Halottaim között hányan is vagytok,
kikért szívem szakadhatott volna?
Anyám, apám, ha nem volt, rég volt,
már nem ér utol bennük a fájdalom,
minő kegyes és kegyetlen jutalom!

Temetőben bolyongok,
ismeretlenül is kedvesek sírján
csöndben gyújtom a gyertyát,
imák itt is, ott is, seprem a múlt porát,
fehér, sárga és bordó a virág.

S én rakosgatom, szépre igazítom,
s hogy kik voltak, félig sem tudom.
Van, ki véremből való, ennyi a biztos,
és néhány semmi, elfoszlott emlék.

És közben fölolvasott az idő,
mohát hagyott sok évtizednyi hanton,
ifjú az arc, oly szép, komoly és mégis riadt,
s benne néz engem mind a két fiam.

Harminckét év, Krisztusi kor,
útnak sok volt, életnek oly kevés,
és a titkos, erős célszövetség,
mi serdülő két fiú között köttetett,
túlélni az évet, és továbblépni még.
Apát utolérték éppen az idén.

Az idősebb akkor egyedül ment,
nem vágyott kísérőre.
Lépése ólom volt, mint a szíve,
és patakkönnye hullt,
bár öröm hírét vitte,
– Apám, az unokád megszületett.

Férfivá értek mind a ketten,
de lelkükben ott a mélységes hiány,
s az ölelésben – Néha annyira hiányzol! –
én torokszorítón érzem,
ott bújik legbelül az apa iránti vágy.

Nem járnak temetőbe,
kibírhatatlannak érzik,
s idén volt harminc éve.

Megosztás

Tweet