzeti Színház nézőtere (Forrás: Pécsi Nemzeti Színház)
Ehhez még csak annyit, hogy bepillantást nyerhetünk most az akkori idők pécsi kulturális közéletébe. (Az ilyen rendezvényekkel tele volt ugyanis a sajtó, ez is bizonyítja akkori egyesületi életünk fejlettségét, és a szerteágazó kulturális „kínálatot.”) A Pécsi Jótékony Nőegylet – amely hasonló célzattal, az előd hagyományát tisztelvén ma is eredményesen működik nálunk – székháza a Mária- és a Szent Mór utca sarkán volt található, ahol 1945 után jelentős múltú művelődési ház, valamint egy ideig a nagyhírű Bóbita Bábszínház működött. Az itt való megjelenés, érdeklődés újabb bizonyíték Pálmay Ilka személyének nagyságára: nemcsak az előkelő londoni szalonok, a leendő uralkodó társasága, hanem a pécsi jótékony hölgyek személye egyaránt érdekes volt számára…
A Pécsi Napló, 1902. január 26.-i számának „A színház műsora” című tudósítása már a föllépések végleges változatát közölte.
A Párizsi Operaház nézőtere Anno (Forrás: Wikipédia)
„Pálmay Ilka újabb fellépte folytán a műsor a következőképpen változott: – Csütörtökön, e hó 30-án leszállított helyárakkal páratlan bérletfolyamban: ’Vörös talár’, – pénteken páros bérletfolyamban: ’Páholy’, – szombaton páratlan bérletben: ’Páholy’, – vasárnap páros bérletben: ’Peleskei nótárius’, délután: ’New York szépe.”
Azt biztosan állíthatom, hogy ez a híradás végleges megnyugvást nyújtott a pécsi rajongó színház-barátoknak, egyben az akkori hétvége helybéli színházi műsoráról is tájékoztatást kaptak/kapunk.
A Pécsi Napló 1902. január 26.-i lapszáma „Pálmaynál” című hosszú írása következzék most, amelyhez nem fűzök semmilyen gondolatot előzetesen, mert ez az „írás-folyam” önmagáért beszél.
Jászai Mari (Forrás: Wikipédia)
„A napokban olvastam, hogy Jean de Resque-nek, a párizsi nagy opera tagjának, egy millió frankot ajánlott fel negyven előadásért Henri Mapleson, a legelső amerikai impresszárió. És a párisiak (sic!) dédelgetett tenoristája nem fogadta el ezt a csábító ajánlatot, mert neki most egy vágya van csupán: Wagner ’Siegfried”-jét eljátszani. A boldogság csábja most ebből a partitúrából mosolyog felé, ez csalogatja, csalja mohó kaczérsággal (sic!), izgató ingerkedéssel, mint valami elbűvölő tüzes szemű, hajlékony derekú szépasszony, kinek kerek, telt karjai közé édesen kívánkozunk. – Kazaliczky ’Garasos alispán’-ja aligha adná oda Jean de Resquenek feleségül az ő bájos kis unokahúgát, és sok száraz lelkű, üres szívű bankár is fájdalmas keserűséggel sóhajt fel, hogy ez a tenorista ostoba, idétlen idealista, kiből sohasem lehetne jó részvénytársasági elnök-igazgató.
És annak a kalmár szindikátusnak az elnöke dühöng bizonynyal (sic!) legjobban, amelynek megbízásából Mapleson ezt az ajánlatot tette a magas ’C’-k ideális tulajdonosának. Mert az üres szívű, száraz lelkű kalmárok csodálatosan hideg józansága, és még merészebb vállalkozási szelleme a legügyesebb pszikhologus (sic!) kísérletezéseit bizonyos gazdasági tétel reményeivel zárják egy lombikba, amelyből az ő szemükben egy alapjában nevetséges, de praktikus nagy igazság szűrődik le, hogy a művészi rajongás biztosan kamatozó tőke. Nekik csak üzlet a művészet, amelynek szintén megvan a maga árfolyama, akár a búzának, a rizsnek. Ez a közönség sohasem, vagy csak igen ritkán tudja, hogy ő e művészetkereskedők szemében nem több mint a sarki speczerájoknak (sic!) az ő mosónő – kuncsaftja.
