Szörnyűek ezek a konferenciák! A rendezők maguknak rendezik, az előadók maguknak adják elő csipetnyi bölcsességüket. A hallgatók pedig hallgatnak róla, hogy tavaly ugyanezt már egyszer végighallgatták. Hát érdemes olyan messzire elutazni mindezért?
*
Szökés, menekülés, „nemes utálat” a program iránt? Mire megfogalmaztuk volna elvágyódásunk okát, már úton voltunk a Mosel völgy felé. Működő és épülő autópálya, vadaspark, völgyhíd és valódi.
A Mosel völgy magát Közép-Európának nevezi, ami némi önhittséggel annak a megfogalmazása, hogy itt van Európa közepe, és ami máshol van, az már a kontinens peremére szorult. A Mosel völgy valóban középen van az Óceán és Bécs, a Mediterráneum és a Balti-tenger között. A rómaiak elfoglalván megkegyelmeztek neki, a frankok megkegyelmezvén elfoglalták, a germánok – mint ősi jussukat – visszafoglalták, a franciák felszabadították, a poroszok szövetségbe forrasztották. A birtokbavétel ennyi ismerős elnevezése azt sugallja, hogy mégis központi kérdés lehet, kinek úszik a hal a Mosel habjai közt, milyen nyelven érik a rizling a Mosel lankáin, de leginkább, hogy miféle népek dolgoznak és ünnepelnek együtt a Mosel partjain.
Az azért mindenképen nevetséges, hogy vidéküket az Alpok legészaknyugatibb végnyúlványának nevezik, hogy ily módon ne csak Európa közepével, de Európa tetejével is hangoztassák a kapcsolatukat. A Moselt övező palahegységet Hunsrücknek hívják (amit egy kis rosszmájúsággal Tyúkhátnak fordíthatunk!), a legmagasabb pontja 816 méter, aligha lehetne pohártöltögetőnél magasabb posztja a négyezer méteres alpesi óriáshegyek kerekasztalánál. A rokonságot – a Mosel völgyieken kívül – legföljebb egy az ügy iránt elkötelezett geológus hiheti el!
Az autópálya a maga surrogó vágtatásával, és a vasút a maga fémes kattogásával egyaránt elkerüli a Mosel völgyet. Csak a diszkrét, kétsávos út kanyarog a folyó hol egyik, hol másik partján, füzérre fűzve a falukat-városokat, óvatosan követve az évezredes csapások nyomát, kínosan vigyázva, hogy minél kevesebbet foglaljon el a szőlők szívós és meredekbe szökő birodalmából.
Mert itt a szőlő a főszereplő és a főrendező, a munkát és a munka gyümölcsét egyszerre adó varázsló. Kegyeiért kegyetlenül meg kell szenvedni. A Mosel és a szőlő azonban összetartozik. Összetartozik már vagy ötezer éve, nagy idő, nem emberöltőnyi, nem is nemzetek életét végigkísérő növény a szőlő, de szinte magával az ember nembeli létével áll párhuzamban. Már a kelták is…, pedig ők igencsak régen éltek itt a Mosel völgyben. Olyan régen, hogy itt létük kezdete az európai erdők és a megíratlan ősidők homályába vész. Megalkották és hátrahagyták aranyálarcaikat és rézkerekeiket, bőrruháikat és kőből faragott határjelző oszlopaikat. És a ragyogó vaddisznószobrok is itt maradtak – a vaddisznótól féltek, a szobrokat imádták –, a kelták állandó kapcsolatban éltek a rengeteggel és vadjaival. Csak azt a keskeny sávot, ott „a kis Moos” partján, azt sikerült elhódítani az erdőtől, és termővé tenni. Fegyver kevés maradt a kelták után. Minek?
A rómaiak aztán persze átszabták a vidéket, leírták, hogy minden civilizáció ővelük kezdődött közel és távol, Rómában és Rómán kívül (akkoriban ott volt Európa közepe, de komolyan!). A keltákat ugyebár leigázták, de a kelta helynevek máig megmaradtak, a kelta határköveket a helyükön hagyták, de pontos római térképet és leírást készítettek a faluk ide- s odatartozásáról. A faluhatárok máig a római nyomvonalat követik, pedig utánuk megfordult néhány nagy rendezkedő hírében álló nép a Mosel parton. Mi tartott és mi teremtett békét, netán jólétet errefelé? A szőlő? Meglehet! A munka, amely egyformán görnyesztett és izzasztott meg kiszolgált légióst, frank szerzetest, jakobinus franciát, pedáns poroszt.
