Tóth József a nyolcadik osztály elvégzése után azon töprengett, mit csináljon, merre menjen. Érezte, a tanulásból elege lett. – Minek üldögéljek egy padban? Mikor jobb dolgokat is tehetek. – mondta önmagának, meg Kovács Zoltán barátjának.
– Igazad van! A suliból elég volt! Most mást kell csinálni! – jelentette ki igazodásként.
– De mit? – tette fel a rövid kérdést Tóth József.
– Tanulj szakmát! – mondta Kovács Zoli. – Legyél fodrász, vagy szabó. De lehetsz asztalos is! – így okoskodott.
– Igazad van! – helyeselt Tóth József. – Beszélek apámmal, a Kerekes bácsi asztalos műhelyébe elmehetnék inasnak!
Ez felvillanyozta. Este beszélt az apjával.
– Asztalos akarok lenni! – mondta határozottan. Apja nézte fiát egy darabig, kissé meglepődve. De aztán látta ábrázatán az elszántság jeleit, beleegyezőleg bólogatott, majd hozzá tette:
– Beszélek Kerekes asztalossal, vegyen maga mellé tanulónak!
A szót tett követe, Tóth József beállt asztalos tanulónak, hogy majd egyszer ő is gyaluljon, fúrjon, faragjon. Keze munkája alól ajtók, ablakok, bútorok kerüljenek ki, dicsérve őt.
Eltelt három év. A mester bevezette őt a szakmába, sőt elsajátította annak csínját-bínját. Már tudott önállóan konyhai hokedliket összeállítani, kisebb fali szekrényeket. A siker is megvolt, de Tóth József valami másra vágyott. Sokat gondolkodott, most, hogy asztalos lett, merre tovább?
Aztán jött az a bizonyos véletlen. Ez minden ember életében jelentkezik, jó és sajnos rossz formában is. Tóth József ekkor már húsz éves volt. Szeretett volna megállapodni, meg a nősülés is a küszöbön toporgott. Sárosi Icának már egy éve tette a szépet. Szép barna hajú lány volt. A mellei voltak az ékességei, nem is rejtette blúzába. Legalább is egy félholdnyi részt mindig kihagyott a levegőn. Ígéret is elhagyta száját, de ahhoz, hogy minden összejöjjön, lakás is kellene, ahol majd a leendő család lakik, éli életét. Erre azonban semmi kilátás, még remény formájában sem csillant fel.
A vasútállomáson nézelődött. A vonatok mozgása, a mozdonyok pöfékelése, az egyenruhás vasutasok rend szerinti viselkedése, intézkedése, bizonyos fajta ámulattal, csodálkozással töltötte el. Ahogy ott állt, megszólította Máté Pál, aki a rokonsághoz tartozott és vasutas volt.
– Mi újság Józsi? Nézed a vonatokat? – kérdezte.
– Bámészkodom! – mondta Tóth József. – Érdekes szakma ez a vasutasság.
– Gyere te is a vasúthoz! – volt a felszólítás.
– Aztán mit csinálnék én ott?
– Lehetnél kalauz, forgalmista, vagy most jut eszembe, pályaőr. A 62-es őrházból hiányzik egy őr. A Szamosi bácsi a közelmúltban hunyt el. Üres az őrház.
– Egy egész ház? – csillant fel a szeme Tóth Józsefnek.
– Persze, tudod azok a bakterházak, melyek a vasút mellett vannak. Nyugis, önálló foglalkozás. Ha akarod, szólók, hogy te beállnál – biztatta a rokon, Máté Pál.
Tóth József nem tudott megszólalni. Csak arra gondolt, egy egész ház, meg, hogy majd Sárosi Ica várja ott őt. Egy ilyen őrházat látott már.
Most elképzelte, hogy ő is ilyen bakterházban fog lakni. Egyelőre ez még csak gondolat, de hátha valósággá válik. Mondta is Máté Pálnak, a hirtelen jött döntés után:
– Ha járható ez a bakter micsoda, én belevágnék!
– Ez az! – helyeselt a rokon. – Megyek is, szólok az állomásfőnöknek. Nincs idő tétlenkedni! – ezzel a felkiáltással el is indult. Majd visszakiáltott: – Értesítlek!
Tóth József hirtelen mozdulni sem tudott. Arra gondolt először: – Ő, vasutas lesz! Meglepődött hirtelen, de aztán már kezdett olyan érzése támadni: – Ő vasúti bakter lesz, egy kis őrházzal!
Három nap telt el, jött a rokon sietve:
– Mérei, állomásfőnök vár, gyere azonnal!
