Szalay Lajos református lelkipásztorral évtizedek óta egy igazi lelki kapcsolat fűz össze. Joviális, megértő, jó szándékú hozzáállása immár az első pillanatokban megfogott. Először is abban értettünk egyet, hogy a lelkipásztori szolgálat az nem egy szakma, hanem egy hivatás. Aki ezt elvállalja, az bizony magára veszi mások lelki terheit is, vagy legalábbis segít nekik azt tovább cipelni. Amikor újságíróként a pécsi fogvatartottak körében, mint börtönlelkészt láttam viszont, akkor már nem is csodálkoztam annyira. Úgy éreztem ez (is) a rászabott szolgálat. És végezte is becsülettel több évtizeden keresztül. Kerek évforduló lévén, gondoltam megosztja velünk egy élet tapasztalatát ezen a nem könnyű életpályán.
– Mikor, és hogyan jött létre Pécsett és országosan a börtönlelkészi szolgálat?
– Kicsit visszaemlékezve a pécsi börtönlelkészi szolgálatra, eredetileg nem 2000-ben, sem nem 1990-ben kezdődött, hanem a pécsi református gyülekezet első lelkipásztora, Nyáry Pál emlékezik meg arról, hogy az újjáalakult gyülekezet gondnoka Vécsey Géza, aki gyógyszerész volt, 1923 és 1931 között végezte lelkesen többek között a fogházmissziót is. 1942-ben a vasárnapi istentisztelet keretében olvassuk, hogy délelőtt 9 órakor fogházi istentisztelet, délután 3 órakor pedig fogházi bibliaóra. /Nyáry Pál: Az ötvenéves pécsi református egyház c. 1942-ben megjelent könyve/
Mint tudjuk, 1945 után az egyházak kitiltása megtörtént az iskolákból és az akkori szóhasználat szerint fogházakból, vagyis a börtönökből is!
Több mint negyven éves kényszerszünet után 1990-ben kapott az egyház ismét lehetőséget a fogvatartottakkal való foglalkozásra, mondván: „kicsit kiengedik a gőzt magukból, ha a lelkésznek elpanaszolhatják lelki fájdalmaikat.”
A lelkészi szolgálathoz hozzátartozik ugyan úgy a börtönlelkészi szolgálat, mint bármely más egyházi szolgálat, mert a Máté evangéliuma 25. részének 36. versében Jézus feladatunkká teszi a másik emberrel való foglalkozást az Ő nevében: „ …beteg voltam, és meglátogattatok, börtönben voltam, és eljöttetek hozzám?”
– Végül is, Pécsett mikortól mondhatjuk, hogy beindult a börtönlelkészi szolgálat?
– A közösen válsztott cím önmagáért beszél, mert ahogyan Pécsett, úgy az országban nagyon sok helyen már 1990-ben elkezdődött a fogvatartottakkal való foglalkozás. Lehetőséget kaptunk, hogy ingyen, Isten dicsőségére végezhetjük e fontos szolgálatot tíz éven keresztül, mert államilag csak 2000 -ben adott hivatalos lelkészi szolgálatra lehetőséget a fogdákban és börtönökben az Igazságügyi Minisztérium kinevezés alapján, ami annyit jelentett, hogy az egyház a helyi börtön számára adja a lelkészt egy meghatározott szerződés alapján. Szolgálatunk a kinevezés által közvetlen a vezető testülethez való tartozást jelenti. Viszont nekünk parancsot a börtön elöljárósága nem adhat, de mi sem adhatunk parancsot senkinek, hanem kölcsönösen tiszteletben betartjuk a BV rendszabálya szerint a mindennapi időbeosztást, amelybe lehetőséget kap a lelkipásztor az istentiszteletek tartására és a lelkészi hivatalban való magánbeszélgetésre is, amelyet a fogvatartott kezdeményez a napi felügyelő felé, hogy istentiszteletre, vagy lelkészhez kíván menni.
– Hogyan került kapcsolatba a fogvatartottakkal? Felkérésre vállalta el a szolgálatot?
– Pécsett e szolgálatot felkérés alapján a Városi Rendőrkapitányságtól kaptam 1990 kora tavaszán. Egy volt konfirmandusom kéretett be. Nagyon meglepődtem és kicsit furcsa érzéssel mentem. A fogda parancsnoka, Balog László szívesen fogadott, de a rendőrök nagy része furcsán tekintett rám. Ugyan mit keres itt ez a pap? Volt, aki még kíváncsiskodni is szeretett volna, hogy miről beszélünk? És amikor azt válaszoltam, hogy nem vagyok besúgó, hanem lelkipásztor, ami azt jelenti, hogy amit nekem mondanak, azt nem adom tovább, csak az Úr Istennek imádságban.
