„Édes Hazánk, kedves dalunk, Érted élünk, érted halunk!”
(A dalárda jeligéje)
Aussee
Aussee látképe 1892
Amikor 1883. július 27-ét mutatott a naptár, délután négy órakor érkeztek meg dalosaink a stájer Aussee-ba (mai nevén Bad Aussee). Itt csupa örömteli eseményt éltek át. Először is kezdődött azzal, hogy itt csupa kedves embert ismertek meg. Azután pedig Ferdinand Kutalek néptanító, az díszes zászlóval fölvonuló Ausseer Liedertafel kórus képviselője olyan beszédet „vágott ki”, amely nagyon bíztató volt a jövőre nézve. Azt is örömmel újságolta, hogy férfikaruk első alkalommal fogadhat „magyar dalos testvéreket.” Hát még akkor fokozódott az örömük, amikor kora egyik „üdvöskéje”, az éppen ott időző Hegyi Aranka primadonna is elébük pattant, és örömmel újságolta: együtt lépnek majd föl, és már összeállította az ő műsorát.
Hegyi Aranka fotója 1900
A bemutatkozás a helybéli kurszalonban történt, amely nagy és hosszú épület volt, homlokzatára pedig a stájer, a magyar és a birodalmi zászló lett kitűzve. Amikor a szép szőnyegekkel, zöld gallyakkal díszített, ünneplőbe öltözött nézőkkel teli hangverseny teremben fölléptek, a következő számokat énekelték: „Édes lánykám”, „Vineta”, „Te vagy, te vagy barna kislány”, „Sonnenlicht ist schlafen gangen”, „Dalünnepen”, „Fájó emlékek”, „Waldesgruss”, „Szabadságdal.” Hegyi Aranka műsorán pedig a következő számok szerepeltek: Bánfy Sándor: „Valse de Lili”, Giovanni Zaytz: „Invite á la danse”, „Fiametta dala” a „Boccaccio” című dalműből, „Hírös város az aafődön Köcskemét (sic!) ”, „Ilyen olyan kis legénye.”
Aussee Tauscheringasse ma
A szokásos esti banketten, társas vacsorán pedig a vendéglátók a következő mondatokkal szereztek örömöt a vendégeiknek. „Ilyen tetszést és tapsviharokat a kurszalon még nem látott, minőt a Pécsi Dalárda fölidézett. Hegyi Aranka Magyarországba varázsolta hallgatóit, elmehet a dalárda a világ végéig, hódítani fog művészetével, melynél azt fogják bámulni mindenütt, míly (sic!) nagy erőt képes mindössze 23 dalos kifejteni.” Természetes volt, hogy a vendéglátók bemutatták az az óta is híres „jódli-éneklési tudományukat”, Hegyi Arankánk „állóképességét” bizonyítandó, minden hozzá forduló vendégével külön poharat ürített és kezet fogott! Nagyon örült ugyanis annak, hogy magyarjainkkal oly szívélyesen bántak a „stájer sógorok.” A Pécsi Dalárda is tett egy jó adag szívességet: hangversenyük jövedelmét a helybéli Gizella Kórház javára ajánlották föl.
És még mindig nem volt vége a „szívesség-özönnek.” A következő nap délelőtti testületi búcsúzkodásnál Ferdinand Kutalek elnök ismét a „szívélyesség magaslatára” emelkedett, amikor először dalárdájuk nevében egy nagy, alpesi rózsákból, havasi gyopárból, és más ottani nővény-ritkaságból kötött csokrot nyújtott át a pécsiek vezetőjének, sőt tetézvén az örömöt, elkísérte őket Ischlig…
Ischl
Az előző helyszínnel szöges ellentétben itt az előzmények épp az ellenkező végletbe csaptak – még az út-szervezés idején. Az előző részben említett – egyébként a Pécsi Dalárdához közvetlenül nem kapcsolódó – magyar-ellenes hangulat az itt lévő közvélemény-többséget is elkapta, és tapogatózó leveleikre rideg elutasító válasz érkezett. Mindig vannak azonban kivételek, és ez jelen esetben az ottani dalos egyesület elnöke, Jacob Schopper néptanító (mai olvasók, figyelem: egy osztrák néptanítóról van szó!) személyében „jelentkezett.” Kijelentette: ha kell, ő egyedül is vendégül látja a pécsieket.