Már nem is emlékszik pontosan, hogyan zajlottak az események, a lényeg az, hogy már másnap megmutatták az őrházat. Itt kell majd laknia, itt kell a szolgálatot teljesítenie. Mérei szólt a málházónak, hogy a raktárból szereljék fel ruházattal, mint a katonaságnál szokás, csak a ruha színe volt más. Tóth József, hóna alatt a téli köpennyel, elindult az őrház irányába, hogy szolgálatba lépjen.
Jól tudta, hogy a vasút egy jól szervezett rend szerint működő egység, és még ma is fellelhetők ezek a pontok, pontos és megbízható céggé szervezték a vasutat. Fontos volt mindig a pontosság, a megbízhatóság. Aki ül a vonaton, kinéz az ablakon, figyeli az elfutó tájat, néha megpillant egy bakterházat. Eszébe juthatnak Krúdy Gyula gondolatai: „Ásítva nézegetett ki a rohanó vonat ablakából a tavaszi éjbe. Kis bakterházak szaladtak el a sötétségbe.” Ezek az apró házak a vasút mellé épültek. Ezekben az őrházakban laktak a vasúti pályaőrök, a köznyelv szerint a vasúti bakter. Juhász Gyula írja: „Mint a bakter kicsi háza mellett, Szalutálok tűnő életeknek.”
Igen, mert ez a bakter, mint nevezetesen Tóth József, itt élt ebben a téglából épült házban. Nem volt nagy, egy közepes szobából, konyhából és egy kis kamrából állt. Igaz az egész ház alá volt pincézve, amely sok mindenre szolgált. Még padlás is volt a tetőszerkezet alatt. Jellegzetes fa lépcsősor vezetett a padlásra, az épületen kívül. Erről a garádicsról meg lehetett ismerni, hogy az a kis ház, az egy bakterház. Meg a színe is hivalkodó volt, sárgára volt festve. Olyan vasúti sárgára.
A ház mellett egy istállóféle házikó, hogy a bakter tehenének is legyen fedél a feje felett, meg a reggeli tejeskávé se hiányozzon. A tehenecske meg a vasút melletti füves árokban ellegelészett, néha a bakter arrébb vitte a pányváját.
Így először, mivel a bakterház egy rend szerint került telepítésre, távol minden lakott helytől, olyan magányos háznak látszott. Pedig nem volt az. A bakterok, így Tóth József is szerette ezt a vasúti „foglalkozást.”
Azért szerette, mert szabadnak érezte magát. Elképzelhető ez a szabadság, mert reggel, amikor felkelt, a következő feladatok vártak rá a nap folyamán. Először ellátta a jószágot. Volt egy tehene, abrakot rakott a jászolba, kivitte a moslékot a disznóknak. Mert többet is tartott, legalább négyet. Kettő közülük fiatal, kettő öregebb. Ez utóbbiak kerültek majd úgy október, november havában kés alá. Ebből lesz a sokféle finomság, melyek sonkák, kolbászok lettek. Persze akadt belőle tepertő, zsír, hurka is.
Amikor ezzel végzett, végigjárta azt a vasúti szakaszt, melyet kimértek számára. Persze ezt gyalog kell megtennie, a sínek között, talpfáról talpfára lépve és a szemének mindkét oldalra figyelnie. Így lehet pontosan észrevenni, ha a sínből hiányzik egy darab, vagy a rögzítések körül valamelyik meglazult. Ez egyfajta szemrevételezés, ennél pontosabb egyelőre nincs, ezt nem lehet gépesíteni. Ez a rendszeres sétaféle, őrháztól számítva nyolc-tíz kilométer. Szép napi gyaloglás, biztos nem fog egy pályaőrnek sem megmacskásodni a lába, erre van biztosíték. Aztán egy soros vonattal jut vissza az őrházhoz, az őrhelyére. Ez a séta úgy három órát vesz igénybe. Mire visszatér, már dél van. Ekkorra az asszony elkészíti az ebédet és ráérősen megebédel.
Majd jön a ház körüli munka, mert a jószágok miatt meg a konyhakert miatt is, van teendő bőven. Tóth József ezért szerette ezt a foglalkozást, mert nem volt főnöke, aki a feje felett állt volna. Persze azért volt, de azt hetente egyszer látta, akkor is mindig pár percre, mert hajtányon jött a pályamester, legtöbbször két vonat közötti időben. Nem lehetett a főnöknek sokat bámészkodnia, az ellenvonat miatt, be kellett érni az állomásra, mert a nyílt pályán mégsem találkozhat a vágtató vonattal. Aztán ha elment, egy hétig a saját maga főnöke lehetett.
Az asztalos Tóth József élete, a szép mellű Sárosi Icával, mint vasúti bakter, így telt el több mint harminc éven át. Felneveltek három gyereket, kettő közülük vasutas. Az egyik mozdonyvezető, és ha a fater bakterháza mellett visz az útja, a mozdony éles sípjával köszönti az öreget.
Hozzászólások