„Édes Hazánk, kedves dalunk, Érted élünk, érted halunk!”
(A dalárda jeligéje)
Az 1883-as külföldi diadalút (első rész)
Most pedig térjünk rá arra a diadalútra, amelynek során – minden túlzás nélkül – éppen azon a német nyelvterületen arattak megérdemelt sikereket, amelyből „vétettek”, ahonnan sokak személyesen vagy az ő őseik származtak. Térjünk rá tehát ennek a körútnak állomásonkénti ismertetésére – a küldöttségük vezetője, Cziglányi Béla leírása nyomán. Mivel azonban leírása meghaladja a rész terjedelmét, két részletben közlöm azt. Nézzük tehát a nagy sikereket hozó külföldi út első részét.
Nagykanizsa
Nagykanizsa, Erzsébet királyné tér Anno (Forrás: Wikipédia)
Első állomásuk – ahogyan eltervezték – hazai földön Nagykanizsa volt 1883. július 24.-én. Az ottani társaskör vendégeként, a Zöldfa elnevezésű „vendéglátó egységnek” kertjében adták elő válogatott műsorukat magyar és német kórusművekből, úgymint „Édes lánykám”, „Röslein im Wald”, „Lehullott a rezgőnyárfa”, „Fájó emlékek”, „Waldesgruss”, „Ki a gonddal”. Már ekkor tomboló sikereket arattak, amelyből külön rész – és ez sem volt csoda – főként Wachauer Károly karnagynak és Hoffer Károly „minta-tenornak” jutott. Szimbolikusan értékes ajándékot kaptak cserébe: zászlójukra egy rózsabimbókból font lantot kötöttek, mégpedig ezzel a fölirattal „Nagy-Kanizsa a Pécsi Dalárdának 1883. július 24.” Emellett szólnunk kell egy civil adományról: a helybéli ferencrendi szerzetes, Dolmányos Döme, dalárdánk régi barátja 50 forintot adományozott külföldi útalapjukra. A szereplést este az Arany Korona vendéglőben reggelig tartott ünnepi bankett koronázta meg – sok dalárdista öröm-énekkel. (Az már más kérdés, hogy a vezetőség csak nagy nehezen tudta „ágyba parancsolni” őket.)
Graz
Az „állóképességüket” mutatta az a tény, hogy vonattal másnap, július 25.-én déli egy óra tájban érkeztek meg Grazba. Itt a fogadó bizottság a helybéli Magyar Olvasókörből és a helyi Männergesangverein kórus képviselőiből állott. De nemcsak barátai, hanem – a helyi sajtót tekintvén – rosszakarói is éltek itt a magyaroknak, a pécsieknek. A Grazer Tagenpost aznap ugyanis vezércikkben írt Ferenc Józsefről, mint „Horvátország királyáról…”
Graz-i képeslap 1908 (Forrás: Wikipédia)
Itt már az otthon kidolgozott „ütemtervet” követték: elsőként a helybéli rendőrséget keresték föl. Mivel sem az újságban, sem az utcán nem találtak egyetlen írást, híradást sem ottani szereplésük „beharangozójáról,” már csak ezért is oda mentek elsőként. Itt derült ki, hogy a „policáj” azt követelte: az ottani dalosoknak írásbéli felelősséget kellett vállalni arról, hogy a magyar testvér-dalosaik műsorában nem szerepel semmi „jó erkölcsbe ütköző.” A helybéli daloskör azonban már előre gondolkodott, amikor egész Stájerországra szóló engedélyt váltott ki.
Amikor ezt a grazi rendőrség vezetője megtudta, egészen megváltozott a hangneme. Leszögezte: már nem kell az engedély, és elnézést kért a félreértésért. Személyesen kísérte a vezetőinket át a város polgármesteréhez, aki szintén ilyen „hangulat-változáson” ment át. Erről a részről tehát minden a legnagyobb rendben ment, sőt megértették a vezetőkkel azt, hogy az ország első dalárdájáról van szó, nagy hagyománnyal, értékes műsorválasztékkal, amely nemcsak magyar, hanem német nyelvű dalokból is áll.
Hanem ekkor jött a „fekete leves”, ugyanis a magyar-barátságáról közel sem híres, a már említett Grazer Tagenpost szerkesztősége következett ez után. A szerkesztői irodában egy kistermetű, izgága alak fogadta őket, aki sokáig jeges hangulatban hallgatta először a német kultúra – nevezetesen többek között Goethe és Schiller – dicséretéről szóló szavaikat, és akkor is, amikor azt is elmondták, hogy német nyelvű dalokat is megszólaltatnak műsorukban, sűrű „sehr schön” megjegyzésekkel fűszerezte azt, bólogatás közben. Akkor szintén ezt ismételgette, amikor azt mondták néki, hogy a küldöttségből mindenki beszél németül, de különösképpen nem hatódott meg tőle. Azt is természetesnek vette, hogy az ő újságját dicsérték azzal, hogyha megjelenik a híradás az ő vendégszereplésükről, akkor annak nagy befolyása lesz a graziak körében. Ismét csak hideg „sehr schön” volt a reakciója. Sőt gúnyosan azt is megjegyezte, hogy minderről a grazi énekkarosok már beszámoltak néki.