Ischl Anno
Ráadásul báró Nopcsa főudvarmester aláírásával közvetlenül előtte táviratot kaptak, hogy 1883. július 29.-ére az udvartól kért, az uralkodónak adni kívánt szerenádra vonatkozó kérelmüket nem volt módjukban teljesíteni. Ez állt a különben udvarias hangú levélben.
Amikor pedig épp ezen a napon megérkeztek Ischlbe, fogadó bizottság sem várta őket, de amikor találkoztak egy nyájas, tekintélyes, ősz hajú férfiúval – ő volt Jacob Schopper –, és megnyugtatta őket a szívélyes fogadtatást illetően, a szorongásaik rögtön elmúltak. A megnyugtató mondatok mellett konkrét lépésként a küldöttség minden tagjának egy cédulát nyújtott át, amelyen föl volt tűntetve az illető szálláshelye és lakhelyének bérleti díja. A vezetőnkhöz fordulván pedig sürgette: azonnal öltözzön át, mivel Erzsébet királyné titkára meghagyta, hogy azonnal szeretné fogadni őket.
Ischl Ferenc József palota ma
Amikor elindultak az udvari titkárhoz, látszott, hogy Jacob Schopper milyen nagy becsben áll az udvarban. Szívélyesen fogadta mind az őrség, mind a személyzet, és amikor az ott időző Feifalik udvari tanácsoshoz járultak, ő is hasonló modorban köszöntötte őt, sőt mindkettőjüket. Mielőtt még elfelejtettem volna, közlöm: a férfikarunk természetesen magával vitte a birtokukban lévő Beethoven-hajfürtöt – amelyet 1870-ben, a géniusz születésének 100. évfordulóján rendezett nagysikerű pécsi emlékhangversenyük után adott át az addigi tulajdonosa, a Bécsből Pécsre szerződött föllelkesült Franz S. Hölzl. Ezt a hajfürtöt kérte most el Feifalik udvari tanácsos, mert I. Ferenc József látni kívánta, mivel erről a kincsről a bécsi lapok is cikkeztek már. Nagy örömükre azt szintén közölte, hogy az udvar méltó módon képviselteti majd magát a következő napi hangversenyükön.
Hanem este, a vacsoránál tovább folytatódott a kellemes – és titokzatos – meglepetések sorozata. Amikor dalosaink vidáman cseverésztek egymással és osztrák jótevőjükkel, egyszer csak megjelent egy titokzatos udvari hivatalnok, és a pécsi küldöttség vezetője (nevezetesen Cziglányi Béla) iránt érdeklődött. Bizalmasan csak néki mondta el, hogy másnap délelőtt pontban 10 órakor báró Nopcsa „Ő Excellentiája” (sic!) magánlakásán jelenjen meg pontosan, ne késsen, mivel a rövid találkozót követően báró Nopcsa főudvarmesternek sürgősen az udvarhoz kell sietnie! (Olyan elővigyázatos, alapos volt, hogy külön változatot ismertetett arra az esetre is, ha késne a vezetőnk, de mégse maradjon el a találkozó.)
Császárvilla ma
Erre azonban nem volt szükség, a találkozó pontban délelőtt 10 órakor létrejött. Amikor a pécsi látogató németül mutatkozott be, és németül kezdte a társalgást, Nopcsa főudvarmester mosolyogva kérte, hogy beszéljenek csak magyarul, mivel mindketten magyarok (!), majd udvariasan bevezette vendégét szalonjába, és ott leülvén szívélyesen a következőket közölte: amikor ő az udvar nevében elutasította a mecsekaljai dalosok szerenád-kérelmét, nem valami rideg szándékkal tette. Mivel az uralkodói pár az ittlétét szigorúan magánjellegűnek minősítette, ezt kellett tenniük, kerülvén minden hivatalos aktust. Őelőttük ugyanis a linzi dalos egyesület szintén hasonló kérelemmel fordult hozzájuk, és őnékik is ilyen választ adtak.
Nézzük, hogyan számolt be az ezt követő történésekről a vezető, egyben krónikás Cziglányi Béla a Haksch Lajos által, a kórus 40. évfordulójára, 1902-ben megjelentetett könyvében: „… ő Felsége ismeri a Pécsi Dalárdát, nemcsak legjobb híre után, hanem maga is hallotta (!), ha jól emlékszem, éppen Pécsett. Ő Felsége tudja, hogy a Pécsi Dalárda az első dalos egyesület Magyarországon…” (Itt kell megjegyeznünk azt a már ismertetett tényt, hogy 1879-ben Bécsben, I. Ferenc József császár és király, és hitvese, Erzsébet „ezüst lakodalma”, 25 éves házassági évfordulója tiszteletére rendezett hangversenyen – egyedül Magyarhonból! – a Pécsi Dalárda szintén föllépett, méghozzá nagy sikerrel!)