Szeretném megemlíteni, hogy a behívó rendőr cigány származású volt, – sajnos már meghalt – és a református valláshoz tartozott.
Amikor a beszélgetés véget ért, magához kért, és „rábeszélt”, hogy hetente pár naponként járjak be alkalmanként két órát, mert biztos abban, hogy sok jelentkező lesz a lelkésszel való találkozásra. Ez így is volt. Többen sokszor nem fértek bele az adott idő keretei közé, mert csak zárkánként jöhettek a jelentkezők. A szinten szolgálatot teljesítő rendőröknek ez plusz munkát jelentett, mert értük kellett menniük és visszakísérni a zárkájukba. Hónapok teltek el, amíg megszokták, hogy jelen vagyok…
– Milyen volt a fogvatartottak hozzáállása a foglalkoztatáshoz?
– Bármilyen furcsának is tűnik, de ismeretségek és barátságok alakultak ki e találkozókból, amikor szabadultak. Engedélyezett volt, hogy szappant, fogkrémet, cigarettát, hölgyeknek más egyebet is vigyek ajándékba, amiket a gyülekezet tagjai adtak. Persze voltak, akik kérdezték, hogy „érdemes ilyen emberekkel foglalkozni? Kutyából nem lesz szalonna.” Persze a lelkész nem így gondolkodik, hanem Jézus küldetésében jár ott is, ahol reménytelennek látszik a helyzet.
Ebből az egy beszélgetésből tizennégy év lett a rendőrségi fogdán, közben a Baranya megyei Büntetés Végrehajtási Intézetbe is jártam 1997 óta kéthetenként istentiszteletet tartani.
Miután, mint fentebb már volt szó róla, 2000 után is, miután hivatalosan börtönlelkész lettem, jártam még négy évet a fogdába is.
– Tulajdonképpen mit is rejt egy börtönlelkészi szolgálat?
– 2000 decemberétől lettem kinevezett börtönlelkész, ami azt jelentette, hogy naponta kellett bent lennem 4 órát rugalmas munkaidőben, de nyugodtam maradhattam többet is. Ezt a napi lelkészi szolgálattal kellett összeegyeztetni, hogy jusson időm mindenre: családra és magamra is. A lényeg, hogy a heti húsz óra meglegyen.
Kaptam egy elektronikus be- és kilépőkártyát, mely jelezte, hogy mennyi időt tartózkodtam az épületben és merre járok az objektumban, mert elég sok zsilipelt ajtón keresztül lehetett közlekedni, és használni kellett az elektronikus kártyát. Plusz volt egy biztonsági csipogóm, jelzőm, ha véletlen támadás ér, tudjak vele jelezni segítségért. Még volt egy pecsét, amit azt jelenti, hogy a lelkészi hivatalom ajtajának félfáján volt egy fémkeret, amelyben gitt volt, abba a nyitható ajtón lévő drótot kellett belenyomni, és a személyre szóló számozott pecséttel lepecsételni.
Először igyekeztem megismerkedni az épület zegzugos részeivel, a zárkákkal, magánzárkával, gumiszobával…
Az épület szintjein felügyelők tartózkodtak, akik nyitották és zárták a zárka ajtajait. Az ajtón van egy vékony kukucska, ahonnan ellenőrizni lehet a zárkában történteket, valamint egy kis lehajtható tátika, ahol megkapták a fogvatartottak az ételüket, vagy ha kérdésük volt a felügyelő felé, onnan kérdezhettek.
Az az igazság, hogy a börtönben is először bizalmatlanok voltak a lelkésszel a felügyelők, de a zárkában lévők is, mert némelyek úgy gondolták, hogy a lelkész egy besúgó, és aki megy saját kérése alapján, az a zárkában történtekről beszél. Pedig ez nem így volt.
Miután a lelkész iránti bizalmatlanság elszállt, egyre többen jelentkeztek istentiszteletre, vagy egyéni beszélőre.
– Hosszú pályafutása során kikkel találkozott a börtönben?
– Kik voltak a börtönben? Én úgy éreztem, hogy előttem, mint lelkész előtt csak emberek vannak, akik valami oknál fogva megbotlottak, vagy gyenge jellemük miatt rábeszélés alapján olyan helyzetbe sodródtak, hogy a börtön falai közé kerültek. Voltak férfi és női zárkák. Dohányzó és nemdohányzó zárkák.