Rómába innen vitték a bort! Amikor a mediolanumit már megunták. Jobb volt a moseli mint a milánói? Ma már aligha van mód összehasonlításra, de egy biztos: kalandosabb az útja bárkán vagy öszvérháton, alpesi hágón vagy tengeri hajón. És bizonnyal drágább is, a lehetséges veszedelmek miatt. És a borlobby és a bormaffia…, a gazdaságpolitika Róma idején is virágzott.
Rajnai Palahegység a neve a vidéknek, ebbe mélyesztette bele völgyét a Mosel, meg azt a hol szélesebb, hol keskenyebb parti sávot, ahol helyenként faluk és lankák sorakoznak, helyenként meg még az országút sem fér el. Romantikus táj a Mosel völgye? De még mennyire! Vagy inkább festői. A dombok sehol sem emelkednek 300-500 méter fölé (alá sem), szurdokot nem találunk, sem zuhogót, sem sziklaszirtet. Az az évezredes együttformálódás látszik rajta, amelyet közösen végzett az ember és a víz, a szél és a szőlő. És persze a pala, ez a szürkés fakó, lapos kőzet. Nem elegáns gránitoszlop a pala, nem is rejtelmes bazalt, inkább joviálisan hasadozó lemez, az ember azt csodálja, hogyan marad meg a hegy tetején, miért nem csúszik bele szörnyű robajjal a völgybe, a vízbe. És ha kő, hogyan él meg rajta a szőlő, hogy képes gyökereit a lemezek között a mélybe vezetni, a sötétbe, a biztos megkapaszkodás és az éltető nedvesség felé? Hűvösség vagy éppen barlang-meleg lakik a palahegy belsejében? A szőlő erre pontosabb feleletet adhat, ad is minden ősszel, hordószámra. A kézbe fogott palalemez langyos és tapadós, legömbölyödő, nyári délután már szinte meleg a belégyűlt napsugártól. Mintha tudná, ki kell tartania egész télen át. A Mosel völgy a fagyot-havat alig ismeri, a szél fölötte süvölt el, a völgy védelmet ad a növényi és az emberi életnek, fészket a kócsagnak és a császármadárnak, zugot a smaragdgyíknak.
A Mosel völgy németországi szakasza mintegy százötven kilométer, hány rajta a kanyar – aligha állapítható meg. A szelíd görbület, a lendületes félkörív és a már majdnem a saját farkába harapó folyamkígyó számtalanszor változtatja kanyarformáját, és ismétli önmagát. A szomszéd szőlők találkozásához kőkápolnákat építettek, vagy legalább kőszálakat mélyítettek a földbe, rajta valamelyik szent nevét vagy arcmását hordozza a véset: „rám tessék gondolni két kapavágás és két verejtéktörlés között, én megsegítelek – ha te is úgy akarod!” És a szent kőszála árnyékában, a hárs- vagy diófa védelmében egy-egy nyugalmas pillanat is elcsenhető a szőlőművesek ötezer éve tartó napi munkájából. Gerinchajlító aranybánya ez, tisztelet a szőlőműveseknek! Szent Lőrinc kápolnája mellett, ha lassan körbefordul a szemlélődő, négy Moselt pillant meg egyetlen derékfordítással. A természet talán még a történelemnél is sikeresebb rendező!
Hogy a másfélszáz kilométeren hány település található? Az útikönyv hetvennél többet említ, és hányat nem említ, hányat falt már fel egy-egy közeli nagyváros, és tett városrésszé-dűlőnévvé. A településvégek talán csak arra szolgálnak, hogy a szemünk előtt kibontakozó következő falunak legyen ideje „tájba öltözni”, mielőtt előtűnik a soron következő kanyarulatban.
Város – mondjuk elismeréssel, falu – mondjuk lekicsinylően. És a Mosel völgy gyöngyfüzérszerű településsorát vajon minek nevezzük? Hová skatulyázzuk be (bocsánat!) közép-európai fogalmaink szerint? A települések legtöbbjén alig él néhány száz lakos, vagy annyi sem. A házak között elvétve találunk földszintest. Egymáshoz rendezett, a környezetbe illeszkedő épületsorok. Főterek, parti sétányok, elegáns középületek. De mindez lehetne civilizációs rendező akarat eredménye is!