Újházi Ede (Forrás: Wikipédia)
Azért mondom el mindezt, mert nálunk a nagyközönség legtöbbször hálátlannal és kapzsisággal vádolja meg a külföldre vágyakozó művészeinket, hogy őket a pénz varázsa csábítja. Jászai (Mari), Újházi (Ede), Márkus Emília nagyok, ünnepelt művészek lennének külföldön is, és ők mégis itthon maradnak. Pálmay Ilka térdig gázolt a babérokban, az ünnepeltetés zúgó vihara izzón, kábítón csapkodott körülötte, mikor ezelőtt tizenkét évvel búcsút mondott a magyar színpadnak, és külföldre ment.
Márkus Emília
(Forrás: Wikipédia)
Az ő nagy és kiváló egyénisége, mint egy ragyogó nap szórta szét vakító, káprázatos fényét, melegségét a Népszínház színpadáról. A legsilányabb szerepnek is színt, érdekességet, kiválóságot, értéket kölcsönzött az ő művészete, nem is a szerzők darabját magyarázta ő, saját lelkének költészetéből biztosított babért, sikert és tantiémeket (sic! jogdíjakat) az íróknak.
A francia vaudeville (varieté, zenés vígjáték) előtt az ő talentuma nyitotta meg a Népszínház kapuit. És egy napon kifogyott a könyvtárból minden, ami Pálmay Ilka szárnyaló, emelkedő, duzzadó tehetségének alkalmat adott volna újabb oldalról megmutatni egyéniségének gazdag tartalmát. Korlátolt, szűk lett a keret e helyen, akár csak a kalitba zárt madár vergődött egyre. A szabadság vágya tépdeste lelkét, szívét, az alkotás, a teremtés tüze forralta, emésztette agyát, de ahogy kitárta repülésre szárnyait, menten megvérezte magát a szűk kalit sodrony-falán. Rab volt, tüzes lelkű, szabadságért, új eszmékért rajongó rab.
És egy napon kirepült, elszállt. Diadalmasan szomorú nap volt ez. A lelkesedés szilaj lángolásába, az utolsó ünnepeltetés nagy, kábító eksztázisába a búcsúzkodás könnyei vontak tompa színt. Azóta itthon lett vendég a díva, saját hazájában. Ezúttal nálunk.
A tekintetes, és igen tisztelt alispánok, polgármesterek és rendőrkapitány urak színe elé sokkal nehezebb bejutni a feleknek, mint nekem Pálmay Ilkához, a világhírű szubretthez, ki mellékesen méltóságos asszony, Kinszky grófné. Azaz ma már ő inkább méltóságos asszony, mert kivételes szerencséje a közönségnek, ha őt láthatja, ha művészetében gyönyörködhetik.
A ’megnagyságosasszonyomozott’ (sic!) szatócsnék előkelőségüknek tudatában sokkal több formasággal, sokkal több ferde keresettséggel üdvözlik vendégeiket, mint a mi nagy művésznőnk. Neki nincsen fiókokba beosztott, megszámozott, nyájasan kedveskedő mosolyai, amelyeket a szerint helyez el finom ajka szögletén, hogy ki az érkező vendég: miniszter, államtitkár, főispán, újságíró, mesterember, kereskedő, vagy épen (sic!) egy kis masamód (kalapos) leány. Az ő nemes egyszerűségéből melengető édes bájosság, megejtő szeretetreméltóság, kedves bíztatás sugárzik ki, amelylyel (sic!) azt látszik mondani: – Miért ez elfogultság? Halandó ember vagyok én is.
London Buckingham Palota Anno (Forrás: Wikipédia)
Délutáni teáját szürcsölte ép (sic!) a bájos díva, amikor őt tegnap felkerestem. Számtalan kérdés rajzott agyamban, de ha nekem kellett volna a beszélgetést megkezdenem, bizonynyal (sic!) valami nagy ostobasággal indultam volna meg. Életemben először álltam (jobban mondva ültem) Pálmay Ilka mellett.
– Félek, hogy a közönség már haragudni fog reám a sok zaklatás miatt. Egyetlen várossal sem jártam még így. Már tavalyra ígértem a pécsi vendégszereplést. Elmaradt. Nem jöhettem. Most meg ez a ruhakérdés okozott kellemetlenséget. Igazán félek, hogy a közönség neheztelni fog ezekért. Mit gondol, nem fognak kifütyülni?