Milyen stílű fogvatartottakkal találkoztam? Voltak kis szerencsétlen kisstílűek, tolvajok, autófeltörők, betörők, a szexuális bűnözésnek különböző módozatait elkövetők, csalók, uzsorázók, a gyilkosságot elkövetők sajátságos változatai, stb… de voltak, akik érdemtelenül tartózkodtak bent… Naponta találkoztam a fogvatartottakkal. Jöttek, akik csak magukról akartak beszélgetni, családjukról, voltak, akik ott tanultak meg imádkozni, a Bibliáról és annak üzenetéről nálam hallottak először. Kérdésekre kellett válaszolni, hogy mi az én meglátásom az övékével ellentétesen… Jöttek, hogy imádkozzam családjukért, a holnapi tárgyalásért, amire mindig azt mondtam, hogy Isten nem automata, hogy bedobom a kérésem és azonnal teljesíti, hanem folyamatosan kell Vele kapcsolatban lenni. Bizony többen megismerték a Bibliát, többeket megkereszteltem, konfirmáltam és házasságukat megáldottam e falak között. Ezek az alkalmak mindig az illetékes vezetőséggel való egyeztetés alapján történtek.
Voltak bibliaversenyek, amire nagyon készültek, mert kaptak Elismerő Oklevelet.
Istentisztelet alkalmával, ha valaki valamit nem értett, az néha közbeszólhatott. Soha nem felejtem el, amikor a házasságról és az ahhoz tartozó hűségről prédikáltam: megszólalt egy hang: Lajos bácsinak hány gyereke van? Mondom, négy. És hány asszonytól? Mondom, egytől. Hát hány éve élnek házasságban Lajos bácsiék? Mondom: negyvenkettő. Felkiált: „Uram Isten, hogyan lehet egy nővel ennyi időt kibírni?” Válaszom: Szeretetből és egymás iránti hűségből. Ez téma lett egy időre.
– Milyen gyakorisággal tartott istentiszteletet a börtönben?
– Istentiszteletet eleinte egy héten egyszer egy órát lehetett tartani, de később annyi jelentkező volt, hogy heti három istentiszteletet tartottam, nőknek is, és egy bibliaismereti órát. Többen elkeseredésükben öngyilkosok akartak lenni, és ezeket a büntetés végrehajtás állományával közösen nehezen, de sikerült visszatartani elhatározásuktól. Kérdezték, hogy miért teszem ezt, miért nem hagyom, hogy megtegyék: erre azt válaszoltam, hogy az életed nem tied, hanem ajándékba kaptad Istentől, máskülönben nekem fontos vagy, szeretlek és holnap is akarok veled találkozni. Sokak számára ezek ismeretlen fogalmak voltak, de mivel azt látták, hogy nem szenteskedem, hanem emberi módon szólok hozzájuk, elfogadtak, elfogadták tanácsaimat. Képzeljünk el szekrénynyi kigyúrt férfiakat, izomaggyal, és viccesen mondtam nekik, ha nem hallgattok rám és bántotok vagy zsaroltok valakit a zárkában, megverlek benneteket. Csodálkozva rám néztek és kérdezték: megtenné Lajos bácsi? Mondom: bizony meg. Csak néztek. Senki nem hiszi, hogy ezek a nagy és erős emberek milyen érzékenyek tudnak lenni. Milyen könnyen sírnak.
Sokszor mondtam, hogy most biztos nem fogadjátok el teljesen, amit a Bibliából a becsületről, a szeretetről, hűségről, hitről szólok, de egyszer biztos eszetekbe fog jutni. Volt, akinél ez bejött, volt akinél nem! De úgy hiszem, hogy mindez benne van a pakliban. Sokszor mondtam, hogy az önzés csúnya dolog, de van szerintem egy egészséges önzés, amikor a bíró előtt állsz, akkor nincs rokon, barát és beígért lefizetés, csak azt fogadd el, és állj ki erősen amellett amit te követtél el. Ne hagyd magadra húzni a vizes lepedőt.
A börtönben minden állami és egyházi ünnepet megtartottunk, és az istentisztelet alkalmával szereppel készültek a fogvatartottak. Ott szereplés közben átéléssel voltak, és kérdezték: Lajos bácsi milyennek látott, mit szóltak volna gyerekeim, a feleségem, ha láttak volna?
– Volt-e olyan fogvatartott, aki „megnyílt” a lelkész számára, esetleg megbánta tetteit?
– Voltak ideggyöngék, akikkel külön megértéssel kellett beszélni, mert látomásaik voltak: pl. a zárkában ufók járnak, megjelent egy meghalt rokon, vagy a gonosz lélek olyan hangokat hallatott velük, hogy üssön, gyilkoljon…
Voltak, akiknek több „feleségük volt” és a nagy kérdésük az volt, hogy melyikhez menjenek vissza, ha szabadulnak. Természetesen az elsőhöz, akitől szintén vannak gyermekei, csak kérdés, hogy visszafogadja-e? Voltak szabadultak, akik barátjuk bekerülése miatt kerestek meg személyesen vagy telefonon, hogy nem feledkezzem meg róla, kísérjem figyelemmel őket.