A házak legtöbbjén semmiféle időjelzés, csak éppen a ház egésze középkori, a XII-XVIII. század valamelyikéről tanúskodik. A korról, amelyben fölemelte fejét, és a mesterekről, akik kimérték fáját-kövét. Meszelik a falakat, festik a gerendákat, bizonyára évente, minden tavaszon, ahogy illik. És ha kikorhad a gerenda, újra cserélik, a házak anyagának jó része már nyilván nem középkori. Csak maga a ház, az akarat, amely létrehozta. És a szándék, amely megőrizte. Olvasom a néhol cirkalmasan bevésett alapítási évszámokat: 1456, 1541. Pusztító háborúk és gyilkos indulatok jutnak közép-európai eszembe, országokat lesöprő hadjáratok, kultúrákat eltipró ellenkultúrák. A múlt eltörlésének és megfojtásának hibátlan véghezvitele, a hatalmat a pusztítással azonosító szándék.
A favázas házsorok – akár egy szabadtéri múzeum. Lehet élni szabadtéri múzeumban? A házakban panzió, cégéres borkóstoló és patika, rövidáru- és hangszerbolt, mini áruház – világszínvonalú termékválasztékkal. És számítógép, szórakoztató elektronika, a legigényesebb infrastruktúrával. A mai napra rendelt japán-amerikai turistabusz persze érkezik, a fényképezőgép persze kattog, és a videó surrog. Aztán a busz indul tovább, Mosel völgy kipipálva. Ettől a falu még város marad, a macskaköves főtér több koptatást is kiállt 1456 vagy 1541 óta. A szépség megszokható és túlélhető, ahogyan a sivárság és az igénytelenség is. Lehet élni szabadtéri múzeumban!
Karcsú folyó a Mosel, szeszélyes bajadérként hajladozik, szinte örömét leli benne, amint hajóit a kanyarokban furfangos feladat elé állítja. A hajók orra-tatja szinte azonos partot ér, a hasáról meg akárha partra ugorhatsz – a másik partra. Sétahajó, szállítóhajó, halászhajó, meglepő a forgalom le-föl a vízen. És apró, csöndes horgászladikok, magányos kajakok vagy vízi túracsoportok úsznak lefelé vagy szembe az árral. A vízszintről és a meder szabályozásáról néhol duzzasztók gondoskodnak, létüket és működésüket csak a gyakorlott szem veszi észre.
A Mosel partiak láthatóan szeretik a vizet, élnek rajta és vele, a hajót nem érzik idejét múlt vagy lenézett járműnek. Luxushajók, szálló- és vendéglőhajók – a munka és a szórakozás itt is egybefonódik. A Mosel százötven kilométerén huszonhét a híd (ha sikerült hibátlanul megszámolnunk), vén kőhidak, kecses függőhidak, tömör vasúti híd (a két végén alagúttal). Persze kisebbek, mint a nagy! – hallom lekicsinylően. A környezetbe illő, és ott ível át, ahol éppen szükség van rá. A hidak között és a hajók mellett mégis számtalan a kompátkelés. A Mosel parti komp ugyanolyan meghitt falusi jószág, akár keletebbre élő rokonai, nehézkes, ingatag, pályája szűkre szabott. Bármelyik kompot kiiktathatná a türelmetlen parti lakos, kocsiján tíz perc alatt a túlpartra juthatna, akár föl-, akár lefelé indul hidat választani. Csak hát akkor mi lenne a komppal? A komppal, amely már 1541 óta… A parti lakos inkább megvárja az óránként induló, terebélyes kompot, amely tompa orrával az egyik parton köt ki, tompa farával a másikon, merthogy megfordulni a Moselen képtelenség. Egy kompnak legalábbis! És fizet érte, behajózik, kiszáll a kocsijából, a korlátnak dől, és körülnéz a Mosel fölött. A folyó fölött, amelyet a magáénak tud. A közeledő vagy távolodó városa előtt, amely lassan kitárulkozik, vagy lassan begombolkozik. Akár egy órára, akár egy napra. Mint a szerelmesek! Talán ezért a három-öt percért, ezért a három-ötszáz méterért teszi az egészet? Aztán visszaszáll a kocsijába, kihajózik, és elhajt a dolga után. A japán-amerikai turistabuszok nem kelnek át a moseli kompon.