London Parlament (Forrás: Wikipédia)
E kérdésben nem volt egy csöpp affektálság (sic!) sem. Annyira igazán, őszintén mondta, hogy mosolyogtam rajta. Hogy is ne, Pálmayra neheztelni, vagy épen (sic!) kifütyölni (sic!). De aztán már maga tette utána:
– Nem, nem! A magyar közönség nem tudna ilyen lenni soha. Európa nemzeti között a magyar a leglelkesebb publikum. Tapsoltak nekem már németek, osztrákok, angolok, francziák (sic!), de úgy ünnepelni, mint a magyar, nem tud egy sem. A magyar a szívével, a lelkével, az érzéseivel tapsol, sokszor szinte félelmet keltő a lelkesedésének dinamikus, viharos megnyilatkozása. Tombol, mint a vihar a tengeren, mikor a mélységből óriási hullámtorlaszokat hány fel. Sistereg, dörög, csattog, zúg ez a lárma, a meleg, forró szívek lángoló érzése kavarog a levegőben. Gyönyörűség és istenien szép érezni azt, hogy ezt mi idéztük elő. Nehány percz (sic!), de ez kárpótol mindent, hisz lelkünk vajúdását megérezték, megértették a gondolatot.
Angliában arattam legzajosabb sikereimet. de mégis más az angol lelkesedése. Ő még azokkal szemben is zárkózott, tartózkodó, akiket legjobban szeret. Londonban, hol angolul játszottam, folyton szeretetével halmozott el a közönség. Az angol királynő remek ékszerrel ajándékozott meg, Koburg herczeg (sic!) gyémántköves érdemkereszttel tűntetett ki, aminőt még operett-énekesnő nem kapott soha.
Sulivan (sic!) játékos operát írt részemre, míg a Savoy Színházban játszottam. Valósággal beczézett (sic!) a közönség, de valami mégis hiányzik az angol-publikum lelkesedéséből, egy kicsinyke vonás csak, egy színfolt ez csupán, amely a magyar közönségében benne van, de ép (sic!) ez a vonás teszi mássá, értékesebbé a magyarok elragadtatását. Lehet, hogy ez csak képzelődés, hogy ezt a faji összetartozóság érzése szülte bennem. De mindig éreztem, s hogy éreztem, örülni tudtam ennek, boldoggá tett mindig.
Érdekelt, vajjon (sic!) Londonban az angol táncz-operettért (síc!) szintén úgy rajong-e a közönség, mint nálunk.
– Nagyváradon láttam nemrég egy operettet. Valami czirkusz-részlet (sic!) is van benne, hol egy kassírozott (sic! kasírozott, nem valódi) lóval űz idétlen mókákat egy zsoké. Kiszaladtam a színházból. Nem bírtam nézni. A darab czímét (sic!) már elfeledtem. Ostobaság az ilyesmi, valósággal megfertőzik az íly (sic!) darabokkal a színpad komolyságát.
Londonban öt színházban adnak elő hasonló műveket. De ott minden törekvésüket a kiállításra helyezik. Sok ezer forintot költenek ott a káprázatos dekoráczióra (sic!), mert ezeken a helyeken csak a szemnek kívánnak vakító eledelt nyújtani. A darab, az teljesen másodrangú szerepet játszik. Nincs meséje, értelme ezeknek az operetteknek. Majd egy énekesnő, majd egy táczosnő (sic!), egy mókázó komikus jelenik meg a színen. Szereplésük között semmi összefüggés. Bohóczkodás ez, orfeum. Londonban így is veszik, de nálunk, itthon, komolysággal fogadták ezeket az ostobaságokat, és a színpadon igyekeznek életet biztosítani nekik. Lehet, hogy jövedelmezőbb ez az elv, de mindenesetre hibás, helytelen irányba terelik ezzel a magyar operett esetleges fejlődését, a színpad ebben a dekadencziában (sic! hanyatlásban) az orfeum deszkáira sülyed (sic!) le.
Szoyer Ilona (Ilonka) operaénekesnő (Forrás: Wikipédia)
Pedig nekünk, magyaroknak vannak igazán kiváló operett-énekesnőink. Hallottam Szoyer Ilonát. Ez a fiatal, szép leány megbecsülhetetlen kincse lesz mindig annak az igazgatónak, akinek a színpadon ő játszani fog. Minő üde csengésű, nagy terjedelmű hang ez. Csupa szín, csupa finomság és melegség.
– Azt hiszem, hogy operai vendégszereplése szerződéssel fog járni.
