Tóth Jánosnak, nyolcvan évesen, Pestről Kunágotára kellett utaznia, örökségi ügyekből kifolyólag. A nagynénje hívta levélben, ideje lenne a megmaradt örökséget kettőjük között szétosztani. Levelezéssel ezt nem lehet megoldani. Számítógépes e-mail levelezéshez ebben a korban már nem ülnek oda a fránya masinához. A nagynéninek még mobiltelefonja sincs. A szomszédasszony ajánlotta neki, de ő a megdagadt vizenyős ujjaival nem fér a billentyűkhöz. Tehát marad a szó, esetleg a levél. Ez utóbbit is írni kell. A nagynéni emlékezete szerint utoljára ceruza általános iskolás korában volt a kezében. Néha, idősebb korában, talán akkor, amikor felírta egy cetlire, mit kell hozni a boltból, hogy abból a hatféléből egyet se felejtsen el.
Szóval Tóth János az unszolásra útnak indult. Gyerekkorából ismerte a falut, mert nyáron sokszor volt a nagynéni rokonságában, szünidei foglalkozáson. A falu egészen különleges volt, mert mindig mondták, hogy vonalzóval rajzolták és a főutcája nagyon hosszú. Móra Ferenc járt egyszer erre és ő is megállapította ezt a hosszúságot, oly módon, hogy írta: „olyan hosszú, hogy az ember gyerekkorában elindul rajta, görbebotra támaszkodva érkezik meg a végére.” Az utazásra azért is vállalkozott, hogy egy kicsit nosztalgiázzon a régi időkre emlékezve. Régen járt ezen a vidéken, de azt megállapította, hogy nagyjából nem változott semmi. Talán a békéscsabai vasútállomás kapott új ruhát a MÁV-tól. Aluljárón keresztül érte el a Kétegyháza érintésével Magyarbánhegyesen keresztül közlekedő vonatot. A sok lépcső nem tetszett a fáradt, berozsdásodott ízületeknek. Ő nem volt Kunágotai, szüleivel a szomszéd faluban laktak, a vasútállomás mellett.
Megtalálta a vonatot, felkapaszkodott rá. Ugyanis ezen a vidéken a MÁV a levetkőzött, öreg szerelvényeket közlekedtette. Még csoda, hogy a nagy rohanás során nem esik széjjel. Persze ezt ő is tudja, hogy a MÁV-nak addig lehet nyújtózkodnia, amíg a „pénzügyi” takarója ér. Egy bő félórás zötykölődet után, megérkezett Kétegyházára. Tudta, hogy innen majd busszal kell utaznia Kunágotáig, a nagynénijéhez.
A vasútállomás mögötti téren egy szép fehér Rába gyártmányú busz várta az utasokat. Olyan busz, amely régi időkben turistákat szállított, külföldre. Ő a Dél-Alföldi VOLÁN társaságtól ezt a szakaszt kapta. Itt kell naponta megtennie azt az útszakaszt, melyet kimértek számára, mindaddig, amíg nyugdíjba nem helyezik és egy szerelőműhelyben darabjaira nem bontják.
A busz öregesen megindult Kunágota felé. A táj ismerős volt Tóth Jánosnak. Lassan, komótosan haladt az országúton és olyan településeken állt meg, ahol a falu nevét nem spórolták el, mint Meggyesegyháza, Nagykamarás, Almáskamarás, hogy csak a főbb megállókat említsük. Aztán eszébe jutott, hogy amikor ő nyolcadikos volt, Kunágota és Magyarbánhegyes között egy fura jármű szállította az utasokat. Ezt a lovakkal vontatott járművet a környék köznyelv – szőr MAVART-nak – becézte. Persze ennek is, mint minden történetnek van valós alapja. A vasúthoz csatlakozó közeli falvak lakói úgy tudtak csak a múlt század közepén vonattal utazni, ha valamilyen módon megközelítették a vasútállomást, ahol éppen megállt a vonat, hogy fel tudjanak szállni rá. Ezt legegyszerűbben gyalogosan lehetett megközelíteni. Mondani szokták, ha az ember helyet kíván változtatni, legegyszerűbb gyalog az utat megtenni, mert ugye az ember lába „kéznél” van és kész. A másik mód akkoriban az volt, ha a szomszéd befogja a lovakat a kocsiba, szekérbe és befuvarozza az utazni kívánó „vendéget”, „szomszédot” az állomásra.
A kezdetekben, amikor magyar földön megindult az autóbusszal való szállítás, egy arra szakosodott szállítási cég fogta egybe, ez volt az ős szállító, a MÁV-val együtt. A buszos „alvállalkozó” pedig a MAVART lett.
A „szőr MAVART” a mai nyelvi ismeretek szerint, nem „lord MAVART” fogalmakat takarta, hanem egyszerűen azt, hogy két szőrös ló húzta, azt a cirkuszos bódét, melybe hátul lehetett beszállni. A rúd felőli részészére, a lovakat hajtó gyeplőt fogó „sofőrnek” ablakot vágtak és már indulhatott is a személyszállítás régi, romantikus formája. Az akkori vállalkozó már akkor tudta, hogy erre igény van és szerény eszközével megkezdte a szolgáltatás nyújtását.