A Cusanus Művek több mint ötszáz éve működik alapítványi tulajdonban, öregek otthona. A vagyona: 75 ezer szőlőtő, (Cusanus úr bizonyosan tudta, miért ilyen precíz tőkeszám az alaptőke). A haszna: ami pénz a tövekből befolyik. A Cusanus Művek Európa legrégebbi és legelegánsabb szociális létesítménye, lenyűgöző palota együttes a hídfő és a domboldal között. Könyvtára messze földön híres gyűjtemény. Az épületnek nyilvánvalóan lehet valamelyes nimbusza: soha ki nem rabolták, meg nem sarcolták. Pedig micsoda ellenségek jártak errefelé!
Szemünk pásztázza a csupa-szőlő domboldalakat. Monokultúra! – hallom a kárörvendő summázatot. Hogy élhet meg ennyi szőlő százötven kilométeren át? És még inkább: kétezer éven át? Egyik gazda vajon miért nem szorítja ki a másikát, egyik szőlőfajta miért nem fojtja meg a másikát? És a kiszorított szőlőműves – kedvét szegve – miért nem hagy fel a műveléssel? Miért nincs elvadult, elgazosodott, silány lőrét adó földdarab, miért nem vet némelyik megbántott gazda kukoricát vagy répát? Nem vagyok a szőlőtermesztés szakértője, haszonélvezője is csak egy-egy pohár erejéig. A fenti miértekre a válasz bizonyára ott fekszik a palába kapaszkodó, lankás oldalakon. Talán a közösen beruházott technika, az egyeztetett értékesítés, a magántulajdon és a szövetkezet előnyeinek az okos egyensúlya, csak találgatni tudok, de – nagyképűség volna! – ezt se teszem. És eszembe se jut párhuzamot vonni hozzánk közelebb fekvő, és szívünknek kedvesebb, tóparti szőlőhegyekkel és pincesoros domboldalakkal, ahol…, nos, ahol bizonyára ugyancsak a szőlőtermesztés derék elhivatottjai működnek évszázadok óta. Egyszer ők is szökjenek el egy konferenciáról, ide, a Mosel völgybe!
A borkóstolás neve németül Weinprobe, angolul winetest, a szavakhoz – ugye, érzik? – más-más hangulat tapad. Mi kóstolunk: fanyarabbat meg édesebbet, aztán vásárolunk néhány üveg moselit: az otthoniaknak ajándékot, a munkahelyieknek irigykedni valót, magunknak emléket. A szürke öltönyös szőlősgazda a címeres palackokat címeres dobozba csomagolja, közben megkérdezi: svédek vagyunk-e? (Miért pont svédek?) Mondjuk: magyarok. Hitetlenkedve csóválja a fejét: „Magyarok csak az ingyen kóstolásig szoktak maradni, a vásárlás előtt sietve továbbállnak!” Feszengve magyarázzuk, hogy hajdan háromévenként hetven dollár volt az anyagi mozgásterünk, hogy a Mosel völgy messze van, és csak kevés magyar jut el ide, talán éppen azok, akik a bort csak „próbálni” szeretik. Aztán inkább elhallgatunk, és rendelünk még egy üveggel. Ez most keserűbb az előbbinél.
A sziklás ormokon persze nincsen szőlő, vannak viszont várromok. Valaha vár volt mind: tiszteletet parancsoló „öregtorony”, feudális birtokközpont, vagy az idő múlatására szolgáló várkastély. Benne katonák, polgárok, papok. A várak némelyike a német mondavilág helyszínévé lépett elő, a legdíszesebb pedig a helyben élők papírpénzén volt látható évtizedeken át. Aztán némi hadi segédlet meg egy-egy telibe találó villámcsapás gondoskodott róla, hogy a várakkal szemben a romok kerüljenek többségbe. Az ellenség is megtette a magáét – azért ellenség. Ha ideje engedte: rombolt, ha sietett: kifutott a várból a falak sérelme nélkül. Idővel mindig eltakarodott, a vár pedig a helyén maradt. Egy biztos: a választófejedelem, a palotagróf, a király vagy a császár (mikor miképp hívták a legfőbb törvényhozót) egyetlen szőlőnyi hegyoldalt föl nem perzseltetett, egyetlen várat le nem romboltatott.