– Nagy kár lenne, ha így történnék. Természetesen első helyet foglalna el ő ott is, de egy évben tízszer, tizenötször játszani… Az íly (sic!) tehetségnek egyre ott kell állni a közönség előtt, hogy gyönyörűségben lehessen részök (sic!) azoknak, akik igazi operetteket kívánnak látni. Engem is hívtak Bécsbe az operához. Pedig tudták, hogy erre megfelelő hangom nincs. Az ajánlat fényes volt, úgy mondhatnám: csábító, és én mégsem fogadtam el. Ott én csak másodrangú szerepet tölthettem volna be. Az ambíczióm (sic!) nem engedte. Minden anyagi előny daczára (sic!) degredálásnak (sic! degradálásnak – lefokozásnak) tekintettem volna egyre ezt. Inkább megmaradtam az operettnél elsőnek.
Egy hirtelen fordulattal a pécsi színtársulatról kezdett beszélni.
– Én ezzel a társulattal nagy sikereket érnék el még külföldön is. Magyarországon igen sok jeles tehetség nő fel.
– De akikből ritkán lesz kiváló művész, vettem át a szót, mert nincs aki kiváltaná belőlük a forrongó tehetség nemes érczét (sic!) a salak közül. Láttam méltóságos asszonyomat a mai próbán. Ha nálunk Pálmay Ilkák rendeznék az operetteket, úgy sok kicsi szürke színész is valóságos művésznek látszanék. A rendezés hiánya a legnagyobb átka a magyar színpadnak a vidéken. Ötlet, szellem, tudás hiányzik a rendezőkből, néha meg a legprimitívebb logika nyomát sem tudjuk felfedezni. Valósággal értelmetlenségeket, ferdeségeket követnek el. Amíg a szereplő színészek lesznek a rendezők, addig összjátékot hiába is várunk a vidéki előadásoktól. És az idejük is kimért. Hetenkint (sic!) hat más-más darabot játszani.
Népszínház 1903 (Forrás: Wikipédia)
– Pedig minden darab sikerét a kerekded egységesség, az összjáték biztosítja. Önnek teljesen igaza van: a rendező ne foglalkozzék mással, csak a rendezéssel. Csak is íly (sic!) módon hatolhat be nyugalommal a darab szellemébe, az író intenczióiba (sic! szándékaiba). Ő legyen az objektív őrangyal, neki kell mindent először meglátni, megérezni, ötletességgel sok apróságot kieszelni, olyan dolgokat, olyan apró vonásokat, amelyek a darabban nincsenek is meg. A szereplő színész-rendezőt saját alakítása köti le legelső sorban. Elvégre, ez az önzés szép és szükséges is neki, de csak neki. Csak hogy ilyesminek sem a darab, sem a többi szereplő rovására nem szabad megtörténni. A mi népünk pedig hiú és nagyravágyó. Hibája és erénye egyaránt e sajátosság.
Nádassy József, a mi leendő direktorunk szólt most közbe, és arra kérte a bájos művésznőt, hogy toldja meg vendégszereplését két nappal, mert a közönség egyre ostromolja a színház pénztárát, holott mind a négy előadásra elfogytak már az összes jegyek.
– Lehetetlen – jegyezte meg erre mosolyogva a legnagyobb szubret (sic!) – a férjem haza vár. – Meghívjuk őt is Pécsre. – No, ebből nagy baj lenne. A férjem ki nem állhatja a színpadot, féltékeny reá, miattam. Zúzni-törni szeretne. Gyűlöli a komédiás-kosztümöt. Meg Budapesten is számít reám Porzsolt igazgató. Megígértem neki, hogy pécsi vendégszereplésem után még egyszer eljátszom a Népszínházban a ’Nebántsvirág’-ot. Igaz, azt is megígértem, hogy mielőtt Pécsre jövök, szintén eljátszom Deniset, de valósággal szökve, bujkálva jöttem át most Budapesten, hogy valamikép (sic!) meg ne csípjenek.
Szinte érthetetlen már, hogy rajong a közönség ezért a darabért. Úgy volt, hogy egyetlen egyszer lépek fel e szerepben, és harminczszor (sic!) kellett eljátszanom. Mindig zsúfolt ház előtt. A budapesti közönség a régi kedves. A bécsi is szeret, és mégis kíváncsi vagyok reá, miként fog jövő havi szereplésem beválni. Egy teljesen új szerepet kell kreálnom február 8.-án a ’Carl Theater’”-ben. Azt hiszem, ez lesz a legutolsó új szerepem. Ezután már végkép (sic!) vissza akarok vonulni a színpadtól, minek férjem fog legjobban örülni.