Ferenc József és felesége, Erzsébet
Nopcsa főudvarmester is tudta ezt a tényt, a hírlapokból ismerte az akkorra már patinás hírnévre emelkedett férfikarunk jó hírét. Kicsit szomorúan jegyezte meg azonban, hogy a mai jó idő éppen a pécsiek ellen dolgozik, ugyanis ilyenkor sokan mennek ki a szabadba, csak kevesen látogatnak meg ilyen rendezvényt. Arról azonban biztosította látogatóit, hogy aki ott lesz – és ezek közé fog tartozni ő is az udvar képviseletében –, „… azzal meg lesznek elégedve.” De még erre is – mai szóhasználattal – „rá tudott tenni még egy lapáttal.” Ugyanis azt az örömhírt is megosztotta messziről jött magyar vendégével, hogy már szólt néhány zenekedvelő udvarhölgynek, hogy jöjjenek ők is el, és erre kérte Jacob Schopper urat is néhány barátja vonatkozásában. „– A viszontlátásig a hangversenyen!” Ezekkel a szavakkal köszönt el.
Ferenc József egyenruhában
Mielőtt este a várva várt hangverseny elkezdődött volna, Nopcsa főudvarmester fölment a pódiumra a pécsi dalnokok közé, és szívélyesen elbeszélgetett mindegyikükkel, sőt ezt tette minden elhangzott szám után, dicsérvén az éneküket – ezzel is példát mutatván a helyieknek. Megjelentek a hallgatóság soraiban a helyi dalosok is az érdeklődők mellett, így tisztes számú néző hallgatta a műsort. Ők ingyen jöttek ugyan be, de még így is összegyűlt 73 forint jegybevétel.
A Pécsi Dalárda műsora a következő volt: „Édes lánykám”, „Röslein im Wald”, Lehullott a rezgő nyárfa”, „Érik a ropogós cseresnye”, „Szőke legény”, „Wach auf”, „Fájó emlékek”, „Waldesgruss”, „Ki a gonddal”.
Erzsébet királyné
A Pécsi Dalárda énekét hallván a hangverseny utáni közös összejövetelen a jólelkű Jacob Schopper így fordult az „övéihez”: „– Látjátok most, kik azok a magyarok, hallottátok őket? Ti soha se fogtok így énekelni.” Ezt követően Wachauer Károly karmester átnyújtotta a rendezvény tiszta bevételét a helyi iskolai könyvtár javára. Amikor Schopper átvette az adományt, meghatódva, sírós hangon ezt mondta: „– Láttatok már ilyen nemes lelkűséget? Ilyenek a magyarok!” Az est tehát a régebbi ellenérzések teljes megszűnésével járt, dalárdánk éneke, tagjainak viselkedése az ottaniak magatartását éppen az ellenkezőjére fordította. Schoppper fölköszöntőjében ki is hangsúlyozta a pécsiekhez fordulván: „– Elmehettek a világ végéig, ti derék emberek, magatoknak kitűnő művészetetekkel hírt és dicsőséget fogtok szerezni mindenütt, de Ischlben nemes ténye által a Pécsi Dalárda örök időkre szóló emléket is hagyott.”
A helyiek másnap reggel ki is kísérték a vasúthoz vendégeiket, és a Schopper vezetésével mondott „Istenveled” után előbb vonattal, majd a Traunto nevű hajóval, majd ismét vonattal Salzburgba jutottak Gmundenen át.
Ez volt a mai kor csodálója leírásának vége, de összehasonlításképp nézzük meg, az itteni tartózkodás befejezését hogyan írta le krónikásunk, Cziglányi Béla. „…Másnap reggel, megható búcsúzás után, mert Schopper apánk és a testvéreinkké lett ischliek (sic!) testületileg kikísértek a vasúthoz, dalárdánk Gmundenen át hova a Trauntón hajózott, Salzburgba ment tovább…”
(A képek forrása: Wikipédia)
Hozzászólások