Voltak prostik, akiket sajnáltam, mert nem volt munkájuk, de volt családjuk, „dolgozniuk kellett!” Persze nem helyeseltem, csak megemlítettem nekik, hogy milyen megalázottak azáltal, hogy a paráznaság bűnének ők kínálják fel az alkalmat.
Nagyon sokszor nagyon fáradtan jöttem ki a börtönből, mert kiszívták az energiámat, nagyon igényelték a szeretetet. Milyen jó volt, hogy feleségem hűségesen jött értem autóval.
Nem könnyű a börtönlelkészi szolgálat. Minden hónapban találkoztunk egymással, mi a börtönlelkészek Budapesten, és minden évben egy héten keresztül továbbképzésen kellett részt vennünk, kreditpontot gyűjtenünk. Hogy nem volt hiábavaló a szolgálatom, még mindig van rá bizonyíték, mert vagy a BV-s munkatársak, vagy a szabadultak keresnek barátságból, házasságuk megáldatását kérik, vagy gyermekeiket keresztelem. Sajnos temetési alkalmak is vannak, mert a szabadságban, ami szabadossággá válik náluk, tönkre teszik az életüket droggal, vagy más egyébbel. Nem félek, ha a lakásomban keresnek meg.
A Pécsi BV Intézetet kibővítették a fiatalkorúak Intézetével, ott külön foglalkoztam a fiatalkorúakkal, akik nagyon vagányok voltak kint, de ott bent kisfiúk lettek. Sok rafinált volt közöttük, és sajnálatos módon gyilkosok is. Sokan nem ismerték a bűn fogalmát. Kicsit nehezebb volt velük foglalkozni, mert nem vették annyira komolyan, amit a lelkész mondott, mert okosabbnak vélték magukat az idősebbeknél.
– Pécsett hány felekezet vett részt a programban? Találkozott-e a civil életben a büntetésük letöltött személyekkel? És ha igen, milyen volt a „visszajelzés”?
– Kezdetben csak én végeztem az említett két helyen a szolgálatot. 2003-ban jelentkezett a Krisztus szeretete egyház, de velük nem lett hosszú távú az együttműködés. Majd a Jehova Tanúi rövid ideig jöttek, de abbahagyták a bejárást érdektelenség miatt. A Sion gyülekezete járt még be, valamint a katolikus egyház hitoktatója. Ha valaki saját kérésre kívánt behívni lelkészt a maga hite alapján, annak egyénileg behívtuk, mint például a Hit gyülekezete képviselőjét, vagy a Szerb Ortodox pópát.
Református lelkipásztor vagyok, de nem vallásra való tekintettel szolgáltam a börtönben, hanem vallásra való tekintet nélkül. Volt imatermünk, amelyet a béke szigetének emlegettek. Sok levelet őrzök, amelyeket szabadulásuk után írtak a volt fogvatartottak, és nem félek az utcán végig menni, mert ők ha felismernek megszólítanak boltban, fodrásznál, autóbuszon…
– Visszatekintve a hosszú „szolgálati időre” van-e egy pár olyan gondolata, amivel segíteni tudná a mai fogvatartottakat? Esetleges elismerések?
– Egy beszélgetésből akárhogyan számolom is, a fogda és a börtön egymás melletti szolgálatból 30 év lett.
Őszintén mondom, hogy 2013. július végén, amikor kényszerből abba kellett hagynom a BV-s szolgálatot, nagyon rosszul esett. Ugyan is az akkori kormány olyan határozatot hozott, hogy vagy fizetést kap valaki, vagy nyugdíjat. Mivel az egyháztól, mint gyülekezeti lelkész nyugdíjban voltam, így a börtönlelkészséget abba kellett hagynom. Igaz, akkor már volt ötvennégy év igazolt munkaviszonyom, de én azóta is végzem a szolgálatot, bárhol, ahol felkérnek rá. Fogvatartottakkal és szabadultakkal ma is folyamatos a kapcsolatom.
Az elmúlt hét évben már a második lelkész végzi a szolgálatot a pécsi BV-ben, de engem egy kéréssel sem tiszteltek meg.
A mai fogvatartottaknak nem biztos, hogy tudnék ötletet adni, mert azóta nagyot változott a világ. De egy biztos: a többség ne feledje el, hogy előbb – utóbb mindenki lebukik, aki annyira elbizakodott, hogy az ő kivitelezési terve tuti, mert addig jár a korsó a kútra, amíg eltörik, vagy el lehet csúszni kis banánhéjon is!
Elismerés? A világiakról és az egyháziakról? Hát róluk csak ennyit: A rendőrségtől kaptam kitüntetést, a BV-től szintén kétszer kaptam kitüntetést! Az egyház csak a 10 éves évfordulóra adott mindenkinek emléklapot. De én sosem ezekért dolgoztam!
Hozzászólások