A várak és a várromok aztán lassan a tájba simuló környezeti elemek lettek, afféle helyhez kötött emléktárgyak a Mosel völgy fölött. És jöttek újgazdag milliomosok, edénygyárosok meg vasúti vállalkozók, akik az újkori romokból ismét középkori várakat csináltak. A történeti hűség bizonnyal odalett, a látvány és a kényelem győzött fölötte. A szolgalelkűbbek a felújított kastélyokat császári sarjaknak ajánlották föl, a sarjak egy éjszakát átmulattak a kastélyban, majd visszaajándékozták a milliomos edénygyárosnak. A nagypolgári béke milliómárkás párbajai így zajlottak a Mosel völgy fölött.
A folyó déli partjához közel máig hibátlan „birodalmi erőd” magasodik, a Metternichek ősi fészke. A rajnai hercegi család több német nyelvű ország históriájában jutott szerephez, Clemens Lothar majd’ negyven éven át osztrák külügyminiszter. Nekünk ő – Metternich… Lett volna mit megtanulnia a Mosel és a Rajna mentén: a nemzetközi politikai egyensúly kialakításának kényes művészetét, a környezet és a benne élő népek birodalmakat megtartó harmóniáját. Milyen kár, hogy mindebből csak a dinasztikus hűség és az udvarokat átfonó kamarillapolitika fortélyos mestersége vált fontossá számára. Milyen kár, hogy az „Európa közepén” kivirágzott gondolatok és megszerezhető tapasztalatok – a Rajnán átkerülve – ellentétükbe fordultak, és Közép-Európába eljutva semmivé váltak…
Esteledik a Mosel völgy fölött, a nappal oly kitartóan köröző vadászmadarak a várromok omladékaiba húzódnak, a kócsagok a vízpart füzeseibe. Megélénkülnek a Mosel parti sétányok és a korzók, benépesülnek a szálloda- és a sétahajók. A görög, olasz, skandináv és spanyol vendéglők asztalai körül vidám, esti nép gyülekezik, közöttük a magyar „szökevények”.
Vége a benyomások begyűjtésének, az élmények átélésének, okosan megrostálva emlék lesz valamennyi. Szép emlék, hangulatos vacsorával megpecsételve. A vacsorához inkább sör dukál, a moseli borért – kimérve – borsos árat kérnek.
Majdnem öt hosszú órán át kanyarogtunk a százötven kilométeren keresztül, alig öt röpke órán át száguldottunk végig a Mosel völgy ötezer esztendős történelmén. Együtt élő és egymás nyomába lépő nemzedékek jó és rossz napjairól vallottak messze hangzóan a néma kövek, házak kapuboltozatába, erődök ágyú- és templomok harangtornyába beépítve, présházak kőasztalaként vagy kastélyok gót ablakkereteként.
A Mosel völgyiekhez a természet határozottan kegyes, bőven juttatja nekik javait, és többet ad a jobb kezéből, mint a balból. Bizonyára számon is kéri rajtuk, tudnak-e élni a kapott és a szerzett javakkal. És talán ehhez mérten osztogatja simogatását vagy tarkón vágásait a történelem is. A valóság bizonyosan bonyolultabb, de a jó sors mintha a helyben lakók lelkét is átformálná, hasonlóvá téve őket a környezetükhöz. A Mosel völgyi ember – fogalmazgatjuk valamiféle pohárköszöntő helyett – talán egy kultúra elindítója és névadója lesz, ugyanúgy, miként a neandervölgyiek voltak, akiktől magunkat is számítjuk, mint kései utódokat…
Oldalunknál, mint csillagokból szerkesztett fényvarázs, úszik el egy sétahajó. Mi, parti szemlélődők tudjuk, hogy a Mosel dolgozik alatta, a sötétben is szerényen és jelenvalóan. Fejcsóválva azért elmorogjuk mindhárman: „Szörnyűek ezek a konferenciák! Hát érdemes olyan messzire elutazni mindezért?”
Hozzászólások