A hiányzó szó
Íróasztalára könyökölve virrasztott a költő egy mécses gyér világánál. Szinte biztosra vette, hogy utolsó versét írja; bár elején járt még a meglett férfikornak, súlyos kór emésztette törékeny testét.
Kevéssel az után, hogy elhalt az éjféli harangszó, érte jött a Halál.
Nem lepődött meg, inkább bosszúságot érzett.
– Korán jöttél – mondta neki méltatlankodva.
– Én mindig korán jövök – válaszolta a Halál. Szavai tompán, mégis valószínűtlenül hosszan visszhangzottak a tágas, de szegényesen berendezett szoba falai között. – Legalábbis még senki se mondta, hogy épp időben jöttem, még kevésbé, hogy késtem.
– Adj egy kis haladékot, hogy befejezhessem az utolsó versemet – kérte a költő.
– Minden halandó befejezetlenül hagy valamit – mondta egykedvűen a Halál. – Mi mást a költő, mint egy verset? Sok híja van?
– Egyetlen szó csak. A legutolsó.
– Írd hát be. Annyi időd bőven van.
– Még nem találtam rá. Órák óta keresem.
– Különös szó lehet – mondta a Halál. – Vagy talán egészen közönséges.
– Mágikus szónak kell lennie – válaszolta a költő –, mérhetetlenül gazdag és szerteágazó jelentéstartalommal, ami a vers tetőpontjaként a gondolat- és képzettársítások valóságos lavináját indítja el az olvasóban, aki ilyenformán a költői ihlet elragadtatásába esik, olyannyira, hogy maga is ír egy verset. Hátha te tudsz segíteni – tette hozzá kissé félénken.
– Aligha – mondta amaz. – Egy rég kiveszett nomád nép nyelvében volt egy szakrális szó – folytatta némi gondolkodás után, változatlan egykedvűséggel –, annak lehetett ilyen varázsereje. Egyszerre jelentett életet és halált. Lehet-e egy szónak gazdagabb jelentéstartalma? Tiltott szó volt, csak a sámánok mondhatták ki. Évente egyszer, a legnagyobb ünnepük szertartásának a végén mondták ki egyszerre tizenhárman. Lassan, szinte énekelve, hosszan elnyújtva. Az emberek elragadtatásba estek a hallatán. Lehetett az akár a költői ihlet elragadtatása is, bár nem költöttek verseket, és az írásnak is csak egy kezdetleges formáját ismerték. Számos hasonló, nem szakrális szavuk is volt. Az egyik például egyszerre jelentett fényt és sötétséget – persze volt külön szavuk mindkettőre –, egy másik pedig csendet és mennydörgést, megint egy másik valóságot és álmot, és így tovább.
A költő eltűnődött a hallottakon, ám egy köhögési roham, amit igyekezett elfojtani, máris visszazökkentette a valóságba.
– Akkor hát befejezetlenül marad a versem – nyögte ki a köhögéssel küszködve.
A Halál megvonta a vállát, majd gondolkozott egy kicsit.
– Kimondom azt a szót, bár leírni nem tudod – szólalt meg aztán.
Kissé felszegte a fejét, majd némi rákészülés után kimondta. Lassan, szinte énekelve, hosszan elnyújtva.
A költő úgy érezte, megbabonázva, mintha a messzi múltból, több ezer év távolából hallaná, egy egész kórus torkából. Hirtelen ellenállhatatlan álmosság kerítette hatalmába, és az íróasztalra borulva álomba merült.
Az a szó visszhangzott a fülében, annak a szónak a bűvöletében élt a rákövetkező, haladékul kapott néhány héten mindvégig. Kötetnyi verset írt. Sokak szerint a legszebb és legmélyebb tartalmú verseit.
Hozzászólások