Porzsolt Kálmán színigazgató (Forrás: Wikipédia)
Megkérdeztem még, hogy melyik a legkedvesebb szerepem. – ’A pillangó kisasszony’ –ban a kis szomorú japán leány szerepe. Mikor először láttam ezt a darabot Londonban, a darab végén ülve maradtam a helyemen, és sírtam. És így tett a közönség is. Olyan bájos, olyan szomorú ez a kedves kis darab. Egy kis költemény: sok bágyadtan mosolygó halvány szín, csupa szív, csupa érzés. Egy kis ’Szép Ilonka’, hasonlatos Vörösmarty remek elbeszéléséhez. Mikor láttam, vágyakozás támadt bennem, hogy egyszer én is eljátszhassam. Hozzá nőtt a lelkem ehez (sic!) a szerephez, ehez a szomorúan, mosolyogva haldokló kis japán-leányhoz. Kár, hogy a prológust elmondják ennél a darabnál, mert így a közönség mindent megtud előre. Sokat veszít a darab érdekességéből. Ép az ebben a darabban a legszebb, hogy a közönség egy pillanatig sem sejti, hogy a kis japán leány meg fog halni a végén, hogy megöli őt kicsi szívének forró nagy vágyakozása. Az eredeti darabnál nincs prológus.
– Úgy leghelyesebb lesz, ha a méltóságos asszony elhagyhatja itt is. – Igazán szeretném, ha lehetne.
Mire Nádassy József menten örömet szerzett a művésznőnek azzal az ígérettel, hogy a prológust így el fogják hagyni. – Köszönöm, igazán köszönöm önnek – mondta a művésznő, ahogy búcsúzkodás közben felém nyújtá (sic!) kezét, hogy ki merte mondani, hogy jobb, ha a prológust elhagyjuk. Én olyan gyáva vagyok, sohasem mertem evégett szólni. – Csak lenne egy fél évig vidéki szubret primadonna, majd nem lenne ennyire szerény… Ezt csak gondoltam, de nem mondtam el. E helyett szeretettel, tisztelettel megcsókoltam puha kis kezét. (S. – ó)”
A korabéli nemzetközi színházi események ismertetésével kezdett a mai énünknek már hosszadalmas cikk írója, amelyeknek az érdekességükön túl az akkori korral foglalkozó mai színháztörténészek örülnek. Ezt követően az akkori évtizedek három nagyságáról jegyezte meg, hogy itthon maradtak, bár nemzetközi szinten is megállták volna a helyüket. A magyar színháztörténet olyan oszlopairól emlékezett meg itt, mint Jászai (Krippel) Mari (1850-1926), Újházi (Újházy) Ede (1844-1915), Márkus (1882-től P. Márkus) Emília (1860-1949). Velük egy szintre (joggal) emelte a hozzánk látogató dívánkat, akinek érdeméül azt is fölemlítette, hogy a híres francia vaudeville-t ő honosította meg Népszínháza deszkáin. Emellett persze külföldi siker-sorozatáról is szólt, méghozzá szenzációsan fogalmazva emlékezett meg erről.
Az írásmű következő részében interjú következett a művésznővel. Kezdetnek megemlítette az írója, hogy ellentétben az akkori notabilitásokkal, őhozzá milyen könnyű volt bejutnia, és inkább a kora egyszerű foglalkozását sokszor fölemlítő kalapos leányok lényéhez volt közel, mint az először említett hatalmasságokhoz. Bár megemlítette grófnői mivoltát, koránt sem viselkedett soha sem úgy, ahogyan az arisztokrácia nem egy tagja tette akkoriban.
Pálmay Ilka 1901-es dedikált képe (Forrás: Wikipédia)
Pálmay Ilka részletesen szólt angliai sikereiről – amelyekről már az előző részben részletes leírást kapott az olvasó –, és egy eddig nem említett külföldi kitűntetéséről szintén említést tett. Szólt a hazai és a „brit-földi” közönség különbözőségeiről is. (Természetes, hogy amikor Edward-Eduárd trónörökössel és az angol arisztokrata szalon előkelőségeivel kvaterkázott, akkor máshová kerültek a „hangsúlyok.”) Párhuzamot vont továbbá az angol- és a magyar operett-előadások között – megemlítvén az itteni rossz tapasztalatait is.