Tóth Jánosnak, ahogy ült a régi Ikaruszon, eszébe jutott a gyerekkori múlt. A „szőr MAVART” naponta kétszer tette meg az utat Kunágota és Magyarbánhegyes között. Először reggel a 7,15-kor Békéscsabára induló vonathoz. Aki pont ide, vagy még messzebbre kívánt utazni, az ezzel a szőrös járattal közelítette meg a vasútállomást. A másik járat úgy délután 16 óra körül jött. Általában utasokat már nem hozott, köztudott, ilyenkor már senki nem akar elutazni, inkább haza vágyódik. A Békéscsabáról meg természetesen átszállással Budapestről érkező vendég ekkor szállt le a vonatról és a „szőr MAVART” pedig készségesen szállította Kunágotára igyekvő vendégeket, vagy a hazatérő földieket.
Tóth Jánosnak eszébe jutott, hogy gyerekkorában Magyarbánhegyesen sokszor találkozott a lassan bandukoló, lovak húzta „szőr MAVART”-tal az állomás felé vezető úton. Akkor még nem gondolt arra, hogy esetleg híres emberek is utazhatnak ezen a járgányon. Egyszer feltűnt neki, hogy egy alacsony, olyan művészféle ember szállt le a járműről, nagy bőröndökkel. Később tudta meg, hogy ez az ember, nem volt más, mint Szokolay Sándor zeneszerző, ő itt született Kunágotán, hazatérőben pedig rendszeres utas volt. Később kiderült, hogy a „szőr MAVART” utasa volt Molnár Piroska színésznő is, aki itt töltötte gyerekkori éveit.
Próbált visszaemlékezni, hogy akkoriban mit is hallott erről a „szenzációs eseménynek” minősülő „szőr MAVART” közlekedésről. Úgy hallotta, hogy kitalálója egy bizonyos Sanyi volt. A vezetéknevét senki nem tudta. Egyszerű embernek ismerték, csak annyi keringett róla, hogy nagy csavargó. Más szóval, szeretett utazni és utazásai során látott, tapasztalt sok mindent. Kóborlásai során egyszer találkozott egy cirkuszos karavánnal, akik felvették, hogy elvigyék az egyik faluból a másikba. Ekkor tapasztalta meg, hogy ebben a cirkuszos kocsiban, bódéban, amelyben a késdobáló, vagy éppen a kardnyelő lakott, milyen módon lehet személyeket szállítani. Innen jött az ötlet, hogy szerez egy ilyen kocsit és Kunágota és Magyarbánhegyes vasútállomás között ő fogja szállítani az innen távoli világot látni akaró falubelieket. A távolság nem volt nagy, csupán hét kilométer.
Egyszer Kétegyházán állomásozott egy ilyen cirkuszos társaság, öt kocsiból álló karavánnal. A kocsmában összejött a bohóccal, aki éppen azon gondolkodott, hogy megválik a társulattól, elege volt ebből a csavargó életből. Az ötödik fröccs után Sanyi rávette, hogy adja el neki a cirkuszos kordélyát, a két lóval együtt.
A bohóc erre egyből nem mondott igent, Sanyit egy kiadós ultipartira hívta ki.
– Ha nyersz – mondta neki – tied a kordély. Azt csinálsz vele, amit akarsz. Majd én felülök a lovakra és elmegyek haza. Persze ez a bohóc által elképzelt haza, a sok csavargás közepette, csak az elképzelésében létezett.
Aztán elkezdtek kártyázni. A lapok forgandó kiosztásban, hol az egyik félnek, hol a másiknak kedveztek. Fröccsökből is fogyott bőven. Egy idő után valahogy a lapjárás is megváltozott. Sanyi sorban nyerte a partikat, a bohóc egyre elkeseredettebb lett. A mosoly eltűnt az arcáról. Hiányzott a krumpliorr is. Négy órai játék után feltette a lapra a kordélyt meg a két lovat is, aztán veszített.
Szomorú bohóc arccal ült az asztalnál, szótlanul. Sanyi már sajnálni kezdte, de ugye a kártyában az eljárás olyan alapon működik, aki veszít, az veszít és fizet. Itt a fizetség az utazó kordély volt, meg a két ló.
Sanyi végezetül a bohócnak adott annyi pénzt, hogy felülhessen a vonatra, mellyel elutazik Pestre, hogy életét nyugalomra váltsa. Aztán Sanyi beült a kocsiba és hazahajtott Kunágotára. Erre a történetre az idő távlatából így emlékeznek, akik látták valaha az országúton közlekedni a „szőr MAVART”-ot. Más változat eddig még nem került elő.
Az azonban biztos és tény, hogy létezett ez a „szőr MAVART”. A hozzá kapcsolódó történet néhol valós elemeket tartalmaz, de el is kalandozik a fantázia szülte mese világba.
Hozzászólások