A fakó emlékezet még
őrzi az ácsolt őrtornyokat,
a szögesdrótba kapaszkodó
reszkető kezet, tovább őrzi
a deszkabarakk rései közt
áthúzó jeges szelet, a
poloskáktól hemzsegő
szalmazsákokat, az
embriópózba görbült testeket,
sok megnyomorított életet.
Szakadatlan dolgozik a
képzelet. Látom Faludyt
csákánnyal a kézben,
odébb a kőfejtő lábánál
Kárpáti Kamil lapátol
felvérző kézzel, és hallom,
ahogy felröhögnek a
keretlegények, és csak
záporoznak és záporoznak
szakadatlan az ütések.
Ki tudja, behegedtek-e
valaha is a sebek, a
megnyomorított életekre
adott-e gyógyírt az idő?
– – –
Már csak látogatók szeme szántja
a tájat, az esőben az emlékezés
koszorúi áznak. Távolodom, a
tábor messzibe vész, de a múlt
még sokáig húzza a vállam.
(Bécsi Napló, 2020. október)
Hozzászólások