Azonban ez után bizonyságát adta annak, hogy gondolt nemcsak az akkori, hanem a későbbi színházi helyzetre is. Közel sem volt ő az az egyéniség – mint nem egy elődje és utóda –, aki „el van telve magától”, hanem állandóan látogatván a fővárosi és a vidéki színházakat, észrevette és bátran megemlítette a föltörekvő tehetségeket. Név szerint fölemlítette Szoyer Ilonát (Ilonkát, 1880-1956), akiről már akkor észrevette, hogy operai szintű hanganyaggal rendelkezett, és ellentétben ővele – aki már korán önkritikusan fölismerte, hogy dacára a bécsi operai invitálásnak, ő nem rendelkezett ilyen kvalitással –, milyen nagy jövő előtt állott. És lám: Szoyer Ilona szoprán-énekesként a század elején nagyszerű, nemzetközi szintű operai karriert futott be.
Nádassy József, a későbbi színigazgató (Fotó: Csorba Győző Könyvtár Helyismereti Gyűjteménye)
Bár már előbb is szóba került a pécsi vendégszereplés, az utolsó nagy részben részletesen szólott róla. Az szintén kiviláglott a tudósításból, hogy – amint már előtte is érzékeltetett a sajtónk –, hogy ezeknek az előadásoknak nemcsak főszereplője, hanem „mindenese” is volt ő, mint már az előző részben említettem, rendezői-játékmesteri tevékenységet is végzett. Ennek fölemlítése pedig okot szolgáltatott néki arra, hogy az akkori színházi „belső munkáról” is elemzést nyújtson –, a kritikus „helyzetjelentésen” túl sok megszívlelendő gondolatot szintén elősorolván. (Utókor: figyelem!)
Egyszer került nehéz helyzetbe az ünnepelt művésznő, amikor Nádassi (Nádassy) József, „a mi leendő direktorunk” arra kérte, a megbeszélteken és lerögzítetteken túl vállaljon még két előadást. Ennek azonban több minden nyomós tényező ellentmondott. Itt tudta meg a széles nyilvánosság: férje nem szereti azt, hogy neje a „rivaldafényben” szerepeljen. Budapesti színigazgatója, barátosi Porzsolt Kálmán (1860-1940) szintén sürgősen visszavárta, és szólott a további hazai és külföldi művészi terveiről is.
Szoyer Ilona operaénekesnő (Forrás: Wikipédia)
Végül térjünk rá az általa sokat emlegetett „Pillangókisasszony” című darabra. Sokan, ha ezt a szóösszetételt manapság meghallják, akkor Puccini örökbecsű operája jut eszükbe. Az akkori időben azonban David Belasco hasonló című színdarabjára gondolt mindenki – már csak azért is, mivel az opera első változatának később (1904-ben) volt a bemutatója. David Belasco (1853-1931) színházi producer, impresszárió, dramaturg, rendező volt, aki az USA színházművészetének megújításáért oly sokat tett, és későbbi híres filmsztárrá váló színészek teátrumi karrierjét indította el. Ő írta és alkalmazta színpadra azt a művet, amelyet Pálmay Ilka oly nagyon szeretett, és előszeretettel játszott el. (Giacomo Antonio Domenico Michele Secondo Maria Puccini /1858-1924/ operájának szövegkönyvét pedig Luigi Illica és Giuseppe Giacosa alkotta meg John Luther Long /1861-1927/ ügyvéd és író hasonló című, 1898-ban kiadott „Madame Butterfly” című novellája alapján. Long ugyanis húgának, Jennie Corellnek emlékezését vette alapul, aki metodista misszionárius férjével együtt hosszú időt töltött az ázsiai szigetországban.)
Nagyvárad, Rákóczi út Anno (Forrás: Wikipédia)
Hosszan és empatikusan említette tehát kedvenc szerepét, sőt Vörösmarty: „Szép Ilonka” című művéhez hasonlította. Amikor azonban a ”jó szimatú” Nádassi (Nádassy) az általa kifogásolt Prológ elhagyását „lebegtette meg”, megbékélt, „kompromisszum-késznek” mutatkozott. Mi már tudjuk, hogy két, a végén említett nagyon fontos terve azonban nem valósult meg: az akkori olvasók megdöbbenésére említett, a színpadtól történő visszavonulására nem akkor, hanem jóval később került sor, és a férje „megbékéltetése” sem sikerült. (De ezekről majd később!)
(Folytatása következik)
Hozzászólások