Graz Eggenberg palota (Forrás: Wikipédia)
Hanem amikor azt közölte vezetőjük, a jó humorú, találékony Cziglányi Béla hirtelen ötlettől vezérelvén, hogy repertoárjukon szerepel Kalliwoda: „Deutsche Lied” című dala is, hirtelen minden megváltozott a „nagyhatalmú” szerkesztőnél is. Először emelt, lelkes hangon rákérdezett, hogy erről a dalról van-e szó, majd amikor igenlő választ kapott, rögtön azt felelte, hogy a legközelebbi lapszámban benne lesz a pécsiek szereplése, sőt rögtön a szerkesztőségre szaladt, és elintézte ezt – helyet szorítván néki, más ottani híradás rovására. Ez a mű volt ugyanis a Nagy-, Ausztriát is magában foglaló, Németországot támogató Stájerország „nemzeti himnusza.” Mondanom sem kell, másnap a derék grazi polgárok olvashattak a Pécsi Dalárda helybéli szerepléséről, sőt még támogató, üdvözlő, köszöntő sorok is napvilágot láttak eljövetelükről.
Amikor a kis küldöttség visszaérkezett délután öt óra tájban a „tűkön ülő, körmöt rágó” dalos testvéreikhez az akkori otthonukat jelentő Flórián Szállóhoz, elképzelhető, milyen nagy volt az öröm a dolgok jobbra fordulását hallván. Közben azonban az ottaniak sem tétlenkedtek. Fekete Mihály dalos társ, aki „mellesleg” Pécs szabad királyi város főügyésze is volt, megtalálta az ott élő Koch József volt pécsi bányatulajdonost. Az ő segítő közreműködésével tudták meg, hogy amikor előzőleg a Pécsi Dalárda levélben az ottani Magyar Olvasókört kereste meg, akkor azzal nem számolt, hogy ennek a körnek nincs nagy súlya Graz közvéleményében. A már említett nagyhírű német férfikart kellett volna fölkeresniük. A két főből álló másik küldöttségre várt az a feladat, hogy a megkapott címek alapján fölkeressék a grazi énekkar támogató polgárait, és kérjék őket: hirdessék ismerőseik körében a pécsi énekkar eljöttét, fölléptét, német nyelvű dalokat is magában foglaló műsorát. A föladat nagyságát, súlyát jelezte, hogy ezzel a „körúttal” csak éjfélre végeztek.
Graz, Városháza (Forrás: Wikipédia)
A nagy erőfeszítésnek, a hosszadalmas „pr-tevékenységnek” meg is lett az eredménye. A pécsiek nagy ámulatára másnap kora délután a grazi polgárok valósággal megrohanták a hangversenynek otthont adó Steinfelder Bierhalle pénztárát, és estére tömve volt a korántsem kicsiny terem. Rögzítsük a megszólaltatott dalok sorrendjét: „Édes lánykám”, „Röslein im Wald”, „Lehullott a rezgő nyárfa”, „Fáj a szívem”, „Szőke legény”, „Das deutsche Lied”, „Nyisd ki rózsám”, „A szerelem”, „Waldesgruss”, „Ki a gonddal”. Szerencsére a „mozgósítás” sikerült: kiderült ugyanis, hogy számtalan zeneértő, zenerajongó él a nagy múltú stájer városban, akik a nívós műsor, a magas színvonalú éneklés hatására zajos ünneplésbe kezdtek, nem nézvén – az ottani magyarokon kívül – a nemzetiséget. A Grazban működő magyar női szervezet a szépszámú közönség előtt adott át egy hatalmas virágcsokrot Wachauer Károly karmesternek. Természetesen közös vacsora követte a sikeres szereplést. Itt a Grazi Männergesangverein elnöke, Wieser lovag folyamatos kapcsolatot szorgalmazott a két kórus között, Leopold Pribeling helyi költő ez alkalomra írott versét mondta el lelkes tetszésnyilvánítások közepette.
Graz, Operaház (Forrás: Wikipédia)
Az addig ellenségesen viselkedő Grazer Tagenpost következő napi számát pedig rögtön elkapkodták a Pécsi Dalárda kedvéért, után kellett nyomatni egy második kiadást. A hosszú, lelkes cikkből emeljük ki azt a hatást, ahogyan a szívüknek kedves osztrák dalt fogadták a nézők. „… Micsoda orkánja a tetszésnek hangzott fel, mikor a magyar dalárda a ’Das deutsche Lied’-et intonálta! Oly demonstratív tapsvihar keletkezett, hogy azt leírni lehetetlen. Minden jelenlevő felkelt, mint egy ember (egy emberként), és állva, levett kalappal, komoly és ünnepélyes hangulatban hallgatták végig a magyarok által lelkesedéssel énekelt dalt. A végén szűnni nem akaró tapsvihar és tetszésnyilatkozatok hangzottak föl, a dalt ismételni kellett, és most a közönség ezt a dalárdával együtt énekelte kórusban. A Pécsi Dalárda a grácziak (sic!) rokonszenvét teljes és kiérdemelt mértékben megszerezte.”
Sajnos, egy nagy hátránya volt a sikernek: amikor ugyanis minden helyen azt kérték, hogy a pécsiek maradjanak még legalább egy napot, adjanak még egy hangversenyt, ezt már a szoros útiterv – no meg a pénzügyi lehetőségek – sajnálatosan nem engedték.
Hozzászólások