Még kisóvodás voltam, amikor apám izgalommal jött haza valahonnan, és örvendett nagyon. Anyám is, pedig alig-alig hitte. Olyan viccesnek szánt kifejezéseket hallottam, hogy most már nem vagyunk földönfutók. Beléptünk a gazdák sorába. De meg is kell fogni a szerszám végét. Majd pont te, nem is tudod, melyik a vége. Van már miért felmenni a hegyre. Mert mifelénk nem szőlőskert van, sem szőlőültetvény, hanem egyértelmű: a hegyen szőlő van, közte gyümölcsfákkal. Ha valamelyikből akarunk, felmegyünk a hegyre – néha elég messzire, meredeken felfele, mígnem kilóg az ember nyelve –, hozunk le. Itt már valami felsejlett, hiszen nekünk nem volt. Aztán sorra kerültünk mi is a megértetéssel: apám vett egy darab szőlőt. Azaz – a közérthetőség kedvéért – egy darab földet, amely be volt ültetve szőlőtőkékkel. Pontosan tudtuk, hogy hánnyal. A tőke a mértékegység mifelénk Szilágyságban. Az számított hány tőke szőlő van a parcellán, nem az, hogy mekkora a földterület, hiszen a bort, na, azt a tőke adja. Akármilyen kevés is a szőlő, abból már bort lehet kifacsarni. Valamire való embernek bora van egy bortermelő faluban. Nem is tudom, szokásban volt-e bort eladni akkoriban. Hiszen otthonról került ki minden lakodalomra, keresztelőre, karácsonyra, farsangra, húsvétra, aratásra, disznótorra, névnapokra, hideg napokra, amikor is forralt bor kellett a favágóknak (nos, hát a ház férfijai), azoknak, akik elhozták az erdőből a farönköket, vagy kalákákra! Az volt ám a móka – nekem, gyereknek –, amikor sok erős ember összegyűlt valami munkát elvégezni ingyen, aztán majd a másik visszasegíti, amikor kell, én pucoltam a tyúkokat, mert az könnyű, de pepecsmunka, ha éppen sarjadzóban van a tolluk, s azt a sok fránya tokot mind egyenként kell kirángatni körömmel vagy csipesszel, nagymamám főzött. A nap végén vacsoráztak, s én azt vártam, hogy kezdjenek énekelni. Az valami felséges volt, reggelig hallgattam volna a sok férfihangot hajszálegyszerre, komótosan, néha kis pikantériát belekeverve, de azt mindig elsunnyogták, nehogy a gyerekek is értsék – máig nem tudom azokat a szövegeket. Hiába kértem néha, hogy még-még, mert azt mondták, menjek rigófüttyöt hallgatni, mert ők ugyanvalóst fáradtak, az izzó hor is régen eltűnt a horizontról, sem meleget, sem fényt nem ont már. Szőlőt beadni? Az más. Azt muszáj volt. Minél több szőleje volt valakinek, annál többet. Akkor még csak a társulások ideje volt, de könnyen fajult az is odáig, hogy lesöpörték a padlást. (Biztos van még valahova eldugva a gazdának!) Nem éppen a szőlő, inkább a gabonafélék miatt. Aztán jött a mifelénk kollektivizálásnak nevezett akció. Egy aláírással mindenki beadta a közösbe, amije volt, aztán meghatározott mennyiségű háztájit visszakapott. Főleg a nóta szerinti „havi fixszel” rendelkezőket lehetett belépésre kényszeríteni, mert ha nem, kirúgják őket az állásukból. A mi szőlőtáblánk úgyis kevesebb volt, mint a háztáji mennyisége, de abba a hőn óhajtott mezőgazdasági formátumba senki sem akart örömmel részt venni. Végül mindenkire sor került. Addigra én már középiskolába kerültem, kicsit sajnáltam, hogy nem vagyok otthon szőlőéréskor, de a szőlő jött utánam postán. Előbb csak 10-20 kilométereket, de akkor is ketten mentünk a postára kivenni és hazacipelni a csomagot, egyetemista koromban már 100 kilométert. Az már jobban meg is viselte a küldeményt, bár anyám igyekezett csomagolással kivédeni a szállítási viszontagságokat. Volt ám lakmározás „szőlő, lágy kenyér”, a diétás kantinomból hordtam hozzá veknit. Eltelt az a pár év, a távolság úgy 450 kilométerre nőtt a szőlőtőkétől. Székelyföldre kerültem tanítani, eleinte borzasztóan hiányzott, hogy az asztalon nem volt sem barack, sem körte, meg egyáltalán semmiféle gyümölcs. A szőlő jött postán rendületlenül, jobban becsomagolva és jobban összetörve. De örvendtünk neki. A kislányom is velem volt, egyik kezemben őt cipeltem, a másikban a tízkilós csomagot. Hazaérve totyogott a doboz körül, hogy lám, mi van benne, és „Kűtte mama” – harapta hol az almáspitét, hol a beraknivaló ugorkát, hol a szőlőt. Pörögtek a kalendáriumok lapjai, események sorozata tűnt föl, majd el, a sors kereke más irányba csikordult, a távolság 540 kilométerre nőtt a szőlőtőkétől, de a szőlő útját mégis inkább a határ vágta el, amelyen anyám már nem tudott szőlőt átküldeni.
Hozzászólások